Blog HU, Utazásaim
Comment 1

Tirol szíve: az osztrák Alpok – avagy egy hétvége Ausztriában: Wattens

Az utazás a legjobb dolog a világon! Na nem csak azért írom ezt, mert ez egy úti beszámoló, hanem azért is, mert már annyi, de annyi kaput megnyitott előttem csodásabbnál csodásabb, és érdekes világokba. Ilyenkor mindig igyekszem mélyen magamba szívni a hely minden rezdülését és megérteni, átélni, érezni azt, amit az új helyszín adhat nekem. Ha ez sikerül, úgy érzem kaptam még egy apró kis árnyalatot a palettámra, amivel színesebb lettem és színezhetem én is tovább vele a világot! 🙂

És néha egy hétvégi utazás is csodákra képes itt, egy szomszédos országban… Nem fogok végig filozofálni, de talán életemben először most hasított belém (annak ellenére, hogy ez már a sokadik látogatásom Ausztriában) nagyon erősen az a tény, hogy mi emberek húzunk egy képzeletbeli határt földrajzilag, és attól a ponttól ott egy új világ. Magyarországot és Ausztriát csak egy hajszálnyi vékony képzeletbeli vonal választja el a térképen, de magyarként időnként úgy éreztem magam, mint Alíz csodaországban. Hogyan lehet az, hogy egymáshoz ennyire szorosan közel lévő helyek között ekkora kulturális, mentális, infrastrukturális, anyagi különbség van? Minden esetre fantasztikusan éreztem magam, és már-már zavarban a hatalmas szervezettségtől, tisztaságtól, rendtől és kedves szavaktól.

Ez a szociális része. De amit a természet gyönyörűsége adott, a havas Alpok élménye, az elmesélhetetlen… Aki ismer most azt hiszi hogy lázas vagyok, vagy nem én írok, mert ha valamit ki nem állhatok és nem tudok vele mit kezdeni az a hideg és a hó. De ezek a magaslatok, tiszta levegő, a természet nagyszerűségének az átélése feledtetett velem minden fóbiát és bezárkózási tendenciát és legszívesebben még napokig ugrándoztam volna a hóban, kirándultam volna a hegyekben, vagy csak ücsörögtem volna egy pici osztrák városka kávézójában mereven bámulva az Alpok havas hegycsúcsait duci ködös felhőkbe burkolózva kikapcsolva az agyamat és elraktározni azt a rengeteg endorfint, amit ez a látvány termel… Pislákoló fények a hegyeken a faházikókban, ahol ropog a tűz a kemencében és csend van, hosszú kilométereken csak csend, és fehér.

Pont jókor mentünk egyébként, azon a hétvégén esett le az idei tél első jelentős hó-adagja az Alpokban és ment -10 fok alá a hőmérséklet. “Normális” ember, ilyenkor ha megnézi a híreket nem indul útnak kocsival, de nekünk nem volt választásunk! 😛 Ugyanis imádott görög pót-anyukám, Anastasia férjével és egyik fiukkal eljöttek egy hétre Wattensbe. Amikor ezt megtudtam mozgósítottam kedvesemet, és már néztem is a szállásokat a hétvégére Wattensben. Nem tudtam részleteket, hogy hol vannak pontosan, miért mentek oda, de nekem ez nem volt fontos. Írtam neki egy sms-t, hogy mit szólna ha meglátogatnánk őket a hétvégén és már küldte is a címet válaszban. 😉 Így ez megint egy görög indíttatású kiruccanás lett. Iszonyatos erőket mozgat meg bennem Görögország, így vettem a bátorságot, hogy bevállaljam a -10-et és a havat. Anastasia számomra olyan töltekezés, mintha aksira raknának. Tudtam, hogy ha megölelem jó szorosan végre, akkor a szívemben érezhetem egy picit azt a rodoszi napsütést, amit annyira imádok, és azt a melegséget, ami az ő személyéből árad.

