Egy személyes érintettségű tabuk nélküli beszélgetés következik, melyet szókimondás és őszinteség jellemez. Ezt sokan nehezen viselhetik, így számítok rá, hogy az interjú megosztó lesz, és ez így van jól. Személyes érintettségű, mert Kassa Szabolcs interjúalanyom a barátom, egykori párom. Ennek ellenére a beszélgetés üzenetei univerzálisak, függetlenek kettőnk viszonyától.

Azért volt fontos számomra megosztani Szabi történetét, mert példát hoz arra, miért fontos vállalni  önmagunkat a hibáinkkal, tévutainkkal együtt, majd ezeket elfogadva menni előre a változás, önmagunk egyre jobb és jobb verziója felé. Ez az önmagunkhoz való hűség.

Példát hoz arra, hogy miért fontos önmagunk felemelése, és a hozzánk méltó élet megteremtése. Ahogy Ady Endre mondja: “Vagyok, mint minden ember: fenség”. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy ismerjük ki lakik bennünk valójában, és hogy higgyünk ebben az emberben.

És Szabi története azt is példázza, hogy ami ettől visszatart bennünket, azok általában a félelmeink az újtól, a változástól, az ismeretlentől és a saját valódi természetünktől való elszakadás (akár hosszú éveken keresztül). Ez sokszor nehezíti a befele tekintést, és a külsőségek mentén keresgéljük önmagunkat mindhiába. Saját magunk felemelése csakis a mi kezünkben van. A külső segítség csak akkor “ér”, ha ezt mi is szeretnénk. De ha ezt megtesszük, és beletesszük a kemény munkát, akkor a határ előttünk talán csak a csillagos ég…

A következő hosszú beszélgetés minden sorát szívből ajánlom Nektek.

 

Lipcsei Mariann: Tudom, hogy éveken át nagyon sokat küzdöttél azért, hogy odaérj, ahol most vagy, hogy azzal foglalkozz hivatás szintjén, amit a legjobban szeretsz, és amiben a legjobb vagy. Honnan datálható ez az út? Mikor érezted először, hogy nem vagy a helyeden?

Kassa Szabolcs: Bennem egy kettős megélés volt sokáig, mert 20-tól 27 éves koromig egy olyan baráti társaságban voltam, ahol a könnyű dolgok számítottak, bőven a komfort zónán belüli létezés. Ez a fajta élet a felszínen vonzott, de legbelül mindig éreztem, hogy ez egy tévút. Ezekben az években jobban felülkerekedett rajtam az egóm, és ezt az érzést elnyomtam magamban.

LM: A sporttal mikor találkoztál először?

KSZ: 15 évesen kezdtem el edzeni, ami nekem nagyon sokat adott, főleg az akkori edzőm, Szecsei Szilárd. Akkor még nem értettem igazán miért vonz annyira az ő mentalitása. A helyi kartali konditerembe mentem le, ahol ő volt a tulajdonos és az edző. Ő akkor már több, mint 10 éve űzte a Kyokushin karate-t, ami egy japán sport. Az ő egész lényén átérződött, hogy kiegyensúlyozott, igazán hiteles abban, amit csinál, hogy rettentően erős. És ez az erő nem pusztán a fizikai erő volt, hanem az egész jelenlétéből sugárzott. Egy év együtt edzés után Szilárd látta bennem azt, hogy versenyző is lehetnék. Az ő versenyfelkészítése akkor 16 évesen nagyon nagy hatással volt rám, főleg a fizikai tréningen keresztül történő komfortzónából való kilépés, ami nyilván lelkileg is megtörténik. A következő két év versenyei és felkészülései az ő módszerein és személyiségén keresztül annyit adtak nekem, hogy soha ezt követően nem hagytam abba a sportot, és jelenleg is ezekből az évekből táplálkozom.

LM: Két év után abbahagytad a versenyzést? Miért?

