Igaz nyár van és a mozikban általában nem ilyenkor vetítik a kassza-siker filmeket, de mégis az olasz rendező Paolo Genovese filmje, a Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti) még mindig itt van nálunk a mozikban (Puskin, Kino, Szigeti Air Cinema), amely garantáltan minden felnőtt férfi és nő figyelmét a vászonra szegezi mind a 97 percében, és nem menekülhetünk a film utóhatásától sem. A vígjátékként aposztrofált film zseniálisan és brutálisan lecsupaszító módon tartja arcunkba azt a tükröt, amelyben mai felnőtt társadalmunk álszent szerepekben éli életét, mellyel tökéletes drámává alakítja a produkciót. “Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő” – írja Shakespeare és mutatja be ezt Paolo Genovese rendező bravúros filmjében. Nem kevesebb célt tűzött ki magának a film, minthogy bebizonyítsa, hogy egymást akár gyermekkoruk óta ismerő (egymást “legjobbként” aposztrofáló) barátok, vagy ami még ijesztőbb: házastársak képesek egymás mellett élni az életüket teljesen idegenként úgy, hogy legmélyebb érzéseiket és gondolataikat és őszinte személyiségüket egymás előtt egyáltalán nem merik vállalni.

Hogy ezt bebizonyítsa a rendező, egy nagyon hétköznapi, nagyon egyszerű, mindannyiunk életében előforduló szituációt vett alapul: 7 barát (3 házaspár és egy férfi) szokásos hetente megszervezett közös vacsorája az egyik pár lakásán. Teljesen hétköznapi szituáció, csupa látszólag hétköznapi helyes emberrel, ahová természetesen mindenki (kortünetként) okostelefonjával együtt érkezik. A vacsora nagyon jól indul, a nézőnek az az érzése van, hogy ez egy nagyon jól összeszokott és vicces, jófej társaság, olyan mediterrán hévvel megáldott csapat, olyan emberek, akikkel az ember nagyon szívesen eltöltene sok-sok vacsorát. Szórakoztató pörgős párbeszédek, érdekes témák, hangos nevetések, éles poénok, olasz virtus, ahol senki nem unatkozik.

De az igazán érdekes része a vacsorának akkor kezdődik, amikor szóba jön egy ismerős házaspár csúfos válása, akiknek a házassága egy sms miatt ment tönkre. A feleség megtalálta a férj telefonjában annak 21 éves szeretőjétől kapott üzeneteket. Ekkor természetesen elkezdődik a barátok között az a klasszikus szakállas vita, hogy az-e a hibás, aki szeretőt tart, vagy az, aki beleolvas más privát üzeneteibe… Erre válaszként nem születik konszenzus, viszont megállapítják, hogy mobiltelefonunk mára már “életünk fekete doboza”, és hogy bizonyára jó sok pár menne szét, ha megnéznék egymás telefonját. A pár másodperces kínos csendet (melyben érezhető a leleplező feszültség, és mellyel éppenséggel mindannyian megvallják félelmeiket egy ilyen helyzettől) és az ezzel kapcsolatos kínos mentegetőzéseket követően a házigazda feleségének Eva-nak (Kasia Smutniak) jut az eszébe az az ötlet, hogy tegyék ki telefonjaikat az asztalra és az összes érkező e-mailt, sms-t, üzenetet együtt olvassák el, illetve együtt hallgatják meg a beérkező hívásokat is, hogy megállapítsák valóban senkinek semmi takargatnivalója nincs a másik előtt. Igazából senki nem érti Eva javaslatát, melynek fogadtatása nagyon vegyes, de végül (talán a legnyilvánvalóbb lelepleződés elkerülése miatt) mindenki belemegy, ennek köszönhetően pedig mindannyian megláthatjuk, hogy hová vezet egy olyan forgatókönyv, melyben “életünk fekete doboza” mások számára is nyitott könyvvé válik…

