Palya Bea és én

Palya Bea számomra nem egyszerűen csak egy távoli, égbőlpottyant ‘celeb’, vagy híresség. Palya Beával Bagon kertszomszédok voltunk, ahogy a szüleink azok a mai napig is. Utolsó személyes emlékem vele kapcsolatban a gyermekkorunkból az a jelenet, amikor december 24-én szenteste nálunk a nappaliban ketten eléneklünk egy különlegesen szép karácsonyi dalt a családomnak. Én ekkor 7 éves voltam, Bea 17. Emlékeimben úgy él, heteken át készültünk rá. Bea tanította nekem ezt a dalt, emlékszem mennyire izgultam előtte, hogy jól sikerüljön. 🙂 De annyira különleges lett azzal a dallal az az este, és az a karácsony. Pedig “csak” egy dal volt, amit hozzáadtunk.

Majd jópár év eltelt, Bea énekelt tovább, én már kevésbé. 🙂 Ő utazott, járta útját, hívta a zene mindenfelé, ezért keveset volt Bagon és innentől már csak a médiából értesültem róla itt-ott véletlenszerűen.

Négy évvel ezelőtt, már felnőttként, amikor épp nyakig voltam a jóga tanulmányozásában, összefutottunk Répássy Erika jógaóráján Budán. Bea várandósan, első kislányával, Lilivel a pocakjában (a csoportban egyetlen kismamaként) légies könnyedséggel, otthonosan mozgott a legembertpróbálóbb (legalábbis én küzdöttem rendesen) jógapózokban is.

Érdekes, hogy gyermekkorunk óta, annyi idő után pont itt futok vele össze. Micsoda super-woman ez a Bea… – gondoltam – látszólag semmi nincs benne, ami konvencionálisnak mondható. És nekem ez egy fontos találkozás volt. Látni valakit (nem csak a TV-ben), aki az elmúlt pár év alatt a szomszédos házból a mi falunkból ilyen hosszú és széles utat járt be. Itt nem csak a médiában való szereplésre és a kézzel fogható sikerekre gondolok első sorban, hanem a belső tartásra, önazonosságra, művészként és nőként egyaránt. Arra, hogy meg lehet csinálni! Igenis szabad a saját utunkat járni és abból még valami jó is kisülhet.

És innentől már Bea ott volt a perifériámban, majd az elmúlt 4 év alatt egyre jobban kerültem közelebb a művészetéhez, üzeneteihez. Egyre jobban hívott a mondanivalója, a sors, az út, amin jár.
Hogy miért? Kívülről nézve lehetne azt mondani, hogy felnőttem hozzá, de nem. Épp ellenkezőleg: ahogy keresem a bennem lévő őszinte “gyermeket” úgy egyre közeledek megint felé. Ahogy keresem én is saját utamat, és merítkezek benne egyre mélyebbre, úgy lesz egyre inkább fontos az, amit Bea átad a művészetével. Ennek befogadásához pedig azt hiszem csupasz lelkű gyermekeknek kell lennünk… vagy legalábbis nagyon őszintének.

Nappali Dalok

“Gyermekként” nekünk is könnyebb gyermekeinkkel szót érteni és egymáshoz kapcsolódni. Ezt a kapcsolódást tűzte ki célul Bea legújabb, 2016 novemberében megjelent Nappali Dalok című új kötete és a hozzá tartozó lemez. Ez nem egy szimpla verseskötet dalokkal, hanem mindezek mellett olyan, Bea által anyaként, zenészként kidolgozott kézzelfogható módszertant is megoszt az olvasóval, melynek segítségével felnőttek és gyerekek a zenében rejlő egyetemes erőnek köszönhetően könnyen kapcsolódhatnak egymáshoz, és ébren tarthatják a “bennük lévő kreatív csatornákat”.

Ennek kapcsán tartott Bea workshopot 2016. november 23-án a HelloAnyu közösségi tér és kávézóban, melynek a következő címet adta: Nappali Dalok – énekes-játékos workshop szülőknek, pedagógusoknak. Attól, hogy részt vegyek a workshopon az sem tartott vissza, hogy sem pedagógus, sem szülő nem vagyok. Gondoltam nem csak későbbi szülőként lehet hasznomra egy ilyen jellegű tudás, tapasztalás, de önmagát kereső nőként is.