KSZ: Egy idő után be szerettek volna válogatni a Magyar Erőemelő Szövetségbe, mert az első versenyemtől kezdve nem értem el harmadiktól rosszabb helyezést. De közeledett az érettségi, és ekkor volt az első nagy választás az életemben a sport és a tanulás között. Én a sportot választottam volna, de a szülői ráhatás a tanulás felé terelt. Hogy jól jártam, vagy sem, azt nem tudom, de a sport mindig megmaradt az életemben innentől fogva. Érettségi után elvégeztem az informatikai mérnökasszisztens szakot, majd 22 évesen egy pénzügyi biztosítónál kezdtem dolgozni. Itt hat évet dolgoztam, az utolsó pár évet menedzser pozícióban.

LM: Milyen kvalitásaid segítettek a menedzseri pozícióhoz?

KSZ: A nyitottságom, a nagy teherbírásom. A sport segítségével megtanultam hogyan lépjek ki a komfortzónámból, ezért a főnököm rám mert bízni nagy felelősséggel járó munkákat is, ami mindig adott egy plusz kihívást. Egészen az ötödik év végéig, amikor már azt éreztem, hogy ez már nem az én világom, nem tudok azonosulni a munkakörrel. Akkor már az előrelépés lehetősége sem motivált, mert nem éreztem jól magam abban a környezetben.

LM: Miért nem érezted jól magad?

KSZ: Akkor kezdett világossá válni számomra, hogy az én igazi közegem a sport.

LM: Miben tér el a sport világa attól a közegtől, amiben dolgoztál?

KSZ: A pénzügyi szektor egy erősen materiális világ.

LM: De a test is matéria.

KSZ: Én a sportot mindig a nem-materiális, szellemi oldalról közelítettem meg. Gondolj bele abba, hogy aki elkezd konditerembe járni, az nincs megelégedve magával. Először is erőt vesz magán, hogy le merjen menni edzeni, mert ugye azt hisszük, hogy ott csak „tökéletes” emberek edzenek. Ez már egy nagyon nagy lépés, hogy valaki változtatni akar az életén és tesz érte. Aki volt már nálam edzeni az tudja, hogy én mindig a komfortzónából való kilépést preferálom. Ez például azt jelenti, hogy amikor valaki csak tízet tud fekve nyomni, akkor én elhitetetem vele, hogy meg tud csinálni még ötöt, mert én magam is hiszem, hogy meg tudja csinálni. És meg is csinálja. Ezért minden edzés után úgy mennek el tőlem az emberek, hogy túllépték a saját korlátaikat, ami nem csak fizikai szinten megy végbe, hanem szellemi szinten is. Ezt pedig az élet többi területén is fogja tudni kamatoztatni, mert ad egy olyan pszichikai pluszt, ami által például sokkal könnyebben visel el egy csalódást, egy szakítást, vagy egy munkahelyi stresszt. Mindezt az edzőmtől tanultam, és míg élek nem feledem, hogy tőle kaptam ezt a tudást. Persze ez a „katarzis” nem minden esetben történik meg, mert el lehet futkorászni kényelmesen is. De nekem a sport arról szól, hogy minden alkalommal meghaladom önmagam.

LM: Mesélnél még kicsit arról, hogy pontosan mi okozta ezt a felismerést, hogy a sport a te világod és hogy nem vagy a helyeden ebben a munkakörnyezetben?

KSZ: Az első élmény, ami arra késztetett, hogy befelé nézzek, ne pedig kifelé, az a veled való szakítás volt. Ezzel egy időben jött az életembe az akkori munkahelyemen keresztül egy buddhista tanító, Gál Gábor. Annál a futárcégnél volt kiszállító, amelyikkel együtt dolgoztunk és egy nap megkérdezte tőlem, hogy „Miért vagy ilyen szarul?”. Akkor abból az ötperces átadás-átvételből lett egy órás beszélgetés köztünk, majd egy nagyon jó barátság. Több spirituális témájú könyvet kaptam tőle, amiket akkor még nem igazán értékeltem. Ezután nem sokkal lett egy autóbalesetem, és míg az autómat helyrehozták, addig a szabadidőmet ezeknek a könyveknek az olvasásával töltöttem. És bár éreztem, hogy az olvasásuk után sokkal jobban vagyok, de amint készen lett az autóm félretettem őket és fejest ugrottam az addig megszokott hedonista életformába az akkori „könnyű dolgokat” kereső baráti társasággal. Aztán a következő autóbalesetem során, amikor nekihajtottam egy fának, már totálkárra tört az autóm, habár én egy karcolás nélkül szálltam ki belőle. Ott történt egy nagy változás és feleszmélés az életemben. Elveszítettem az autómat, az összes pénzemet, amit ügyvédre, a mentőre és a büntetésre kellett költenem. Elvették a jogosítványomat, amire újra kellett vizsgáznom. Ami engem addig A-ból B-be szállított, az elveszett. Nem beszélve arról a tényről, hogy magammal is el kellett számolnom, és az élettel, amit addig éltem. Úgy éreztem, hogy ez nem méltó hozzám.