És innentől kezd vígjátékból dráma lenni, és kezd ez a téma rengeteg kérdést és kétséget felvetni, olyan vizekre is evezni, amelyre nem is gondolnánk. Mert nem kizárólag olyan titkokat tud leleplezni egy ilyen “játék”, hogy szeretőt tartunk és képtelenek vagyunk belátni hogy tönkrement a házasságunk, hanem például hogy azon gondolkodunk, hogy az anyósunkat idősek otthonába küldjük, vagy hogy mellplasztikára készülünk, vagy hogy még mindig sokat beszélgetünk az ex pasinkkal a párunk tudta nélkül, vagy épp kiderül barátaink füle hallatára, hogy saját lányunk utál bennünket – csak hogy párat említsek. És főleg mi történik akkor, ha gyermekkori baráti szívességből legjobb barátunkkal telefont, azaz “titkokat” cserélünk, hogy tovább tartsunk mindenkit (beleértve a feleségét is) abban az illúzióban, hogy házassága makulátlan. Vajon ki jár rosszabbul a végén? És minden kiderül végül? Miért nem vagyunk őszinték egymással és melyek azok a dolgaink, amelyeket nem merünk megosztani még azzal sem, aki mellettünk él? Vajon mi ennek az oka? És vajon jobban érezzük magunkat hazugságainkban, vagy mélyen legbelül mind arra vágyunk/várunk, hogy jöjjön a nagy leleplezés – coming out, ahol végre ott állhatunk szorongásaink, titkaink nélkül csupaszon, őszintén, megkönnyebbülve hatalmas terheinktől mindenki előtt? Hiszen még ha meg is próbáljuk eljátszani, hogy mi különbek vagyunk, akkor is az az igazság, hogy mindannyian egyformák vagyunk. Mindannyian vágyakozunk (ki erre, ki arra), és ezek a bennünk lévő vágyak óriás fájdalomcsomaggá, teherré tudnak nőni megtagadásuk, titkolózásaink fedele alatt. Mégis mi tart vissza attól, hogy ezeket a vágyakat, érzéseket megosszuk még a hozzánk legközelebb álló emberekkel is? Alapvetően félünk mások ítéleteitől és attól, hogy nem fognak minket szeretni, de vajon ez a félelem csak saját belső világunk esendősége, vagy nagyon is jogos és a minket körülvevő perfekcionizmus elhazudása, vagy egymás el nem fogadása, és eleve a másság el nem fogadása az oka? Tán nem vesszük észre, hogy mi magunk is együtt működünk folyton folyvást megfogalmazott ítéleteinkkel egy olyan társadalom kialakításában, ahol már senki nem mer őszinte lenni a másikkal? Szorongunk mások ítéleteitől, holott mi ugyanúgy becsmérlünk másokat.

Ezt a vacsorát, melyet látunk végigkíséri egy holdfogyatkozás, melyet lehet szimbolikusan is érteni a cselekmények folyásával párhuzamosan. A fényesen ragyogó hold a film végére “elfogy” és csak a sötétség marad. Alapvetően két minőség van jelen az életünkben: a fény és a sötétség. Azt hiszem akkor tudnánk egészségesek maradni, ha elfogadnánk mindkét minőséget részünkként és nem csupán a fényességet ünnepelni, elfogadni, befogadni. Csak akkor fogadunk el/be valakit, ha annak az illetőnek csak a “fény” oldalát ismerjük? Mit teszünk akkor, ha tudomásunkra jut valakinek a “sötét” árnyoldala is? Mindenkinek van árnyoldala*, a nagy közös kollektív hazugságunk egyszerűen az, hogy ezt letagadjuk (mert szinte senki nem képes ezt elfogadni) és így különféle fantasztikus szerepekben, hazugságokban éljük életünket. Lehet hogy nem ártana egy coming out életünkben, hogy felszabaduljunk és a szerepeinkre fordított energiákat valami csodálatos alkotásba, teremtésbe vihessük végre bele akár tetszik másoknak, ha nem… Carlotta szájából a filmben elhangzik a mondat: “az embereknek meg kellene tanulniuk szakítani”. Ez talán nem csak a destruktív kapcsolatokra igaz, hanem az embereknek talán meg kellene tanulniuk szakítani saját hamis szerepeikkel, saját hazugságaikkal legyen az bármi.

Ti játszanátok-e ilyet? Akármit is válaszoltok, menjetek a moziba és nézzétek meg a Teljesen Idegenek-et! 😉

*árnyoldal alatt azt az oldalunkat értem, melyet nem merünk kitenni a “fénybe”, másoknak megmutatni magunkból. Ez nem feltétlenül a “rossz” oldalunk, csak a belső világunknak olyan része, melyet úgy érezzük, úgy látjuk, hogy a körülöttünk lévő világ elítél, “rossznak” artikulál, ezért takargatjuk.