Fado – a portugál lélek zenéje

Igaz, már nem emlékszem pontosan mikor volt az első találkozásom a fado-val, de a műfajon belül Mariza-t nagyon megjegyeztem magamnak. De nem csak én vagyok így ezzel. Az UNESCO szellemi világörökségének részeként számon tartott világszerte híres portugál zenei műfaj – a fado jelenleg élő legnagyobb művészének tartják Mariza-t. Évek óta notóriusan lecsúsztam a magyarországi koncertjeiről (pedig volt jó pár), és ez így történt az idei márciusi MÜPA-s fellépésével is. De ezúttal úgy döntöttem nem várok a következő hazai koncertig és Mariza után szaladok a szomszédos Bécsbe az április 18-i fellépésére, melyet a Wiener Konzert Haus nagytermében rendeztek. Ennek a felejthetetlen koncertnek a hatására merültem el egy kicsit jobban a fado világában, amit most megosztok Veletek is.

A koncert előtt nem olvasgattam a műfaj keletkezéséről, történelmi hátteréről, vagy jellemzőiről. Engem a koncertre a fadonak az a varázslatos atmoszférája vitt el, amit a portugál és spanyol gitár lírai hangzása, a szóló énekes érzelmi kitárulkozása teremt meg. Ugyanezt az akusztikus, őszinte, érzelmekkel szinte túlcsorduló hangzást kizárólag a görögöknél hallottam olyan titkos, eldugott, félhomályos kávézókban, ahol éjszaka összegyűlik egy “beavatott” társaság, amely bouzouki kíséretében az egykor tiltott muzsika, a rembetiko dalaira fakad, és kiénekli mindazt, ami a szívét nyomja. Azonnal éreztem a kapcsolatot a két “műfaj” között, és ehhez nem kellett tudnom semmit róluk.

Úgy, ahogyan a görögöknél a rembetiko, úgy a portugáloknál a klasszikus fado nagy koncentrációban tartalmazza egy elnyomott társadalmi réteg, jellemzően a szegénység érzelmi skáláján jelen lévő árnyalatokat. Az 1820-as években keletkezett a műfaj Lisszabon szegénynegyedeiben. A lisszaboni Alfama negyed (ahol akkoriban sok afrikai és brazil bevándorló élt) kocsmáiban és a Lisszabonban kikötő Portugál hajókon születtek a mai fado dalok elődei, melyek a leigázott népek zenéjével (afrikai, brazil hatások) keveredve alakultak ki. Egyes állítások szerint a fado még a 15. századra is visszanyúlik azokhoz az időkhöz, amikor a portugál hódítások miatt az asszonyok a messzi tengerre hajózó férjeiket dalban hiányolták és siratták. Miért ne lehetett volna a fado-nak ez is egy előhírnöke? Nem gondolom, hogy egy kultúra zenei műfaját le lehetne választani a múlt eseményeitől teljes mértékben. Másrészt a fado jellegzetesen a ‘saudade’ életérzést közvetíti, mely egy fajta elvágyódást, nosztalgiát fejez ki. „A földrajzi felfedezések idején a hosszú tengeri utakra indulók lelkében állandóan konfliktusban állt a vidám mediterrán életérzés és a szentimentális fatalizmus, ezt segített enyhíteni a ‘saudade’, a keserédes vágyakozás.” /forrás: http://www.ng.hu/ Ez a fajta ‘saudade’ melankólia ennek a fent említett paradoxonnak a feloldását segítheti feldolgozni. Mariza így nyilatkozik erről:

„Mindig azt mondom: igen, a fado melankolikus. De én ezt inkább melankolikus boldogságnak hívom, egy fajta varázslatos melankolikus állapotnak. A fado éneklésével megtisztítod a lelked, aztán a végén mindenki sóhajt egyet és azt mondja: De jó!!! – és nevetünk. Nem sírunk!”

Portugal Lisbon Horizon Storm Retouch City Sunset

Lisszabon, Portugália

A fado aranykora egyértelműen egybeesik Európa legtovább fennálló politikai rezsimjével, a salazar-diktatúrával (1926-1968). Ellentmondásnak tűnhet, hogy pont egy elnyomás alatt virágzott leginkább egy olyan zenei műfaj, ahol a dalok szövege nagyon szigorú politikai ellenőrzésen, cenzúrán esett át – társadalmi és politikai gondokról gyakorlatilag nem volt szabad énekelni. A fado énekesek csak a kijelölt ún. casa de fado-kban, azaz fado-házakban léphettek fel. Így tudta a diktatúra a legjobban ellenőrzése alatt tartani a műfaj politikai hatásfokát. Viszont így létrejött és kivirágzott a fado-dal kultúrája a maga sajátos környezetében és rögzültek annak műfaji sajátosságai.