LM: Milyen élet volt ez pontosan?

KSZ: Csak a buli számított. Hétvégi és hétköznapi kicsapongások. Hangsúly a külsőségeken – milyen autód van, milyen ruhákban jársz. Emberek élete fölött ítélkezni, méricskélni. Kéretlen tanácsok osztogatása. Az az igazi „egészségtelen” romboló önzőség. Minél kevesebbet dolgozni, de minél több pénzt keresni.

LM: Milyen változások követték ezt a felismerésedet?

KSZ: Igazából mindent megváltoztattam. Az akkori barátnőmmel szakítottam, nem sokkal azután elmentem egy személyi edző tanfolyamra, amire mindig is készültem. Majd ezt elvégezve felmondtam a munkahelyemen egyik napról a másikra.

LM: Nem féltél, amikor felmondtál, hogy mi lesz ennek a következménye?

KSZ: Nem. Belső meggyőződésem volt arról, hogy itt nincs helyem tovább, és éreztem, hogy jó döntést hozok. „Segíts magadon, Isten is megsegít” – mondják. A tanfolyam után pedig rögtön el is kezdtem személyi edzőként dolgozni ugyanabban a teremben, ahová először lementem edzeni 15 évesen.

LM: Ez a változás azt is jelentette, hogy lecserélődött a baráti társaságod is?

KSZ: Igen. Nem tudtam már azonosulni azokkal az értékekkel, amelyek a régi társaságot jellemezték. És ezt ők is érezték, így nem kerestük egymást többé. Azt gondolom, hogy amikor az ember fejlődik, változik, akkor ez szükségszerűen magával hozza a környezetének a változását, cserélődését is, amennyiben ők nem hasonló irányba tartanak. Ha az ember próbálja megtalálni az útját, és halad is rajta, akkor sokszor elkerülhetetlen, hogy párkapcsolatok, baráti kapcsolatok menjenek szét, és igen, sajnos családon belül is előfordulhat ilyen „törés” és akár gyerek-szülő kapcsolatok futhatnak zátonyra, amit nagyon nehéz lehet elfogadni és kezelni, de szükségszerű.

LM: Visszatérve egy pillanatra erre a korszakra, amiről úgy fogalmazol, hogy az egód vezérelte leginkább a tetteidet és a „könnyű dolgokat” kerested: a sportban ez nem mutatkozott meg? Például, hogy azt is csak a külsőségek miatt csináltad?

KSZ: Azért kezdtem el edzeni a kezdetekkor, mert vékony voltam és nálam ez egy frusztrációt, kisebbségi érzést okozott. Nyilván itt szerepet játszik az egó, mert nem fogadtam el magamat. Nem tudom, hogy mi lett volna a sporthoz a hozzáállásom, ha nem Szilárd lesz akkor az edzőm, de az biztos, hogy az ő munkamódszere örökre meghatározta a sporttal való kapcsolatomat, ami egy japán küzdősport szellemiségén nyugszik. Azt hiszem ő úgy volt spirituális tanító sokak számára, hogy nem is tudott róla. Kifejezetten a versenyfelkészítésnél volt nagy szerepe az alázatnak. Megtanított a sport és a versenytársaim iránti alázatra. De arra is megtanított, hogy elhiggyem azt, hogy nyerni megyek oda. A magamba vetett hitre tanított meg.

LM: Hogyan tudnád körülírni Szilárd munkamódszerét, amivel téged edzett és felkészített?

