Akármilyen hihetetlen, de idén a várva-várt Rodosz visszautazás előtt ismét nagyon izgultam. Egy évig Magyarországon, és habár az emlékek nem, de az érzések megkoptak kissé. Az ember nagyon könnyen a szokások rabja lesz és hajlamos belesüppendi az ismerősbe, a megszokottba. Én ezt nem szerettem volna és tudtam mennem kell egyedül újra felfedezni, de félelmeim is velem voltak. Fura, ahogy az érzések húzzák ide-oda az embert… 2015 szeptember: sírva ülök a repülőn Budapest felé, ahogy távolodik és egyre kisebb lesz a távolban Rodosz szigete. Nem akartam elhagyni a szigetet, nem akartam Magyarországra visszamenni. És ez nem egy könnyen jött utazásos fellángolás volt, úgy éreztem kiszakad belőlem valami, ahogy el kellett jönnöm. Hogy miért? Egyrészről 2 Rodoszon töltött hónap túl sok túlcsorduló, feldolgozatlan élménye szeretne valahogyan kitörni belőlem, de egyelőre könnyek formájában talál utat. Másrészt pontosan megéltem azt az állapotot, amikor a repülő két földet érés között (némi technológiai bravúrra) és a Jóistenre bízva magát hasít a levegőben. A Jóisten tudta csak merre tartok éppen az életemben. Fogalmam sem volt mi jön most, mihez kezdek ha leszállunk. Sokan Újévkor, vagy …