A napokban láttam Sebastiao Salgado 73 éves brazil “fénnyel író” művész fotográfiai tárlatát a Műcsarnokban. Salgado képeivel először idén tavasszal találkoztam egy civilizációkat magyarázó előadássorozaton, mely után lázas keresésbe fogtam a fotográfus munkásságával kapcsolatban. Nem vagyok hivatásos műértő, egyszerűen csak átrezonált a képeken valamiféle erő, igazság?, amely magával rántott. Hamar rájöttem, hogy nem egy egyszerű fotográfusról van szó, és újra eljutottam egy olyan alkotó emberhez, akinek élete eggyé olvadt alkotásaival, küldetése lett a művészete, és művészete vált a küldetésévé – mindezt akarata, tervei és közgazdasági tanulmányai ellenére. Miután megnéztem a róla szóló ‘The Salt of the Earth’ című dokumentumfilmet, napokig nem tértem magamhoz. Azóta vártam az alkalomra, hogy írhassak róla, és persze rohantam a november 12-ig Budapesten lévő, eddig a világ számtalan pontján bemutatott Genesis névre keresztelt kiállítására, ahogy csak tudtam. Jöjjön most mindaz, amit ez a tárlat a felszínre hozott bennem.

 

A kizárólag fekete-fehér fotók nyelvén “beszélő” Salgado munkásságának harmadik nagy léptékű, hosszútávú projektje a Genesis (ezt előzte meg a Munkások – 1993, és a Vándorlás – 2000), melyben a korábbi munkáihoz hasonlóan egy globális, az egész emberiséget érintő témát dolgozott fel, mellyel nagyon is cselekvésre szeretne késztetni bennünket. A korábbi munkái során számos szenvedést, emberi kegyetlenséget, brutalitást, halált, hanyatlást látott és fotózott Salgadonak évekbe telt, mire ő maga is lelkileg felgyógyult mindabból, amit tapasztalt a világ különböző pontjain arról, hogy milyen mélységekbe, milyen pokolba képes taszítani saját magát, és környezetét az ember. Belebetegedve abba, amit ő maga dokumentált, fizikailag és lelkileg is kiégve mindezek után éveken át képtelen volt fényképezőgépet fogni. Amikor azonban újra képessé vált az alkotásra, úgy döntött hogy a figyelmét, és az objektívet egy nagyon más irányba szegezi, és ismét útnak indult, de ezúttal a reményt, az eredendő természetbe vetett hitet keresve ezen a Földön. 2004-től 2011-ig nyolc éven át tartó Föld körüli expedíciói során Salgado érintetlen tájakra utazott, a modern társadalmunk hatásaitól még meg nem fertőzött állati és emberi közösségek életét csodálta, és próbálta megérteni, megörökíteni. Hegyek, sivatagok, óceánok, állatok és népek, melyek életébe az emberi hatalmi ösztön még nem avatkozott bele.

“A Genezis a bolygó felfedezéséről szól, abban az állapotában, ahogyan létrejött és fejlődött, és ahogyan a modern életmód felgyorsulását megelőzően évezredekig létezett, mielőtt velünk együtt eltávolodott volna létünk lényegétől […] Arról tanúskodik, hogy a bolygónk még mindig rejt magában olyan hatalmas és távoli területeket, ahol a természet az úr, a maga csendes és érintetlen szépségében.” – Lélia Wanick Salgado (a művész felesége, kiállításainak kurátora, kiadványainak szerkesztője, sajtóügynökségük vezetője, két gyermekének édesanyja).

Mire hívják fel figyelmünket ezek a képek? Először is azt gondolom fontos tudatosítanunk magunkban azt, hogy mekkora rombolást végzett és végez mai napig az ember ezen a Földön. Ez a témája az általam szintén nagyon nagyra becsült táncos-koreográfus Frenák Pál legújabb darabjának is, a HIR-O-nak. “A koreográfus a hirosimai atomkatasztrófa megidézésén keresztül arra keresi a választ, hogy „képes-e társadalmunk felelősséget vállalni a közelmúlt tragikus eseményeiért, és tanulva abból kilépni a folyamatos önpusztításból?” – fidelio.hu

Miközben az ember a Genesis képei között sétál, újra és újra átélheti és megismerheti a teremtés csodáját, erejét, tisztaságát és harmóniáját. A mai modern világunkban, ahol környezetünk ránk zúduló képein keresztül folyamatosan vásárlásra, mértéktelen fogyasztásra (önnön természetünktől való elidegenedésre) vagyunk ambicionálva, vagy amikor éppen nem, akkor a média különböző csatornáin félelmeket keltő hírekkel és rémképekkel tömik tele a retinánkat, fontosnak tartom, hogy fejünkbe, lelkünkbe ilyen tiszta és erős képek is beférkőzhessenek, különben végleg elfelejtjük honnan jöttünk.