A workshop

Novemberben este hatkor már sötét van Budapesten, így szállingózunk mind a HelloAnyuba, ki-ki egy fárasztó munkában töltött nap után, vagy otthonról, de mindenképpen a városi csúcsforgalmon átvergődve érkezünk, hogy kapcsolódjunk Beához, a zenéhez, magunkhoz, valami új tapasztaláshoz, ami közelebb visz minket egymáshoz.

Bea második kislányát várja, a hetedik hónapban van. A téli időjárás ellenére Bea egy tavaszias, lenge ruhában mezítláb jön-megy közöttünk a nagy pocakkal, kacag, mosolyog, energikusabb, mint bárki a teremben.

Majd körbe ülünk. Csupa nőci, kivéve egy kisfiút, és két férfit. Az egyikük felesége túrórudit nyert, mert fogadtak, hogy csak ő lesz ott férfiként. 😉 Bírom az ilyen bevállalós pasikat!

Bea a kör közepén csücsül, megérkezésként kéri, hogy mindenki ossza meg milyen érzésekkel, várakozással jött ide. Majd miután mindenki bedobta a közösbe amivel jött (vegyes érzések, tudatállapotok, gond(olat)ok, nem is beszélünk tovább, Bea Michael Jackson-t kér és már táncolunk is! Mozdulunk, próbálunk még a testünkön át ismerkedni saját állapotunkkal, és merülünk el egyre jobban magunkban a ritmusok, a zene segítségével.
Bea olyan dolgokat kér tőlünk, amiket legutóbb talán gyermekként csinálhattunk. Egy gyermek lelkületével, kíváncsisággal fedezzük fel magunkat, testrészeinket és szépen lassan egymást is a teremben, vagy harmincan mi felnőttek. Van akinek kemény erőfeszítés, hogy belefeledkezzen ebbe az állapotba, hogy egyszerűen CSAK létezzen. Én is küzdök azért… Mikor teremtünk teret és időt ilyenfajta tevékenységhez felnőtt életünkben? Mikor felejtettünk el önfeledten létezni? Milyen jó, hogy vannak olyanok, akik ezt nem felejtették el és itt vannak, mutatják, hogy lehet így is. Vagy csak nézzünk rá a gyerekekre és csináljuk velük! 🙂

A tér, a mozgás és a hangkiadás szerepe

A közös tánc után Bea mesél.
Arról, hogy mennyire fontos az, hogy egy lakásban legyen tér a mozgáshoz a gyermekeknek. Dobáljunk ki mindent, ami nem kell és adjuk meg gyermekünknek a szabadságot a mozgáshoz, ne zsúfoljuk tele a tereket. A táncban az a nagyon jó, hogy azt az energiát, mellyel haza érkezünk mozgássá tudjuk transzformálni, legyen az feszültség, öröm, düh, bármi. A ritmus beindítja a testet, mozdulni fogunk rá.

Aztán arról, hogy akár pedagógusként, akár szülőként ne gondoljuk, hogy a gyermek azt fogja megtanulni, amit mondjunk neki, hanem azt, amit sejtjeinkkel tudattalanul sugárzunk magunkból (lásd: gesztusok, hanglejtés, stb). Ha valaki nem mer táncolni, vagy énekelni, akkor a gyereke se fog, ezt tanulja meg. Márpedig a hangkiadás lételemünk, erre az igény mindenkiben ott van. Bea tapasztalata, hogy sokszor aki zenélni tanul a szolfézs és a grammatika után túlzottan ezekre koncentrálva már feledésbe merül a zenélés valódi örömének élménye. Sokan azt hiszik, hogy a dal és a zene kizárólag a színpadon létezhet és egy “tehetséges” szűk csoport privilégiuma. Bea szerint ez természetesen nem így van. Ezt a gátlást kell feloldanunk magunkban és bátran adjunk ki hangokat – “Nem kell tökéletesen, csak próbáld meg!” És ha ez a szándék megvan bennünk, a gyermekben is meglesz, mert eltanulja tőlünk.

Nyisd ki a szádat!