Úgyhogy elindultunk szombat reggel – és igen talán a legnagyobb áldozat részemről az a szombati koránkelés volt reggel 5-kor. Ausztria itt van ugyan a szomszédban, de Wattens a másik végén, tehát durván 710 km-t utaztunk autóval. Ahhoz, hogy ezt a 7 órás utat kellemesen töltsük, hangosan felolvastam kedvesemnek Kazantzakis Zorbász, a görög című regényéből. Miközben a havas hegycsúcsok között autókáztunk én hagytam elvinni magunkat a napsütéses Kréta szigetére és átadni magunkat az utazás misztériumának a történet szerint is. Így viszonylag gyorsan telt az út (legalábbis nekem, én élveztem :)). Út közben megkaptuk az sms-t is Anastasiá-tól, hogy este 7 körül fogunk tudni találkozni.

Tirolban még sosem jártam, és most is “csak” hófedte élvezhettem a látványt, de ha ez fehéren ilyen gyönyörű, el sem tudom képzelni milyen lehet itt a nyár, vagy a tavasz. Vagy az ősz…. 🙂
Az út egyébként az autópályán is gyönyörű volt. Számomra hatalmas méretű hegyek, a völgyekben pici falucskák, istállók, néhol egy-egy titokzatos kastély emelkedett ki a távoli ködös tájból.

Wattensbe érve szinte azonnal elöntött a nyugalom. Amúgy sem kapkodom túl az életet, de a kicsike város romantikája, csendje, földrajzi fekvése teljesen elkápráztatott. Kívülről úgy látszik, itt kultúra és természet, a városi modernitás és a vidékies szerénység tökéletes harmóniában él egymással.
GPS-ünk könnyedén elvezett minket szállásunkra, a Clara Pension-be. Egy háromemeletes egyszerű panzió egy csodás hegy lábánál Wattens központjától pár lépésre, ahol egy éjszakát foglaltunk egy népszerű szállásfoglalási portálon. Reggelit is tartalmazott az ár (ennek később lesz komoly jelentősége!)

DSC_0791-001

Beléptünk a hallba, sehol senki, kísérteties csend honolt, de minden tárva nyitva. 2-3 perc várakozás után megjelent egy 50-60 év közötti pár, kedvesen köszöntöttek, majd bármilyen jellegű kérdés feltevése nélkül a kezünkbe nyomta a hölgy a 10-es szoba kulcsát. Ezután kérdezte csak meg, hogy mikorra kérjük a reggelit. Belőttük a reggel 8 órát, bár én titkon éreztem hogy ez korai lesz…. 🙂 Kérdeztük fizetni mikor kell, vagy esetleg aláírni bármit is, de legyintett és mondta, hogy majd a reggelinél elég lesz mindent lerendezni. Igazán imponált ez a bizalom és lazaság. Őt sem a szívroham fogja elvinni – gondoltam.
Gyorsan felvittük a szobába a csomagunkat, és elégedetten konstatáltam a színvonal igényességét, mely kiterjedt mind a szobára, mind a fürdőre és az ablakból ránk táruló páratlan látványra. Tényleg enni lehetett volna a wc-ről és a padlóról is.

Pension Clara

Szobánk a Clara Pension-ben

DSC_0785-001

Kilátás a szobaablakunkból

Nem tétováztunk sokat itt, hiszen szűk 2 napunk volt megélni a hely nyújtotta lehetőségeket. Felkaptuk a hócipőt, és elindultunk egy nagy sétára a friss, tapadós hóval borított városka szélén. Természetesen ez a járdákra és az utakra nem volt igaz, mert állandóan jártak-keltek a (Swarovski feliratú) sószóró-hókotró autók. Már az utcákon olyan kényelmet és biztonságot éreztem. De ami mégis nagyon húzott, vonzott az a nagy hegycsúcs, mely ott magasodott a városka határában.