“Sokan vagyunk, akik városokban élünk teljesen elzárva a bolygó valódi természetétől. Szerettem volna megtapasztalni az együttélést azokkal az emberekkel, akiknek élő kapcsolatuk van a természettel. Hónapokat töltöttem különböző törzsekkel az esőerdőben. A közösségük részévé váltam, visszatértem a gyökerekhez. Arra jutottam, hogy azért pusztítjuk a bolygónkat, hogy értelmetlenül halmozzunk fel dolgokat.” – Sebastiao Salgado

Addig, amíg van elképzelésünk arról, hogy honnan jövünk, és látjuk az érintetlen természet csodáját, addig talán még van remény. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy felelősek vagyunk azért, hogy mit fogadunk be/el a környezetünkből. Manapság a legtöbb ember, akivel találkozom teljesen hitetlen – mind önmagával szemben, mind pedig a külső erőket illetően. Hit helyett hiedelmek és félelmek irányítják őket. A külvilágból belső kontroll nélkül az életükbe beáradó képek, üzenetek hatására megtelnek szorongással, félelemmel, és ez alapján teszik a dolgukat, “élik” életüket. Az említett belső kontroll alatt egy fajta kulturáltságot értek, tudatosságot és jelenlétet. De önreflexió, és az életben gyökerezett tudás/hit hiányában sokan csak nézik a tévét és filter nélkül fogadják életükbe a posztmodern kor félreértelmezett individualitásán és a kapitalista szemléletén alapuló (gazdasági és politikai) üzeneteket és rettegnek az élettől, illetve egy idő után saját maguktól. A tőlük függetlenül megtörtént tragédiákat saját hiedelemmé és korlátokká változtatják. Soha nem csinálnak semmit, ami belső indíttatásból ered, és minden a szokványostól eltérő cselekvés kimenetelében a kudarcot, vagy tragédiát látják. Azt látom, hogy nagyon sok ember egyáltalán nem fér hozzá saját belső világához. Erich Fromm német filozófus szavaival megfogalmazva: önmagától elidegenedett életet él. Nemrég beszélgettem valakivel vallásról, spirituális rítusokról, és ez a valaki úgy fogalmazott, hogy nem kell elvont fogalmakban és messzi távlatokban keresni a csodát és azt az ismeretlen erőt, amit az ember hajlamos általa kitalált rajta kívül eső felkent istenségekben keresni. Elég lenne önmagunkkal elmélyültebb kapcsolatot folytatni.

“Egészen csodálatos, hogy a hétköznap legjelentéktelenebb dolgaiban is hogyan van meg az utalás a természetfölöttire.” – Henry David Thoreau: Walden – a polgári engedetlenség iránti kötelességről

Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy a minket körülvevő világ vallásai, azok előírása, a különböző spirituális rítusok, ember alkotta rendszerek, törvények, elméletek, metódusok csak eszközökként, médiumként szolgálhatnak belső világunk felfedezésében, ne pedig célként, vagy forrásként értelmezzük őket, és semmiképpen ne saját belső élő kapocs nélkül gyakoroljuk és fogadjuk el őket vakon. Hiszen: “Minden alárendelődő csodálat az önmagunktól való elidegenedés aktusa.” (Erich Fromm: Sane society) Minden külső eszköz akkor segít minket, ha a bennünk lévő erőkkel (saját pillanatnyi igazságunkkal) való kapcsolat felvételét segíti, illetve segít értelmezni létezésünk törvényszerűségeit (abban pedig értelmezni az ember szerepét és helyét), melyek a Föld minden pontján egyformán hatnak, csakúgy, mint a gravitáció. Ugyanazok az erők munkálnak mindannyiunkban, teljesen mindegy milyen bőrszín, nemzet, vallás, hitrendszer szerint élünk, és ugyanazok a természeti törvények igazak mindannyiunkra.

“Nem vagyok antropológus, vagy szociológus. Én csak egy fotós vagyok. Azt akartam megmutatni, hogy néhány ember hogyan él ma is harmóniában a bolygónkkal, ahogyan azt évezredekkel ezelőtt is tettük. Nagyon meglepett mennyire egyformák vagyunk. Meg akartam mutatni, hogy még a legelszigeteltebb embercsoport is pont ugyanolyan, mint amilyenek mi vagyunk.” – Sebastiao Salgado

Akik ezeket az erőket megérezték már az életükben, és hitük gyökerezett saját belső világukban, illetve megtapasztalták valami olyan erőnek a meglétét, amely túlmutat magán az emberi létezésen, azok az emberek lesznek a különcök, a formabontók, a művészek, az úttörők, a “meg-nem-értettek”, talán a magányosak is.