KSZ: Azt tudni kell, hogy ő semmit nem konyított az erőemeléshez, mert egy másik sportot űzött. (nevet – a szerk.) Ennek ellenére mégis mindig felállított minket a dobogóra a versenyzőtársammal minden versenyünkön.

LM: Ő ezt hogyan vállalta be szerinted?

KSZ: Úgy, hogy hitte, hogy meg tudja csinálni. Az edzésmódszere nagyon brutális volt. Voltak kinti és benti gyakorlatok. A teremben erőemelő gyakorlatok voltak: fekve nyomás, felhúzás, guggolás minél nagyobb súllyal, minél nagyobb terheléssel addig, amíg bírod. Amikor már leszakadt a lábad, a karod, a melled, amikor már szét voltál csúszva, akkor ő követelt még tízet. Közben a következő kifejezéseket használta: „Nem érdekel, mert megcsinálod!” „Tudom, hogy képes vagy rá!” „Csakis ide figyelsz, mert ez az életed!” „Azért vagyunk itt, hogy ezt a munkát elvégezzük!” „Állj bele, csináld meg!”. Csupa olyan mondat, ami abban a pillanatban a léleknek nagyon nagy erőt ad a fizikai terhelés elviselésére. Ha valaki velem edz, akkor tudja, hogy én is hasonló kifejezéseket használok.

LM: Például?

KSZ: Például: „Ettől leszel több, mint a többi ember, hogy te elvégzed a munkát, amit más nem. Amit más nem akar, nem mer, amitől más fél.” „Ez visz téged túl azon, hogy beállj a sorba.”

LM: Milyenek voltak a kinti gyakorlatok?

KSZ: Transzporter húzás. Emberi súllyal kitörés, kb. 50 méteren. Lépcsőzés fel-le úgy, hogy a nyakamban ült valaki. Úgy mentem haza minden este, hogy volt, hogy nem volt erőm lefürödni sem. Az a fajta testi kimerültség ez, amikor már nem tudsz gondolkodni. Egy olyan egyszerű kérdésre sem tud ilyenkor válaszolni az ember, hogy hogy hívják.

LM: Ezt az állapotot el tudod érni akkor is, ha egyedül edzel?

KSZ: Most már igen.

LM: Mióta edzel egyedül?

KSZ: 15 éve.

LM: Tehát nem is dolgoztál másik edzővel Szilárdon kívül?

KSZ: Nem. De mindenképp szeretném megemlíteni még Kassai Mihály nevét is, akinek szintén sokat köszönhetek. Nagyban segítette a versenyre való felkészüléseinket beleértve a kocsi tolást, lépcsőzéseket, és mentálisan a rengeteg biztatással, a versenyre való elkíséréssel nagyon sokat adott az elért eredményekhez.

LM: Jelenleg saját edzőtermet vezetsz. Milyen út vezetett idáig az első általad tartott személyi edzéstől? Hogyan vetted a bátorságot egy újabb merész lépéshez? Támogatott valaki?

KSZ: Az akkori párom, Szabó Hajnalka nagyon sokat segített nekem abban, hogy önmagamat még jobban megismerjem, megtaláljam, és felismerjem, hogy a bennem lévő korlátokat (félelmek, kételyek, aggályok, önbecsülés hiánya, negatív hitrendszerek) átlépjem. Egy párkapcsolatban – ami szerintem mindig tükör – nagyon jól meg lehet figyelni, hogy milyen korlátozó hitrendszereken és gyengeségeken érdemes dolgoznunk azzal az egyszerű felismeréssel, hogy amikor a másik dühbe hoz, elkeserít, negatív érzelmeket hoz fel, az mind bennünk van, a mi részünk. Ezáltal lehetséges egymás mellett fejlődni. Így ő nagy segítség volt az életemben, de ehhez kellett az is, hogy változzak és készen álljak a vele való kapcsolatra. Ő támogatott és mellettem állt mindenben, így abban is, hogy meg tudjam valósítani ezt az álmot, hogy saját edzőtermem legyen. Az elején nagyon kezdetleges eszközökkel indultam, de minden pénzt visszaforgattam a terembe és a fejlődésbe, a növekedésbe ruháztam be.