És ha már vesszük a bátorságot, hogy énekeljünk, akkor hogyan? Beával éneklünk a Nappali Dalok kötetből és egy dalon keresztül több játék előkerül. Játék, hogy ne vegyük azért annyira komolyan magunkat. Tanít nekünk 1-2 egyszerű trükköt, amivel az artikulációnk lesz jobb. Mi felnőttek annyira koncentrálunk erre, hogy megjelennek a ráncok a homlokunkon, melyek kisimítására Bea folyamatosan figyelmeztet minket. 🙂 Merjük kinyitni a szánkat! Összezárt ajkakkal nem tudjuk kiengedni a hangokat. Bea elmondja azt is, hogy azért kell teli szájjal kacagni, mert azon fér ki a nevetés… 😀

Az artikuláció önmagában nem elég. Amikor kiéneklünk, vagy kimondunk egy szót, akkor abban legyen ott minden sejtünk. A gyerekek nagyon könnyen észreveszik, ha nem vagyunk ott lélekben, elkalandozunk, szavainknak nem olyan súlya lesz, mint amikor tényleg fókuszálunk. Adjunk hangsúlyt, erőt mondanivalónknak azzal, hogy ténylegesen jelen vagyunk.
Hozzáteszem: ezt persze nem csak a gyerekek veszik észre, hanem a picit érzékenyebb felnőttek is, tehát nem árt egymásra figyelnünk a mindennapokban úgy egyébként is, amikor mondunk valamit a másik felnőttnek. Ahol a figyelem ott az energia. Talán a kulcs itt is az őszinteség. Ha igaz dolgot mondunk, az nem lehet hamis – akárcsak az éneklésben.

Érintés, lélekzet, szívdobbanás

Majd páros játékok, feladatok következnek, amelyekben már nem csak a hangadás szerepel, hanem egymás fizikai érintése is. Majd a látás érzékszervének kizárásával hangok és érintés. Ezek a gyakorlatok már igazán bevisznek mélyre, közel a forráshoz, ahonnan a hangok megszületnek. Egy gyakorlat során megtapasztalhatjuk, hogy nem csak a hangadásban fontos a jelenlét, hanem természetesen az érintésben is. Itt nem beszéljük már meg a konklúziót, Bea csak vezet minket ezen a mélyebb, intuitív síkon, ahol csak érintésekkel dolgozunk.

Majd mindannyian megkeressük saját egyedülálló ritmusunkat, a szívverésünket. Majd ezzel a ritmussal együtt figyeljük léleg(k)zetünket.
Ebben a belső világban mindannyiunkban ott van a ritmus, és a kilégzéssel a hangadás, a zene lehetősége. Együtt zengjük be léleg(k)zetünkkel, a belülről érkező első hanggal a teret. Ezt ismételjük, mely csak akkor alakul igazán gyönyörű zenévé, amikor kapcsolódunk egy másik hanghoz a teremben. Együtt rezgünk mind, összekapcsolódunk mind. És amikor azt gondolnád, hogy ez a varázslatos élmény elért a tetőfokára, Bea dalra nyitja száját. A műhelynek egyik olyan része volt ez, ami sajnos verbálisan nem átadható. Vannak dolgok, amelyeket hiába mondunk el, tényleg nem leírható, vagy értelmezhető szavakkal.

Hála

Bea a hála gondolatával zárja az estét. Nevezzünk meg valamit a testünkön, amiért hálásak vagyunk, hisz sokszor elfelejtjük milyen szolgálatot tesz nekünk minden egyes nap. Lili lányával esténként ez náluk bevett rituálé. Például: köszönöm a lábamnak, hogy elhozott ma ide, vagy köszönöm a szívemnek a szívdobbanást…
Mutassuk meg gyermekeinknek is mennyire fontos tudatosítani azt a sok jót, azt a sok áldást, amivel sokszor észrevétlenül, de körül vagyunk véve.

Én csak azzal zárnám ezt az írást, hogy hálás vagyok Beának azért, aki ő. És azért, hogy ő erről mesél nekünk. Mindegy hogyan, akár dalban, versben, szóban, vagy írásban, meséljünk, énekeljünk egymásnak, kapcsolódjunk egymáshoz, ne maradjunk némák, ne távolodjunk el egymástól!

“Nem kell tökéletesen, csak próbáld meg!” – Palya Bea