DSC_0824-001

 

Éreztem magamban annyi erőt, hogy megmásszam, de sajnos a friss hó és a meredek domborzat (és persze az idő szűke) ezt nem tette lehetővé. Azért picit felsétáltunk, oda, ahonnan már szépen be lehetett látni Wattens városkát, a szemközti havas csúcsokat és a város hírnevének fő forrását, a Swarovski vállalat telephelyét. A hóban paták nyomait láttuk a hegyi úton és egy nagy eligazító táblát arról, milyen szuper kirándulási útvonalak vannak a közelben. Közben a csendet és mozdulatlanságot a hegyoldalból lefelé viharzó nordic walking-os hölgy törte meg – ő is kedvesen ránk köszönt.

Hatott ránk a marketing, és a nagy Swarovski felirat láttán elindultunk megkeresni a Swarovski Kristallwelt-et, mely a városka gyakorlatilag legfőbb látványossága, az 1995-ben létrehozott múzeum, melyet a vállalat 100 éves fennállása alkalmából alkottak meg.

 

Egy laza 10 perces sétára volt tőlünk, ami nagyon jól esett és inkább feltöltött, mint kifárasztott! Konstatáltuk, hogy innen szól az a sramlizene, amit már messziről hallottunk, valamilyen rendezvény volt a helyi iskolák számára és a múzeum előtt felállított koripálya tele volt kis osztrák csemetével, így nekik szólt a DJ Bobo tiroli változata.

Nade sebaj, ez nem zökkentett ki varázslatos téli hangulatomból, és a nyugalomból. A belépőjegyek ára mondjuk annál inkább, de hát akkor már kifizettük…. 🙂 Ebből is érződik: itt színvonal van kérem szépen Swarovskiéknál, és ezt bizony meg kell fizetni!

Míg kerestük a jéggé fagyott kezünkben tartott térképen a kiállítás helyszínét, egyszer csak egy kuncogástól, örömkiáltásoktól hangos kis óvodás-iskolás gyerkőccsapat jelent meg. Ők épp végeztek a kiállításon és mindegyik gyerkőc kezében egy-egy színes vidám lufi volt. Valahogy az egész kép annyira élénk előttem. Körülöttünk mindenhol patyolat fehér szűzhó, távolban is csak a fehér hegyek fehér-szürke felhőkbe burkolózva és egyszer csak a semmiből megjelent ez a színes-hangos-vidám kis csapat megtörve a fehéret, a csendet, a néma nyugalmat, totálisan kiszínezve hirtelen ezt az “üres” tájképet az ő élénk, színes, gyermeki, tündéri személyiségükkel, amit szuperül szimbolizáltak a tarka lufik 🙂 Mint a kristály által megtört megannyi szín a spektrum skáláján…

 

Mondjuk ekkor már picit kezdtünk fázni és bár a múzeumnak van több külső helyszíne is, ezt kihagytuk, az irányt a hatalmas kristályszemű, vízköpő szörny szája felé vettük, mely a benti múzeum bejárata.

 

Nem tudom milyen látvány lehet ez a teremtmény az év többi szakában, de így hóval fedve, deres arcával, kristály tekintetével, és az előtte éppen meg nem dermedő mesterséges tavacska kristálytiszta vize maximálisan átvitt abba a tudatállapotba, ahol egy misztikus, varázslatos, szinte érinthetetlen, tiszta, áttetsző kristályvilágba fogok belecsöppenni… kicsit a havas, jeges érzet erősítette ezt a csillogó hűvös kristályos érzést.

 

A nagy misztérium átélése számomra a belső térben sajnos nem jött el, talán akkor már nagyon fáztam és talán akkor már éhes is voltam, de nem tudtam átadni magam a bent látható művészi performanszoknak, alkotásoknak, melyet a világ minden tájáról felkért művészek alkottak meg a kristály inspirációjára. Számomra ez a világ túl flancos, felesleges csillogásnak érzem, és tényleg soha nem vonzott különösebben, hogy rákattanjak efféle hobbykra, mint a Swarovski ékszer gyűjtés (és nem csak azért, mert anyagilag sem érné meg…).
Ez az érzés egy pillanatra megtört ugyan, amikor a kiállítás végén megpillantottam Hamupipőke ólomüveg cipellőjét, mely tökéletes volt, gyönyörű, olyan, amilyennek mindig is elképzeltem kislányként, amikor hallottam a csodás mesét újra és újra. Azt hiszem hazudik az a lány, aki nem álmodott róla soha, hogy egyszer majd ő is felpróbálja az üvegcipellőt….
Minden esetre ez egy nagyon fura meleg érzés volt, kicsit hagyta összemosni a mesét és a valóságot bennem, és egy pillanatra elhittem. 🙂 És mivel stílszerűen egy darabot állítottak ki, így még mindig megmarad az ember fejében a hátsó polcon a hiányérzet azzal a kacér gondolattal, hogy ennek bizony kell, hogy legyen párja is…! 😛

 

 

Szerintem Hamupipőke is imádná! 😛

Majd a kiállítás utolsó állomásaként jött a shop! Amely állítólag világhírű és egyedi darabokat rejt. Láttam kristályból készült 3 cm-es nyuszit egy vagyonért, telefontokot, kiegészítőket és persze jó sok ékszert. Egyáltalán nem kötött le itt semmi. Azt hiszem én voltam az egyetlen, mert még a jegypénztárnál több párocska boldogan sétált ki, a lányok kezében egy-egy Swarovski dísztasakkal fülig érő mosollyal, a fiúk pedig azt hiszem egy picivel könnyebb pénztárcával…

Azért mert nem az én világom a pazar luxus, még nem húztam le a rolót a Swarovski sztorin, sőt! Ami mögötte van, engem kifejezetten érdekel: mitől lesz egy családi vállalkozásból világhírű sikeres vállalat? Milyen út vezetett idáig és azt hogyan járta be az alapító, megálmodó Daniel Swarovski? Így hazaérve, itthon a meleg szobából feltérképeztem a sztorit keresztbe-kasul és nagyon érdekes történetre és sok tanulságra akadtam a Swarovski nagyhatalom felépülése kapcsán. Arról nem is beszélve, hogy feltárult előttem egy megdöbbentő információ: a Swarovski ékszerek nem kristályból készülnek, fizikai szerkezetüket tekintve semmi közük a kristályhoz, gyakorlatilag az üveg csiszolását vitték olyan magas szintre, olyan tökélyre, ahol már kiérdemli a kristály elnevezést az üveg, annak fantasztikus páratlan csillogásával, tisztaságával.
Akit pedig érdekel ez a történet, annak írtam erről egy külön bejegyzést.

Kevés történet inspirál annyira, mint az, amikor egy álomból a szenvedély által valóság lesz, ahol az álom tárgya egy teljesen hétköznapi dolog (az üveg), melyet egy zseni víziója, kitartása, precizitása, igényessége a luxus szintjére emel, és azt az egész világ elismeri.

Vissza Wattensbe, ekkor már szaporább léptekkel visszasétáltunk a kisváros központjába, ahol kerestünk egy éttermet. Akkor már éppen eléggé megéheztünk a hosszú, hideg, csípős sétától, hogy ne válogassunk sokáig. Volt a Templom-téren egy nagyon szimpatikus kis olasz étterem, mely a Pronto Pasta névre hallgat. Imádom az olasz konyhát, volt rizottójuk, ami jó hír a gluténmentes étrendre vonatkozóan, tehát minden tökéletesnek tűnt kívülről. És az is maradt.

 

A pincér, egy csinos mosolygós, illedelmes srác volt. Akkor még egyedül voltunk az étteremben, ami engem picit bizonytalanná tett, de megnyugodtam az asztalfoglalások nagy száma miatt. Kinyitva az étlapot ért a legnagyobb és legkellemesebb meglepetés: az összes létező diéta és ételérzékenység betű kódokkal szerepelt minden étel mellett, mely őszintén szólva a magaslatokig fokozta komfort érzetemet és az elégedettségi faktorom. Tényleg, itthon néha úgy érzem én vagyok az, aki iszonyatosan sokat vár el a környezetétől, szinte képtelen dolgokat és tessék, 400 km-re a határainktól ez nem egy futurisztikus vízió, hogy én vegetáriánusként és gluténérzékenyként nem kell, hogy magam kellemetlenül érezve, étkezési szokásom és problémám reflektorfénybe helyezve a pincért faggassam külön az étlap ételeinek glutén és hústartalma miatt, majd bánatosan konstatáljam, hogy akkor megint maradt a rántott gomba/sajt kompromisszumosan egy kis lisztes panírral, amit egyébként nem ehetnék, és még én érzem kellemetlenül magam a kérdés miatt. Vagy nézzem a párom vacsora közben és megvárjam míg hazaérünk és én főzök magamnak egy vacsorát. Nem, ezt itt nem kellett elszenvednem, hanem ennek a “forradalmi” betűjeles megoldásnak és figyelmességnek köszönhetően rögtön választottam én is levest és második fogást is! Ráadásul 2 féle kaja is volt, amit ehettem! 😉 (volt egyébként sokkal több) Nem kellett senkinek az orrára kötnöm és magyaráznom, hogy én mit mivel nem eszek és miért, hanem csak egyszerűen szimplán, csendben választottam én is az étlapról. Felemelő. Egyébként ezt máshol is tapasztaltuk Ausztriában utunk során, szigorúan fel van tüntetve a vendéglátó helyeken az ételek mellett minden ételérzékenység és a vegetarianizmus összes verziója. Brávó! Íme egy apróság, amely máris nem tesz izolálttá egy szombat esti vacsoránál.

A másik szuper dolog a dohányzó terem. Szépen légmentesen le vannak zárva a vendégtér többi részétől, és nem kell télikabátban odakint a hóesésben dideregve rágyújtani. De egyébként ha te úgy döntesz, hogy kint akarsz romantikázni vacsora közben a hóesésben, akkor azt is megteheted a terasz asztalainál meleg takaróval. Kulturált megoldás és még a vendégek káros szenvedélyeit is tiszteletben tartják.
Közben szépen lassan megtelt a hely, ahogy mi is kiolvadtunk a jó meleg olasz paradicsomlevestől, melyre nem találok szavakat, annyira isteni volt. Jó ínyencekhez híven olasz étteremben olasz kaját próbáltunk: Gergő egy paradicsomos pennét, amiből megígérte hogy hagy nekem egy falatot, hogy megkóstoljam, de végül gyorsabban elfogyott, minthogy észbe kaptam volna és ezt már örökké fel fogom neki hánytorgatni :), én pedig egy risotto primavera-t ettem. Ezekre ismét 10-ből 10 pontot adtunk.

Közben a kedves kis pincér fiú profizmussal vitte egyes egyedül a lassan teltházas éttermet és a bárt, mindezt fülig érő őszinte mosollyal és könnyedséggel. Befutottak az osztrák családok, baráti társaságok, nyugdíjas nénikék, barátnők lehettek – ez az élet! – gondoltam. 70 évesen még mindig időt fordítani szombat este a barátnőnkre, kimozdulni, otthon hagyni a pasikat, nevetni, jót beszélgetni az élet dolgairól, és flörtölni a 40 évvel fiatalabb pincérfiúval, jókat enni, mindezt szép ékszerekben, csinos, elegáns ruhát öltve, ahol a rózsaszín rúzs se sok, gyűjtögetjük nevető-ráncainkat még mindig, és nem gondoljuk azt, hogy ennek az ideje már lejárt…

Pronto Ristorante&Pizzeria, Wattens:
http://pronto.tirol/en/welcome/
https://www.facebook.com/prontowattens/timeline

Egy könnyed sétával próbáltunk könnyíteni a vacsora terhén, szállingózó hóban, tiszta levegőben Wattens modern, de romantikus utcáin.

 

Elégedetten beültünk a kocsiba és megkerestük Anastásiáékat. Idő közben kiderült, hogy ők egy itt élő német párhoz jöttek vendégségbe. Emiatt csak gyors puszira és 1-2 formális kérdésre terveztük beugrani, ami nem jött össze, mert fél 8 körül értünk oda és azt hiszem éjfél is volt, mire hazaértünk a panziónkba. Itt is fantasztikusan éreztük magunkat! Tényleg azt gondolom így kell eltölteni egy ötcsillagosos hétvégét szuper emberekkel, isteni helyeken!