LM: Ő volt az egyetlen akkor, aki ennyire hitt benned és ebben az ötletben, hogy saját termet nyiss?

KSZ: Ő és a testvérem, Ancsa. Mindenki más ellenezte az ötletet.

LM: Az mit jelent, hogy ellenezték?

KSZ: Hát mondták, hogy hülye vagyok, ilyet nem szabad csinálni, nem jó ötlet, tönkre fogok menni, belebukok, nem fog annyi ember járni, amennyit én elképzelek, ez ide nem való Aszódra, itt nem lesz keletje, ezt itt nem fogom tudni „eladni”, és ehhez hasonlók. Hát ezek ugye minden embernek a személyes félelmei, amit kivetítenek a te helyzetedre ilyenkor. Hajlamos az ember elmondani a másiknak, hogy miért nem sikerülhet ez, meg az, pusztán csak azért, mert ő nem merné megcsinálni, mert gyenge fasz. Ezt nyugodtan beleírhatod az interjúba. Meg hát hajlamosak vagyunk visszahúzni a másikat. Ha valami nekem nem sikerült, akkor másnak se sikerüljön lehetőleg.

LM: Az érdekelne, hogy amikor nyitottad a termet, akkor ugyanaz az energia a magadba vetett hit volt-e benned, mint amikor versenyezni indultál?

KSZ: Persze. Figyelj, ha valamit csinálsz, akkor abba muszáj vagy hinni. Nem azt mondom, hogy nem voltak félelmeim, természetes hogy voltak, mint mindenkinek.

LM: Mit csináltál a félelmekkel?

KSZ: Egyszerűen éreztem belül, hogy jó dolog fog történni. A félelem ennek az érzésnek az ellenébe megy, le akar téged beszélni. Próbálok úgy élni, hogy az érzéseimre hallgatok. Van egy nagyon jó film, Beszélgetések Istennel, amit mondtam már, hogy nézzél meg. Ebben azt mondja Isten az embernek: „az első dolog, amivel hozzád szólok, az az érzés.” Tehát azt akarom ezzel mondani, hogy ha az érzéseidre hallgatsz, az sosem zsákutca, de aláírom, hogy ez mindig a nehezebb út. Itt kapcsolódunk megint a sporthoz. Gondold el, hogy te sportolsz és el akarsz érni A-ból B-be, akkor ott nagyon kemény munkát kell belerakni, izzadságot, verejtéket és fáradtságot, és időt. Ha az érzéseidre hallgatsz a félelmek ellenében valahol ugyanez történik. Ha a félelmeid és a kényelem határoznak meg, és a kevesebb ellenállás irányába mozdulsz mindig, akkor nem fejlődik a lélek, nem fejlődsz te sem. Az életnek a természete pedig a változás. Csak mi gondoljuk azt, hogy felépítünk egy házat, és az állandó, vagy egyéb materiális dolgok a szemnek és az elmének lehet hogy állandó, de minden változik folyamatosan.

LM: Mesélj arról milyen volt az eleje, amikor megnyitottad a saját termed. Úgy jöttek hozzád az emberek, ahogyan elképzelted?

KSZ: Egy emberrel kezdtem. Rá egy hétre hárman lettek, hamarosan nyolcan, és két hónap alatt már húsz ember járt hozzám személyi edzésre.

LM: Hogyan találtak meg az emberek?

KSZ: Csak szájról szájra terjedt a híre a teremnek, én soha nem reklámoztam semmit.

LM: A személyi edző iskola mit adott neked a munkamódszeredhez és a tudásodhoz?

KSZ: Anatómiából és táplálkozástanból adott, de az edzés részéből nem kaptam ott új hasznosítható tudást, hisz akkor már nagyon régóta edzettem.

LM: Hogyan választasz edzésmódszert annak, aki eljön hozzád?

KSZ: Először is felmérem a jelenlegi állapotát és megtudakolom, hogy mi a saját egyéni célja. Figyelj, van még valami, amit a Szilárdtól tanultam, mert sokszor elmondta nekünk: „Inkább nevelek öt erős oroszlánt, mint tíz gyenge majmot.” Aki kibírja az edzésemet az ott marad nálam, aki nem, az elmegy.