Talán a zene univerzális közvetítő szerepe és ereje éppen elég volt ahhoz, hogy a diktatúra nyomása ellenére/alatt az emberek a fado műfaji alakján keresztül fejezzék ki érzéseiket, a bennünk lévő feszültségeket. Még akkor is, ha a szavak szintjén cenzúrába ütköztek, még mindig ott volt a zene gyógyító attribútuma. A dalok témája Lisszabon régi negyedei, bordélyházak, sajátos események, érzések, az édesanya karaktere, hazaszeretet, magány, a szegények méltósága stb. lett. Előadásmódjára jellemző, hogy szólóénekesek, ún. fadista-k éneklik a dalokat, melyet általában egy, vagy több portugál gitár (guitarra), és egy hagyományos spanyol gitár (violao) kísér. A fado-ban a fadista a domináns szereplő. A portugál gitár adja a dal bevezetését, majd amikor az énekhang (a fadista) megszólal, a portugál gitár őt követi, és válaszol az énekre.

Portugál gitár / Fotó: wikimedia commons

Ennek a diktatórikus időszaknak az ikonikus fado énekesnője, és mai napig a portugál zenei élet legnagyobb neve Amália Rodrigues (1920-1999), aki világ körüli turnéival (Európa, Afrika, Japán, Észak- és Dél-Amerika) nemzetközivé tette a fado hírnevét. Sajnos, mivel karrierjének szárnyalása (és magának a műfajnak a kivirágzása is) egybeesett a diktatúra korszakával, sokak utólag a portugál rendszerváltást követően azzal vádolták, hogy kiszolgálta a fasiszta rezsimet művészetével. Ő hozott be egészen új témákat a fado dalok világába (nyilván a cenzúra keretein, lehetőségein belül), és azokat mesteri költészettel tálalta. Egyik leghíresebb dala az E Uma Casa Portuguesa com Certeza – a portugálok nemzeti büszkeségét ecseteli mély átéléssel.

Amália nem csak kivételes hangja miatt számított igazi tehetségnek, hanem költészetét is nagyra becsülték, hiszen a fado költészeti stílus is egyúttal. Előadásmódja is forradalminak számított: egyszerű dallamokat énekelt meg apró díszítőelemekkel, hogy bizonyos szavaknak még nagyobb hangsúlyt adjon, még erősebben fejezze ki jelentésüket a dalban. Lisszaboni házát halála után múzeummá alakították, mely a fado rajongók kedvelt “zarándokhelyévé” vált.

Amália Rodrigues / Fotó: wikimedia commons

Az Amália halálának emlékére rendezett portugál TV-műsorban tűnt fel sokak nagy meglepetésére az akkor még szinte teljesen ismeretlen Mariza (született: Marisa dos Reis Nunes), aki performanszát követően egyből meg is kapta a ‘fado hangja’ tiszteletbeli megnevezést. Az előadást követően elkészítette első lemezét, mely 2001-ben jelent meg Fado Em Mim címmel, amivel addig soha nem látott eladási számokat (kb. 150 000 példányban fogyott el az album) produkált a műfajon belül. És a népszerűségi indexe ezek után csak növekedett (és növekszik mind a mai napig). 2004-ben elnyerte a fado nagykövete címet az UNESCO-tól, és énekelt az athéni olimpiai játékok megnyitóján is. Ő az első portugál művész, akinek lemezét (Concerto em Lisboa) Grammy díjra jelölték. Fellépései világszerte a legnagyobb koncerttermeket töltik meg (Sydney Operaház, Carnegie Hall, Royal Albert Hall, stb.) és ő az eddig élt legfiatalabb előadó, aki eddig WOMEX (World Music Expo) életműdíjat kapott. Lemezeladásai mára meghaladják az egymilliós példányszámot. A portugálok nagy többsége büszkén nevezi őt Amália Rodrigues utódjának, hisz rajta kívül eddig még egy portugál énekes sem rendelkezett ekkora világszintű elismeréssel, mint Mariza. Igaz, erről ő másként vélekedik:

„Amikor az emberek azt mondják nekem, hogy te vagy az új Amalia, akkor úgy érzem, hogy ez nem tisztességes Amalia emlékével szemben. Amalia páratlan volt. Soha nem lesz új Amalia, ugyanúgy, ahogy nem lesz még egy Edith Piaf sem, az ő korának még egy olyan hatalmas alakja.” – Mariza