A német párból a hölgy, Christina (50-60 év között) jött elénk a hóba és integetett nagy lendülettel, majd görögül köszönt, így tesztelve, hogy mi vagyunk-e mi. 😀 De így mi is tudtuk egyből, hogy jó helyen vagyunk.

A görögök Gergőt Giorgos-nak hívják, így tudják megjegyezni és kiejteni is a nevét 🙂 Panagiotis (Anastasia férje) már az ajtóban várt minket öleléssel, kézfogással, és bár soha nem látta még Giorgost, már messziről kiáltotta a nevét. 🙂 Igazi görög fogadtatás! Engem rendre Maria-nak, vagy Marion-nak hívnak, ami csöppet sem zavar, így legalább kipróbálhatok más neveket is. 😉

A német pár is nagyon-nagyon kedves volt, egyáltalán nem voltak zavarban a bábeli zűrzavartól és érkezésünktől. Kaptunk rögtön egy-egy műtős zacskót, amit a cipőnkre kellett húzni – meg kell jegyeznem háztartásbeliként, hogy roppant praktikusnak tartom!!! – így nem kellett kifűznünk 32 lyukú bakancsunkat és mégis tisztaság maradt érkezésünk után is. Christina miközben ránk adta viccesen hozzátette, hogy most jön az operáció! 🙂

Anastasia szegénykém a tőle megszokott energikusságnak csak töredékét tudta produkálni, iszonyatosan meg volt fázva, hangja Horvát Charliéval vetekedett… De azért így is jól megölelgettem és pusziltam. Tudniillik ilyenkor a bacilusokat a szeretet immunvédő ereje elpusztítja! Továbbá az az isteni házi készítésű fekete-bodza likőr, amit Christina töltögetett nekünk buzgón, illetve az a toszkán bor, ami ezután csúszott le a németek erős biztatására. Gyakorlatilag amikor végre kiittam a poharam és ránéztem Gergőre, hogy akkor most már induljunk, mire visszafordultam már tele volt megint az illatozó ásványos olasz nedűvel. Nem bántam egyébként. Mintha tudták volna hogy olasz kaját vacsiztunk és fel szerették volna tenni a pontot az i-re. Bírom az ilyen véletlen egybeeséseket. Közben volt szó görög zenéről, táncról, Rodoszról, az Athos-hegyről, rólunk, a németekről, Swarovskiról (Christina férje ott dolgozik, bár erről nem árult el semmit diszkréten), Wattensről, a hidegről, a havazásról – hogy idén ez az első igazi havuk, és még ki tudja miről, mert a toszkán bor összemosott néhány mondatot. Különösen úgy, hogy én nem értettem a németet igazán, bár Christina férje próbálkozott törni az angolt a kedvemért és Anastasia is odafigyelt, de egy alkohol-szinten túl a nyelv nem akadály. Kézzel-lábbal-szemmel beszél az ember. Christina férje annyira teátrálisan, jól élvezhetően mesélt egy-egy sztorit németül, hogy én is jókat kacarásztam rajta, pedig aztán egy büdös német szót sem értettem belőle. 🙂

Amikor már elfogyott a bor az asztalról kaptunk az alkalmon és mindent százszor megköszönve elindultunk. Christina mondta hoz még bort, ha azért indulunk, van még… 😀 Kiderült, ők 23 éve járnak Rodoszra MINDEN évben, és MINDEN évben ugyanabba a hotelbe mennek. Mutattak képeket, de azt hiszem 23 év alatt már annyira beépültek a helyiek közé, hogy ők is inkább baráti nyaralásra mennek. És a képek alapján bulizni is tudnak rendesen! 😉 Abban maradtunk velük, hogy Rodoszon találkozunk. Így legyen! 🙂

Otthon gyors zuhany és már zuhantunk is a hatalmas, szuper-puha ágyba az Alpok lábánál egy csodás kis panzióban.
Amikor reggel fél 8-kor csörgött az ébresztő, eléggé rossz ötletnek tartottuk a 8 órás reggelit, de karikás szemmel levonszoltuk magunkat a hallba. Még fent a szobában mondtam Gergőnek, hogy ne értse félre, nem elégedetlenségből mondom, és biztosan finom lesz itt is a reggeli, de azért én szívesen kipróbálnám azt az osztrák pékséget ami lent volt a téren az olasz trattoriával szemben. De – mondtam – majd legközelebb, így is szuper minden! 😉 Persze Gergő csak sóhajtott egyet és mosolygott, hogy én már megint ábrándozok valami másról, ami nincs.

Lent a hallban ismét tárva nyitva minden, de senki sehol, nagy a csend… kopogunk minden ajtón, sehol senki. Pedig akkor már 8:15 is volt talán. Lehet hogy elkéstünk? Már kint is kerestük a reggeliző helyiséget (ki tudja, lehet hogy ezek a hóban reggeliznek?), amikor gyűrött arccal, enyhe alkoholos bukéval megjelent a házinénink. Gondterhes arccal nem győzött elnézést kérni. A lányának előző éjjel volt a 30. születésnapja, ezért mindenki totál másnapos, sajnos senki nem készített nekünk reggelit és nem is fog. Ezért úgy kompenzálnának, hogy a szállásért nem kell fizetnünk, és lent van egy pékség a téren, ahol meg tudunk reggelizni.
Eddig is tudtam, hogy nagy boszorkány vagyok, de ilyen mákot???? Azt hiszem nem kell magyaráznom, mit éreztem. Tökéletesen induló nap ismét!

Szépen lesétáltunk a reggeli álmos, de már nyüzsgő kisváros ínycsiklandozó pékségébe, ahol csak ámultam és bámultam a pékáruk láttán, és eleve a reggelizőválaszték láttán. Míg ott voltunk a város apraja-nagyja megfordult ott, vitték a szebbnél szebb, egészségesnél egészségesebb pékárut, szendvicseket, gőzölgő kávékat, teákat, finom alpesi tejtermékeket. Itt is volt egy idős néni, ő egyedül. 80 éves körül tippelem, élénk rózsaszínű rúzs, türkíz-zöld szett, ugyanilyen zöld vastag nyaklánc, fülbevaló rajta. Egy reggelinek is meg kell adni a módját kérem szépen! Elővette a napilapot és gőzölgő kávéja, friss reggelije mellett szépen elolvasta, nyugodtan. Törzsvendég lehetett, mert a pult mögött álló kedves feminin férfi látszólag ismerős tekintettel, hangnemben kedveskedett az idős hölgynek. A személyzet itt is nagyon kedves, mosolygós volt. 🙂 Panaszra egy szavunk sem lehetett.

DSC_0920-001

Templom a Templom téren, Wattens

DSC_0922-001

Illatozó pékség, csábító kínálat

 
Ez volt hát a romantikus Wattens, ahová biztosan visszatérünk még! Reggeli után folytattuk utunkat Salzburg felé, ahol menet közben irányt váltottunk és inkább Hallstatt misztikus barokk városát látogattuk meg. De erről már egy másik bejegyzésben olvashattok. 😉

További képeket erről az útról flickr albumomban találsz itt: https://flic.kr/s/aHskQUaWHG

 

Advertisements
This entry was posted in: Blog HU, Utazásaim
Tagged with: , , , ,

by

Hungarian woman passionate about writing and photography as an expression, researching for authentic people, powerful stories of humans, cultures, rituals, Nature’s wisdom. Selfmade writer, traveller, anthropology researcher, creative. ~~~ Főként az írás és a fotó nyelvén közlő önálló utat kijáró alkotó embernek, kutatónak, kreatívnak tartom magam. Folyamatos inspirációm a különböző kultúrák, emberi sorsok és motivációk mélyebb szinten történő megismerése és megértése, valamint saját magam felfedezése, egy belső-külső tudatosság és az önazonosság fokozása.

1 Comment

  1. Pingback: Nyári hosszú hétvége Tirolban | Ilios art

Szólj hozzá Te is! / Tell us your opinion!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.