LM: Had értsem meg jobban. Tegyük fel odamegy hozzád valaki elég gyenge fizikai kondíciókkal, de ő akar valamit, ő szeretne változtatni. Akkor van esély rá, hogy mondjuk, ha nem bírja az általad meghatározott szintet megütni, akkor te azt mondod, hogy vele nem foglalkozol?

KSZ: Kell látnom rajta az elszántságot. Ha nem látom rajta, akkor abbahagyom vele a munkát. De természetesen figyelembe véve az állapotát, de a saját stílusom szerint elkezdem vele az edzést. Az első két hét arról szól, hogy felmérem mennyire terhelhető. De amint ezt felmértem, a fejlődésen van a hangsúly. De ha látom rajta, hogy nincs benne küzdeni akarás, akkor nem foglalkozom vele. De ezt nem kell mondanom, mert legtöbbször ezek az emberek maguktól mennek el. Mert látják rajtam, hogy nem vagyok partner a panaszkodásban, és a mártír szerep felerősítésében. Én azt várom attól, aki lejön hozzám edzeni, hogy rakja félre a férjét, a feleségét, a gyerekét, a biciklijét, hogy összetört az autója, vagy hogy a főnöke rámászott az irodában. Engem ez nem érdekel. Mert ha ezt lehozza az edzőterembe, akkor nem fogunk tudni haladni. Ez pont arról szól, hogy abban az egy órában tegye oda magát.

LM: Konkrétan miben nyilvánul meg az, amikor valaki nem teszi bele magát a munkába, és nem partner?

KSZ: Beszélgetnek, panaszkodnak, sajnáltatják magukat, hogy nekik ez nem megy, miközben látom, hogy menne. Az edzés alapján sok emberi tulajdonságot le lehet olvasni a másikról. Az ember egy edzésen terhelés alatt egy idegen környezetben, egy számára új dologgal kapcsolatban nem tudja magát meghazudtolni. Egy szar házasságban el lehet lenni 20 évig, de a teremben lepereg az álarc, nincs mit tenni, mert még nem volt az illető ilyen helyzetben előtte. De ez oda-vissza igaz. Magamról tudom, hogy a teljesítmény, amit elérek az edzésen, az az élet más területein is hasonlóan mutatkozik meg.

LM: Akkor röviden, ki az akinek tudsz segíteni, és ki az, akinek nem?

KSZ: Aki nem hisz magában, és nem hiszi el, hogy képes változni, annak nem tudok segíteni. Akiben nincs meg az akarat, nem tudok segíteni. Akiben nincs meg az alázat, nem tudok segíteni. Akinek megvan a hite önmagában, aki kitartó, aki alázatos, aki igazán akarja a kitűzött célt, annak tudok segíteni.

LM: Azt gondolod, hogy te mindig jól ítéled meg, hogy mit bír el az illető? Nem látsz veszélyt abban, hogy esetleg beleviszed egy olyan terhelésbe, ami neki ártani fog?

KSZ: Ott vagyok mellette és rá figyelek. Látom a mozgását, látom, hogy mennyire fárad, így be tudok avatkozni és dönteni a terhelésről bármelyik pillanatban.

LM: A koncentrációnak milyen szerepe van az edzésekben? És ez hogyan fejleszthető? Ebben hogy tudsz segíteni?

KSZ: A koncentrációt együtt említeném a hittel és az akarattal, mert ezek valahogy nagyon összefüggnek. Ha te az edzéseden elkalandozol a most pillanatából a múltba, vagy a jövőbe, akkor nagy valószínűséggel sérülés fog érni. Ahhoz, hogy te szabályosan sérülés mentesen tudj végezni egy gyakorlatot, ami fejlődéssel is jár, azt csakis odakoncentrálva fogod tudni létrehozni. Így az adott edzésen, ha képes vagy koncentrálni, akkor legalább az alatt az idő alatt a mostban élsz. Ha így edzel, akkor az én tapasztalatom szerint az edzés után még körülbelül másfél-két óráig biztosan másként látod a világot, szabad vagy. Gondold el, hogy a destruktív gondolataidat abban a 45 percben nem engeded be. Ez kicsit olyan, mintha kiürítenél egy kukát. Főleg egy kurva kemény láb edzés után.