Ők azok, akik belemennek kockázatosnak tűnő, ésszel nem megmagyarázható, lehetetlennek tűnő helyzetekbe, járatlan utakra lépnek azért, mert nem a matéria ideig-óráig érvényes kereteihez nyesegetik vissza a tartalmat, hanem ellenkezőleg: a belső tartalmat hagyják megnyilvánulni, kibomlani a matériában. Ez kicsit emlékeztet a bor és a hozzá fogyasztott étel viszonyára. Nem az ételhez választjuk a bort, hanem először jön a bor (mindig a magasabb rendű szubsztancia), majd ahhoz igazodik minden más.

Ők azok, akik nem várnak visszaigazolást, nem hasonlítják magukat senkihez, mert nem racionális informatív pro-kontra tudományosan bizonyítható érvekre alapozzák cselekedeteiket, hanem hozzáférnek ahhoz a belső forráshoz, amely ugyan nem harsog, hanem szubtilis formákban környékezi őket, ezért  alapfeltétele az érzékenység és befelé irányuló figyelem képessége. Ezekről az emberekről vagyunk hajlamosak azt hinni, hogy csak a TV-ben léteznek, vagy egyszerűen csak szerencsésnek tartjuk őket és irigykedünk rájuk. Más esetben őrültnek tartjuk az ilyen embert, aki “mindig ellenzékben van, követelő, elégedetlen, lázadó, rakoncátlan, csinál valamit, ami teljesen haszontalan, semmiféle termeléselmélettel nem magyarázható, nem statisztikázható, több bajt okoz, mint a háborúk, a népeket megbolondítja, a praxisnak nyelvet ölt.” (Hamvas Béla: Öt meg nem tartott előadás a művészetekről/2.)  Pedig “csak” a következő dolog történik: ezek az emberek megengednek maguknak egy széles spektrumon történő külső-belső tapasztalást. És ez az úgynevezett művészetük talán abban is rejlik, hogy létjogosultságot adnak a kiszámíthatatlannak, a fájdalomnak és az elmúlásnak is, és képesek integrálni életükbe a teljesség ezen kevésbé népszerű árnyalatait is, melyek kéretlenül érkeznek az életükbe. Képesek értelmezni őket és magukévá tenni a tapasztalás nagyságát. Képesek eldobni az addig igaznak vélt (akár gondosan felépítgetett) struktúrákat, megadni magukat az élet ciklikusságának: születés és halál egymást váltó minőségeinek – amely minden alkalommal egyre szikárabbra gyalulja az emberi egót. Véleményem szerint mindössze ez választja el az “átlagembert” a “művésztől”. Ez az úgynevezett “művész” tudja, hogy nincs olyan, hogy célba értem, és tudja, hogy nincsen lineáris út a természetben, csakis ciklikusság, valami folyton változtatni akaró erő mentén.

Salgado munkássága és életútja egy példa lehet arra, hogy milyen szellemi, spirituális rétegekre, gazdagságra képes szert tenni az ember, ha saját igazságának, és ennek a folytonosságnak (a folytonos változásnak) megnyitja a szabad utat. Ha az így felszínre törő erőt valamilyen alkotásba csatornázza, ott tulajdonképpen már értelmét veszíti az elme konceptuális működése, és a marketing is. Az ilyen ember alkímiába fogott, mely messze túlmutat egyrészt önmagán, másrészt a megfoghatón, a láthatón, a megízlelhetőn, a hallhatón. “A körön belül létezünk, a körön kívül alkotunk” – mondják. És ezt persze nem mindenki bírja el. Egészen pontosan azt, hogy kiálljon csupaszon a körből valami olyannal, ami előtte sohasem létezett még. “Ha meg tudod mondani, amit sohasem fogsz hallani, ha meg tudod írni, amit sohasem fogsz olvasni.” – mondja Henry David Thoreau a művészetről a 19. századi USA-ban. Hogy valakinek ehhez bátorsága legyen, valami olyasvalamiben kell a legyökerezettség részéről, amely nem a múlandóból ered.

“Mi az, amit az ember önmagából és önmaga fölé alkot? Az arany. A halálvonalon az ember csak annyi aranyat vihet át, amennyit önmagából csinált. Minden egyéb itt marad és megrothad.” – Hamvas Béla: Tabula Smaragdina (A hét művelet a sulphur jegyében)

Frenák Pál koreográfus így fogalmazta meg a művész feladatát: “Egy művész dolga továbblépni személyes egójának határain”. Táncosairól így nyilatkozik: „Szeretném elérni, hogy ne önmagukat mutogassák, hanem valami mondanivalóra hívják fel a figyelmet…”

Meg tudjuk érezni milyen “alkotás”, vagy üzenet akar rajtunk keresztül megszületni az életünk adott pillanataiban, vagy fontosabbnak tartjuk, hogy azt a valamit (mindegy mit) mi magunk hozzuk létre? El tudom engedni az én jelentőségét, az elmém ragaszkodásait, és át tudom adni magam az élet áramlatainak? El tudom engedni a másoknak tetszetős formát, és képes vagyok a tartalomra figyelni? Magunkat mutogatjuk, vagy csatornává válunk és láttatunk, teremtünk? Valamilyenek akarunk lenni, vagy jó az is, ha igazak vagyunk? Végső soron: visszatérünk saját eredetünkhöz?

A Genesis fotói abban is segíthetnek, hogy ezekre a kérdésekre megérezzük az őszinte választ. Nem beszélve arról, ahogyan ezek a képek megszülettek: “Salgado gyalog, könnyű légi járművel, tengerjáró hajón, kenun vagy akár hőlégballonon, szélsőséges hidegben és melegben, gyakran veszélyes körülmények között járta be a Föld legtávolabbi tájait, hogy elkészítse fekete-fehér fotósorozatát.” /www.magyarkurir.hu/ Nyolc éven át dolgozott az anyagon, de minden “projektjét” küldetésként kezelte mióta rátalált a fotográfia útjára. Kezdeti közgazdász karrierje nyílegyenesen szárnyalt fölfelé, amikor üzleti utazásai során egyszer csak megérezte a nagyon erős kapcsolatot a fotográfiával. 29 évesen úgy döntött azt az utat választja, ami megmagyarázhatatlanul, de túl nagy erővel hívja őt, és fotózni kezdett visszautasítva addigi élete legnagyobb karrierlehetőségét.

“Egy napon a fotográfia betört az életembe. Fotográfus lettem, és hátat fordítottam mindennek, csak hogy fotós lehessek, és azt csinálhassam, ami fontos nekem. Sokan mondják rám, hogy fotóriporter, “fotóantropológus” vagy “aktivista fotós” vagyok. De én többet tettem. Életemmé tettem a fotót. Teljes mértékben a fotográfiában éltem, hosszútávú projektekben vettem részt…” – Sebastiao Salgado

Felesége, Lélia mindenben támogatta Sebastiao-t ezen az úton. Társak lettek a művészetben és az életben is még akkor is, amikor a fotográfus évekre távol volt családjától nem mindennapi projektjei során, melyeket mindig ő maga választott mindig kockázatos, veszélyes, embert próbáló körülmények között farkasszemet nézve a halállal. Lélia eközben férje háttérországává vált, koncepciót dolgozott ki Sebastiao fényképeinek kiállítására, megtervezte és szerkeszti mai napig férje fotográfiai köteteit, sajtóügynökséget alapított és vezet kizárólag férje alkotásainak, mely munkáit olyannyira elismeri a világ több nemzetközi szervezete (Nemzetközi Fotográfiai Központ, Környezetvédelmi Világfórum, stb), hogy nívós nemzetközi díjakat, elismeréseket vett át ő maga is mindezért. Ezek mellett szinte egyedül nevelte fel két fiúgyermeküket, akik ezek alatt az évek alatt nem is igazán ismerték apjukat. Közös küldetésük még több ennél: elhatározták, hogy Sebastiao szülőföldjének egy részét, a brazíliai atlanti-parti esőerdő emberi tevékenység által kipusztított területét helyreállítják. Nyolc év kitartó munka után a területet rezervátummá alakították, és megalapították az Instituto Terra-t, mely szervezet az újraerdősítésnek és a természetvédelemnek szenteli tevékenységét. Fák százezreit ültették el, kizárólag helyi fafajtákat, melyek eredetileg is ott honosak, hogy visszaállítsák az ökoszisztémát, és az élet szépen lassan elkezdett újra megjelenni ezen a lepusztított kopár területen. Ez volt az a pont Sebastiao életében, amikor újra képes lett visszatérni a fotózáshoz, és az életbe vetett hittel és reménnyel indult el nyolc éven át tartó felfedezésére, hogy átadja magát egy magasabb rendű célnak és a közvetítőjévé váljon a GENESIS-nek.

Menjetek el a Műcsarnokba, és nézzétek meg a Genesis-t!

És nézzétek meg a ‘The Salt of the Earth’ című dokumentumfilmet október 28-án az Urániában, amiben sokkal többet megtudhattok Salgado munkásságáról, művészetéről, életéről.