Mariza / Fotó: fidelio.hu

Minek köszönhető Mariza sikere Portugália- és világszerte? Talán sok szerencsés dolog együttállása, de egy biztos: ő az az énekesnő, aki soha nem járt énekórára. “Nincsenek fado-iskolák, ahol meg lehet tanulni ezt a műfajt. Ez egy ‘orális’ tradíció, amit az utcán, a tavernákban és a fado-házakban sajátíthatsz el.” – mondja. Mariza 5 évesen kezdett fado-t énekelni édesapja unszolására, aki nagy rajongója a műfajnak. Édesanyja afrikai, mozambiki származású. Ő maga is ott született, de 3 éves korában 1977-ben a család az édesapa szülőhazájába, Portugáliába költözött. Lisszabon Mouraria negyedében nőtt fel, és szülei az Alfama negyedben vendéglőt vezettek, ahol rendszeresen léptek fel fado énekesek. Eleinte csak barátait szórakoztatta énekével és dalaival, egészen addig, míg egy fado-ház tulajdonosa véletlenül meghallotta és rögvest fellépéseket ajánlott neki. Ezekből a sokszor eldugott lisszaboni kávézókból, egy szubkultúrából nőtt fel Mariza a világzene színpadaira, és látva őt ezeken a hatalmas színpadokon semmi kétség afelől, hogy erre született. Persze mai napig szívesen megy el Lisszabon bennfentes, autentikus fado-házaiba (például az egyik kedvencébe a Tasca do Chico-ba), ahol szívesebben ül, és hallgatja a többiek előadását, mert túlságosan hozzászokott saját zenekarához, és a profi koncertezéssel járó magasabb elvárásokhoz.

Mariza_ZMF_2015_jm41832wikimedia commons

Mariza / Fotó: wikimedia commons

Az ő fado-performanszai hatalmas koncerttermekben történnek meg egy, a fado eredeti, intim környezetétől távoli közegben. Mariza vallja is: „a fado akkor történik meg velünk igazán, ha az énekes közel kerül a közönséghez”. Amit viszont küldetésének tekint a koncertjein, az az érzelmek megosztása. És többek között emiatt meri a fado-t ötvözni más zenei stílusokkal, mert ezeket is az érzelmek közvetítésének repertoárjaként használja. Mariza zenéjét jellemzi a hagyományoktól való elrugaszkodás, az új felé való nyitás. A fadot előszeretettel keresztezi flamencoval, jazz-el, soul-lal, bossa nova-val. Még ha nem is ülünk olyan közel Marizához egy-egy koncertjén, mintha egy eldugott kis fado-házban hallgatnánk, egy valami akkor is elvitathatatlan tőle: az előadásmódját jellemző nyíltan vállalt intimitás és szenvedély, ami garantáltan hat ránk a páholy utolsó sorában is. Nehéz lenne megfogalmazni a hatást, amit Mariza kendőzetlen őszinte éneke gyakorol ránk, nem is érdemes, hisz mindenki másként lesz a befogadója az így megosztott érzelmeknek. Az viszont biztos, hogy nem maradunk semlegesek miközben hallgatjuk és nézzük. Igen, nézzük is. Mariza énekéhez ugyanis sokat ad a testbeszéde, gesztikulációja, finom mozdulatai. Azt hiszem a fado művelésével egy olyan tudás birtokában van, ami lehetővé teszi, hogy a benne nőként jelen lévő hatalmas erőt, érzelmeket tudatosan irányítsa és fejezze ki egy dalon belül is megtalálva a tökéletes pillanatot minden hangsúlynak, magasságnak, mélységnek, derűnek, könnyedségnek, drámának és a csendnek egyaránt. Azt hiszem ettől lesz annyira művészi, méltóságteljes és fegyelmezett a fado, miközben hegyeket mozgat meg erejével. Egyáltalán nem vesz el ebből az élményből az, ha valaki egy szót sem beszél portugálul.

“A fado univerzális, és a nyelv nem korlátozza a megértését. Egyáltalán nem kell értened amit mondok, mert a fadonak megvan az ereje ahhoz, hogy átlépje a nyelv korlátait és érzelmeket váltson ki belőled.” – Mariza

Ennek ellenére, vagy épp emiatt a korlátokat átlépő erő miatt sokakat a fado iránti rajongásuk ösztökél arra, hogy portugálul kezdjenek tanulni.

Míg Amália fado költeményei nagyobb súllyal voltak melankolikusak, keserédesek („Szerelem, féltékenység. Hamu és tűz. Fájdalom és bűn. Ez mind létezik. Ez mind szomorú. Ez mind fado.” – Amália Rodrigues), addig Mariza 21.századi fado-ja már egy picit felszabadultabb témákkal foglalkozik:

“A fadoban énekelhetsz örömről, szerelemről, szerelmi bánatról, féltékenységről, boldogságról, szomorúságról, a saudade-ról – hisz ezek közül mindegyik az emberi sors része. Nem kell, hogy melankolikus, vagy szomorú légy ahhoz, hogy ezt a fajta zenét énekeld. Elég érezned. Számomra a fado olyan, mint a legtermészetesebb dolog a világon. Olyan, mint a lélegzet” – Mariza

Mariza -Mundo / Fotó: Carlos Ramos

Napjaink Portugáliájában a fado nagyon is él és újravirágzását éli. Portugáliában a fiatalok is rajonganak a fado-ért, koncertekre járnak, lemezeket gyűjtenek. Amália óta a fado énekesek új költeményeket szereznek, és új témákkal, hatásokkal tűzdelve bővítik a meglévő fado repertoárt. Így alakul, fejlődik, változik a zene. Újabb és újabb fadisták és zenészek újítják a műfajt.

Ja! És hogy milyen volt a bécsi koncert? Erre had válaszoljak Amália Rodrigues egyik mondatával: