Blog HU, Görögország, Rodoszi Naplóm
Comments 2

Sötétségből a fénybe – karácsony újraértelmezve egyedül

Amikor legutóbb, két héttel ezelőtt foglaltam össze az új rodoszi életem első két hetét, akkor azzal kezdtem a beszámolómat, hogy azt hiszem a nehezén túl vagyok. Őszintén szólva azt hittem, hogy nem lehet rosszabb attól, amin átmentem az elmúlt két hónapban a döntésem kimondásától az ide költözésig az első döbbenetes, félelmetes napokat is beleszámítva. De igen: jött az igazi mélyrepülés, amiben a sötétség minden bugyrát bejártam. A saját bugyraimat. Azt hiszem sikerült teljesen egyberezonálnom a természet jelenségeivel kiváltképp a december 18-ra esett újholddal és a december 21-i téli napfordulóval. Dupla sötétség kívül-belül, extra nehéz napok voltak – legalábbis nekem. Hogy miért sikerült ennyire belemennem ezekbe az igazán sötét ‘energiákba’, annak több oka is van.

Először is egyedül (nagyon fontos, hogy egyedül!) elköltöztem egy új országba, ami annyi megoldandó kihívást tartogat az elmémnek, a lelkemnek és a testemnek is nap, mint nap, hogy idén nyilvánvaló volt, hogy nekem kimarad a karácsony az eddig megszokott formájában. Az agyam hátsó lebenyeiben sem fordult elő egyetlen halvány kis gondolat sem a karácsonyról. Ezt támogatta a sziget, mert Rodoszon nem kapnak agybajt az emberek karácsony előtt, nincsenek bevásárlóközpontok, a tömegközlekedésen a szokásos ‘pangás’ van (hisz mindenki jobbára saját járművével közlekedik), teli buszt még nem láttam. Rodosz városban persze nagy a forgalom, és iszonyat őrült módon vezetnek az emberek – de ez nem csak a karácsony előtti időszaknak szól. Arra szeretnék kilyukadni, hogy az utcákon járva-kelve sem éreztem az otthon megtapasztalt karácsony előtti stressz-állapotokat. Teljesen ki tudtam vonni magam a fogyasztói társadalom és alapvetően a társadalom által diktált tempó és “elvárások”, szokások terhei alól, melyek számomra igen: már terhek és üres kötelességek voltak az utóbbi években. Fogalmam sem volt mit csinálok karácsonykor, de nem is foglalkoztatott a kérdés. Nem kellett olyan helyekre mennem például ajándékvásárlás céljából, ahol orrba-szájba a jingle bells szól, és vakítanak a karácsonyi villódzó fények, hanem csendben, szerényen, egyszerűen, néha kicsit elvonulva egy-egy gyertyával a szobában, vagy a hegyekben kirándulva, a tengerparton nagyokat sétálva a természet folyamataival – a sötétséggel – találkozva, és azt megélve teltek a napok. Távol a zajtól, embertömegektől, zakatoló és szennyezett levegőjű közlekedéstől, a mesterséges fényárban úszó marketingtől és dekorációktól szinte tisztán éltem meg a legnagyobb sötétségbe való utat, majd onnan a fény újjászületésének csodáját magamban.

A második ok, ami miatt igazán mélyre tudtam merülni magamba, az az élethelyzet, amiben jelenleg vagyok. Egy kapuban érzem magam már jó ideje, mely kijárat egy régi, mostanra már nem támogató, megszokott, sémámmá vált, ámde biztonságos életből és hitrendszerből, és egyúttal bejárat egy új létezésbe, amiről még nincs tudás, kézzelfogható, látható biztonságot, meleget adó bizonyosság, csak finom, halvány fel-felsejlő érzések. Egy erő, ami definiálhatatlan, és húz egy ismeretlen irányba a régiből. A kérdés: merjem-e követni és bízni benne? Félelmetes átmenet, ahol nem maradhat soká az ember, és én már épp eleget toporogtam ebben a kapuban. Itt volt az idő hát, hogy szembenézzek a félelmeimmel és a vívódásaimmal.

Ezek a lelki folyamatok bennem a fény eltűnésével és a sötétség térnyerésével egyre mélyültek, és nehezültek. Ezúttal az év legsötétebb napjaiban nem másokhoz kapcsolódtam, hanem magamhoz. Figyeltem a külvilág eseményeit, mint saját belső világom kivetüléseit. Jöttek a fájdalmas szituációk, a nagy szembenézések saját magam félelmetes igazságaival, de ezúttal egyedül, kapaszkodók nélkül lehetőségem volt belemenni a külső-belső sötétségbe – amitől egyébként valószínűleg nagyon megijednék, és kimenekülnék, esetleg szőnyeg alá söpörném mások szeretetébe kapaszkodva. De most nem tudtam elmenekülni. Ezek a fénytelen napok és az egyedüllét, a távolság a régi életemtől lehetőséget adtak találkozni mindazzal, ami bennem zajlott kapaszkodók, külső segítség nélkül.

A kapu amiben állok nagyon sok dolognak a megfordulását jelenti az életemben. Teljes paradigmaváltás szinte mindenben, ami nem hirtelen ütött be, hanem évek érési folyamata érkezett most az utolsó fázisához. Leginkább saját magam kereséséről és megtalálásáról szól ez a folyamat. A felnőtt éveim csupa frusztrációval voltak tele amiatt, hogy éreztem nem vagyok a helyemen, az utamon, nincs igazi kapcsolatom saját magammal, a saját természetemmel, és úgy éreztem felemészt ez az élet, amiben nem tudok alkotni, építeni, létrehozni. A munkahelyek, ahol elhelyezkedtem az évek során egyáltalán nem voltak támogató közegei annak, hogy kifejezzem önmagam, hogy tanuljak, felfedezzek, szerethessek, alkothassak, amit nem csak lelki, de testi fájdalmak és problémák is jeleztek. Azt hiszem mindannyian azért vagyunk itt, hogy teremtsünk, de mindenki másként és mást tud teremteni. A bennünk lévő gyönyörű érzések, képek (melyek gyermekként még annyira természetesek és valóságként fogadjuk el őket), a tehetségünk, és a vágyaink az iránytűk szerintem saját magunkhoz, és ahhoz hogy kiteljesedve éljünk. De nekem ezeket soha senki nem mondta (és talán nem vagyok ezzel egyedül), és amikor elkezdtem keresni a kérdéseimre a válaszokat, évek alatt kezdtem újraértelmezni az egész életemet, és azt, hogy mi is a jó nekem. Hogy ne szégyelljem azt, ami bennem van, aki én vagyok, és hogy mindannyiunkban ott van saját igazságunk, ezért ne a kívülről megmondott igazságokat húzzuk rá saját életünkre gondolkodás (vagy inkább érzékelés) nélkül. Ezt tettem én. Évekig elfogadtam a külső világ (szülők, barátok, kollégák, közösség, stb) igazságait a sajátoménak és saját magamat börtönbe zártam, miközben egy hatalmas alkotó erő lakik bennem, ami nem tudott felszínre jönni. Nem más ez, minthogy az élet szeretne megnyilvánulni rajtam keresztül is, és lefojtani, megtagadni ezt az energiát egyet jelent a boldogtalansággal, félelmekkel, bizonytalansággal, amit tovább rezonáltatunk magunk körül a többi embernek – ha szülők is vagyunk, akkor a gyerekeinknek is. 7-8 év kellett nagyjából a saját magamért megtett első igaz lépéstől idáig, hogy nagyobb lépést tegyek magamért és szinte mindent hátrahagyva, minden racionalitást nélkülözve a belső sugallatokra támaszkodva télen “szezonon kívül” elköltözzek Rodoszra. Mondanom se kell, hogy minden statisztika, politikai, gazdasági és racionális okok ez ellen a döntés ellen szóltak, és nagyjából azzal telt 2 hónapom a döntésem meghozatalától az utazásig, hogy a körülöttem élő embereknek magyarázkodtam erről a döntésemről, vagy épp végighallgattam az ő félelmeiket és aggodalmaikat, intelmeiket, hitrendszerükből fakadó különféle félelmetes monológokat. Kurvára fárasztó volt, szinte az összes erőm elfojt ebben. (És igen, dönthettem volna úgy, hogy nem megyek bele ezekbe a mini-csatákba, de ez mutatja azt, hogy bennem is harcok dúltak még) Arra lettem figyelmes, hogy olyan emberek vesznek körül nagy százalékban, akik még életükben nem hallgattak a szívükre, és mivel én vagyok kisebbségben hozzájuk képest, nagyon nehezemre esett kitartanom amellett, amit érzek, és hogy a döntésem nem pontos matematikai számításokra alapozom, hanem a belső sugallatokra. Vajon mégis nekik van/lesz igazuk, és ez az egész egy őrültség?

A legsötétebb napok közeledtével egyre nőtt bennem ennek a két világnak az összeütközése, és volt egy olyan pont is, ahol őrült nagy fájdalmat éreztem, mert úgy éreztem vissza akarok fordulni. Megkérdőjeleztem saját magam belső igazságait, a vízióimat, a színes gyönyörű képeket, amiket láttam magam előtt, ahová szeretnék eljutni. A félelmeim, amik abból fakadtak hogy a külső világra helyeztem a hangsúlyt, és másoknak megfelelve éltem egész eddigi életem teljesen leuraltak és húztak vissza nagy erőkkel a biztosba, az ismertbe, még akkor is, ha az nekem nem volt jó. Éreztem, hogy az új életben pedig még nincsen gyökerezett hitem, csak egészen pici, apró, halvány, nagyon-nagyon halkan suttogó jelek, történések, találkozások formájában közelít felém egy láthatatlan, ismeretlen megfoghatatlan új világ. És emiatt a megfoghatatlanság miatt féltem attól, hogy belső világom képei délibábok, hamis víziók… Azt éreztem elveszítek mindent, kihúzzák a lábam alól a talajt. A régi dolgok már nem működnek az életemben, az újat pedig még nem ismerem. Azt éreztem belehalok, ha kiderül, hogy már magamban sem bízhatok. Mi az igaz? Mi az igazság számomra hát? A félelmek és a környezetemtől éveken át hallgatott racionális életmegközelítés (ami csak a láthatóra teszi a hangsúlyt és csak abban hisz) hangosan ordibált bennem, míg úgy éreztem, hogy belső világommal lassan elveszítem a kapcsolatot, mert még annyira láthatatlan és nem ígér semmit. Itt nincsen garancia, csak a bizalom, hit.

A testem is lekövette ezt a fordulópontot. Elfogytam, mint a hold. Lefogytam nagyon vékonyra, kihullott sok hajam, testi erőm a nullával konvergál. Nem volt más hátra, mint jól beleengedni magam ebbe a fájdalomba, ebbe a belső küzdelembe, és könnyek záporával megengedni magamnak, hogy ez az állapot most legyen. Ezek a napok sok sírással voltak tűzdelve, és nem csak itthon, hanem bárhol, amerre csak jártam. A munkában, ahová járok a műszak végén megkérdezte a főnököm hogy vagyok, hogy éreztem magam. Mielőtt válaszolhattam volna neki rám tört a zokogás. És abban a pillanatban odalépett mellém Katerina, a kolléganőm, aki szorosan átölelt és hatalmas erőkkel biztatott, hogy sírjak, adjam ki magamból, ami bennem van, had jöjjön felszínre. Valaki végre nem azt mondta nekem, hogy “ne sírjál…”, hanem támogatott az érzéseim kifejezésében – és a tudattól, hogy kisírhattam magam valakinek az elfogadó, biztonságos karjaiban, azonnal jobban lettem. Ezt a ‘ne sírjál, nem illik sírni, nem szabad sírni’ dolgot elfelejthetnénk végre – sokkal könnyebb lenne az életünk szerintem. Hogy Máté Gábort idézzem: “Az a baj az emberekkel, hogy nem tudnak sírni, nem tudják feldolgozni a gyászukat. Egy barátomnak, a pszichológus Gordon Neufeld-nek van egy gyönyörű mondása: Mentsen meg bennünket a könnyek tengere!

Katerina az egyik ‘lámpás’ ebben a sötétségben, aki itt van körülöttem és gyújtogatja a fényt nap mint nap.

Aztán a sírás mellett megengedtem azt is magamnak, hogy lehet, hogy nem jó döntést hoztam, hogy tévedhetek, de mégis megpróbáltam, elindultam és tettem egy lépést magam felé. Ahogyan az egyik görög barátnőm mondta a minap: “amikor járni tanultunk gyermekként, és elestünk, nem hagytuk abba a próbálkozást az első esés után. Ha így tettünk volna, akkor még most is a seggünkön ülnénk mindannyian.”

Hogy mitől féltem a legjobban? Attól, hogy örökké robotolnom kell rabszolgaként valahol azért, hogy pénzt keressek, mert nem hiszek eléggé magamban ahhoz, hogy képes legyek teremteni. Tehát szenvednem kell az életben maradáshoz és a létfenntartáshoz. Elvállaltam egy olyan munkát csak azért hogy legyen egy kis bevételem, ami nagyon nem én vagyok, mindemellett nagyon kemény és megerőltető. Minden munka nemesít és tanít valamire, de most pont itt az új kezdet origópontján emiatt a tapasztalás miatt megkérdőjeleztem magam, hogy képes vagyok-e belülről építeni a magam igazi világát és őszintén, szeretettel és szenvedélyességgel kifejezve azt, ami bennem van biztosítani a saját anyagi biztonságomat is. Hinni abban, hogy az őszinteségben és az örömben való megmerítkezés és az igaz természetünk kinyilvánítása az alkotáson keresztül megadhatja életünkben a biztonságot is, sőt lelki-anyagi gazdagságot hozhat. Itt a rodoszi “munkakeresés” kapcsán is ez a két világ ütközött össze bennem: rájöttem, hogy az emberek kb. 99%-a megint a külső világot veszi alapul mindenhez. Helyiek, akikkel beszélgettem arról, hogy hogyan és mivel tudnék pénzt keresni szinte egytől egyig azt mondták, hogy “Hát, most nincsen szezon, télen nagyon nehéz, nem jókor jöttél, ilyenkor nincsen munka…” Na és itt van a kutya elásva! Ilyenkor nincsen munka – mondják. De ki mond ilyet? Hát az, aki valószínűleg vár a külső körülményekre, hogy azok alkalmasak legyenek. Vagy aki elfogadja a már meglévő “rendszert” és a statisztikai számokat saját élete igazságaként. Vagy aki mindig oda lép és mozdul az életben, ahol látja, hogy lesz számára valamilyen leeső morzsa. Vagy aki nem hisz abban, hogy a külső világ eseményei a belső világunk tükröződése, és aki nem hisz abban, hogy képesek lehetünk teremteni a saját világunkat. Illetve az, aki nem hiszi el, hogy kezében van az irányítás saját élete felett. Nekem most nagyon nagy dilemmát okozott, hogy melyik térfélre álljak, és eldöntsem végre miben hiszek. Átlépek azon a kurva kapun, vagy toporgok még néhány évet…?

Görögül van két teljesen más minőséget jelentő ige a munkára. Az egyik a δουλευω – doulevo = dolgozom. Ez nem jelent többet a pénzkereséstől, és ha megnézzük, hogy a rabszolga kifejezést is ebből a szóból képezik, akkor jobban érthető az üzenete és jelentése: δούλος – doulos = rabszolga. A másik szó az εργάσομαι – ergasomai szó szerinti fordítása szintén az, hogy dolgozom, de egészen más minőségben, mert úgy dolgozom, hogy mindeközben alkotok. A semmiből létrehozok. A láthatatlanból láthatót “varázsolok”. A görög műalkotás kifejezése is ebből a szóból ered: έργα τέχνης – erga tehnis. Hiszek-e ebben a velem született teremtő erőben, amit születésemmel kaptam, vagy nem? Ez volt a kérdésem magamhoz.

Ebben a mély, bizonytalan állapotban szerencsére az élet hozott olyan “véletlen” találkozásokat, amik megmutatták, hogy nem lehetetlen és nem őrültség saját belső világunkban bízni és hinni. Csodálatos embereket ismertem meg, akik kijárták a saját őszinte igaz útjukat annak ellenére, hogy mindenki megpróbálta lebeszélni őket róla, és hogy semmilyen racionális érv nem szólt belső vágyaik, vízióik megvalósítása mellett. Rájöttem, hogy ezek mellett az emberek mellett jó lenni, ők azok, akik építkeznek és nem várnak: a lehetőségeiket megteremtik, mert vannak SAJÁT elKÉPzeléseik, nem pedig leszegett fejjel elfogadják mások elképzelését, szomorkodnak, panaszkodnak az igazságtalan csúnya rossz gonosz világról és a politikai vagy gazdasági helyzetről, az időjárásról, a rossz gyermekkorukról, a kevés lehetőségről stb.

Ezek a találkozások kis lámpásokként világítottak be a nagy sötétségbe, és nagyon finoman, halkan, halványan mutatták a lelkemnek az utat kifelé, a fény felé. És persze iszonyat nehéz a széllel szembe hugyozni meg kell hogy mondjam nektek. De én úgy döntöttem, hogy csinálom. 🙂

És napról-napra több fény gyúlik bennem és körülöttem is szeretet, figyelem és pozitív gesztusok formájában. Új emberek jöttek be az életembe már most, egy hónap elteltével. Olyan emberek, akik ragyognak kívül-belül, akik friss ismeretségünk ellenére írnak nekem, vagy épp mondják a szemembe, hogy ők itt vannak, ha bármire szükségem van, tudjam, hogy nem vagyok egyedül. Nincs olyan nap, hogy valaki ne kérdezné meg, hogy nincs-e valamire szükségem, és hogy jól vagyok-e, tudnak-e valamiben segíteni… Kaptam magam köré olyan csodálatos nőket az élettől, akikkel ugyancsak a friss ismeretség ellenére hihetetlen mértékben vagyunk képesek emelni egymást és úgy együtt lenni, hogy közben oda-vissza rengeteget adunk egymásnak. Szavakkal, a figyelmünkkel, az őszinteségünkkel, a kitárulkozással, azzal hogy megnyílunk egymásnak, és rengeteg hosszan tartó, erős ölelésben fürdőzünk. Azt vettem észre azonban ezekben a számomra új, igazán elfogadó és szeretetteljes pillanatokban, hogy nehezen kezelem őket és a testemben is felfedeztem egy apró ’tiltakozást’, különösen, amikor valaki szorosan magához ölel és tudatja: itt vagyok veled, elfogadlak, minden rendben van, úgy vagy jó, ahogy vagy. Ahelyett, hogy elárasztana egy melegség és beleengedném magam és jól megfürödnék ebben a szeretetben és örömben, a testemben összeszorulást érzek, a lelkemben pedig lelkiismeretfurdalást. Az a helyzet, hogy az elmém a szenvedésre kondicionált engem az elmúlt hosszú évek alatt, ami miatt a negatív megéléseket, a fájdalmat, és a szenvedést fogadja el mindennaposnak és természetesnek. Ezért hiába vágyom rá, nem tudom átadni magam az örömnek, a szeretetnek teljes mértékben. Ebben a felismerésben ismét megláttam, hogy azért, ahol az életem most tart, nem hibáztathatok vagy tehetek felelőssé senkit és semmit magamon kívül. Én nem voltam képes közel engedni magamhoz az örömöt és a boldogságot. Hiszen ezek a dolgok is csak akkor tudnak hozzám jönni, ha én tudom őket fogadni. Hiába kopogtat a boldogság, ha az alacsony rezgésű érzelmek (félelmek, lelkiismeretfurdalás) az útjába állnak. Egy újabb feladat: ne csak a szenvedést fogadjam el részemként, hanem az örömet, a boldogságot is. Szerencsére ebben a sok-sok ölelésben és áradó szeretetben van lehetőségem ezt gyakorolni, és szerintem egyre jobban megy. 😉

És a karácsonyom nagyon egyszerű volt, de szinte repestem a boldogságtól. Addigra átléptem egy kapun, és még nem tudom hová vezet, de súlyok estek le a vállamról. Örültem magamnak, az életnek, az újra és újra megszülető fénynek. Az új életnek, amiben mindent újraírhatok szívből őszintén – immár mások elvárásaira nem figyelve. Eljött hozzám egy elvárásmentes őszinte öröm, amit azt hiszem akarni nem lehet – egyszerűen csak megérkezik hozzánk a könnyek után.

Csak azt tettem, amit a lelkem kívánt ezen a karácsonyon. Megtörtem az ismétlődő, számomra tartalom nélküli szokásokat, és csak azt tettem, ami nekem kedves. Az egyik kedvenc gyönyörű vad tengerpartomra tettem nagy sétát. Ott Mihály arkangyal pici eldugott barlangtemplomában gyújtottam két gyertyát szimbolikusan: az egyik a bennem lévő fényt jelképezi – hogy képes legyek magamban meglelni a fényt, hogy ne féljek attól, ami bennem van és attól, aki vagyok. Hogy képes legyek a belső intuíciómra hallgatni, bízni magamban, a láthatatlanban. A másik gyertya azért, hogy képes legyek ezt a fényt ne csak magamban meggyújtani, hanem másokban is. Legyen ez az új élet egy őszinte út, legyen bátorságom kinyitni, kitárulkozni a szeretetre és minden más tapasztalásra.

Egyedül voltam órákon át a kápolnában is és a tengerparton is. Nem volt karácsonyfa, csillogó csomagolás, bejgli, díszek, szép ruhában szelfizés. Minden annyira rendben volt, és IGAZ.

 

“Nem kell már a régi nóta,

Új dallamra, könnyű szóra

Hívlak, írjunk új mesét!”

Palya Bea: Hívlak Téged / Nő

 

 

 

 

Advertisements
This entry was posted in: Blog HU, Görögország, Rodoszi Naplóm

by

Hungarian woman passionate about writing and photography as an expression, researching for authentic people, powerful stories of humans, cultures, rituals, Nature’s wisdom. Selfmade writer, traveller, anthropology researcher, creative. ~~~ Főként az írás és a fotó nyelvén közlő önálló utat kijáró alkotó embernek, kutatónak, kreatívnak tartom magam. Folyamatos inspirációm a különböző kultúrák, emberi sorsok és motivációk mélyebb szinten történő megismerése és megértése, valamint saját magam felfedezése, egy belső-külső tudatosság és az önazonosság fokozása.

2 Comments

  1. Anonymous says

    Kedves Marcsi! Csodálatos dolog amit írtál. Évek óta hasonló gondolatokkal küzdök, de Te bátor vagy és belevágtál, hogy a saját utadat járd. Büszke vagyok Rád. Írj még nagyon sokat, nekem erőt ad, és másoknak is. Higgy magadban és kövesd amit a szíved diktál és akkor BOLDOG leszel. Hatalmas Ölelést küldök Neked! Puszi! Móni

    Liked by 1 person

    • Mariann Lipcsei says

      Nagyon köszönöm ezt!!! És bár néha én is féltem attól, hogy késő belevágni, de szerintem bármikor felszabadíthatjuk magunkat, ha úgy döntünk. 😉 Persze ott van a zabszem ilyenkor, és a belső küzdelmek, de ez így van rendben. Én is ölellek nagyon!!! ❤

      Like

Szólj hozzá Te is! / Tell us your opinion!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.