LM: És a rutin megjelenésével nem tűnik el a koncentráció?

KSZ: Ezért feszegetjük mindig a határokat, hogy mindig keljen koncentrálnod. Ezért vannak új gyakorlatok, kombináció, magasabb és magasabb terhelés. Én így edzek és én is csak ezt tudom átadni másoknak. Edzéstervem általában nincs pont emiatt. Bizonyos izomcsoportoknál vannak alapgyakorlatok, amiket mindig megcsinálok, de a többit az adott pillanat szüli. Nem írok tervet előre azoknak sem, akik hozzám jönnek.

LM: Visszanézve melyek azok a dolgok, amik téged ehhez a mai állapotodhoz segítettek?

KSZ: A sport, amiben a Szilárddal való edzés mérföldkő volt, és a rengeteg emberi kapcsolat. De elsősorban az a késztetés, hogy megismerjem önmagam. Most itt felsorolhatnék könyveket, meg párkapcsolatokat, barátokat, családot, de az, hogy te magadban elkezded keresni, hogy ki vagy te valójában, az adja a szikrát mindenhez. Ekkor fognak a könyvek hozzád szólni és az emberi kapcsolatokat is ekkor tudnak értelmet nyerni. Azon szerintem érdemes elgondolkodni, hogy miért születtünk erre a világra, mert céllal vagyunk itt. Valahol szerintem minden ember érzi, hogy nem a ruhád vagy, nem az autód vagy, nem az agyad vagy, nem a pénzed vagy. Szóval érdemes szerintem felfedezni, hogy akkor kik is vagyunk valójában.

LM: A szüleid hogyan viszonyulnak az elért eredményeidhez, és hogy végül mégis visszakanyarodtál a sport útjára?

KSZ: Édesanyám és édesapám nagyon büszkék rám. Régebben az ő szemszögükből az érettségi és a tanulás volt a legfontosabb, de látva azt, aki lettem, aki igazán én vagyok, támogatnak mindenben és mellettem állnak.

LM: Miben változtatta meg az életedet az, hogy megvalósítottad a nagy álmodat és hogy a saját utadra kerültél?

KSZ: Még nem valósítottam meg a nagy álmomat. Nem álltam itt meg, viszont nincsenek terveim. Tudom, ez ellentmondásosan hangzik, de nem az. Azt érzem, hogy még sokkal több van bennem, de nem tudom hova vezet az utam pontosan, de nem is érdekel. Egyre erősebb a hitem magamban, és jobban bízok az érzéseimben. Kiegyensúlyozott vagyok. Hittel állok az élethez. Már nincsenek erős, frusztráló, gyomorszorító félelmeim. Ezért már nem félek a félelemtől. Még az a tapasztalatom, hogy aki a saját útját járja, az nem foglalkozik más életével, viszont örül mások örömének. Ha valaki a saját útját járja, és fejlődik, akkor idővel úgymond kinövi tanárait, mestereit az elsajátított leckék után, és nagy esély van rá, hogy emberek morzsolódnak le mellőle az úton járva.

LM: Azért valamilyen elképzeléseid csak vannak a teremmel, a szakmai jövőddel kapcsolatban…

KSZ: Szeretnék minél többet segíteni az embereknek, de nem csak abban, hogy fogyjanak le, hanem hogy lássák azt meg, hogy rengeteg lehetőség van előttük, és nem szabad beleragadni olyan élethelyzetekbe, ami nem méltó az emberhez. Nem azért születtünk a Földre, hogy szenvedjünk.

---

A fenti interjú 2017 novemberében került rögzítésre. Szabolcs 2018 év elejétől 17 év kihagyás után újra versenyezni kezdett. Eredményeinek listáját alább olvashatjátok, de kért, hogy az eredményei előtt mindenképp említsem meg itt a következőt:

„Meg szeretném köszönni a páromnak, Reninek az összes támogatást, türelmet, segítséget, amit a versenyfelkészülésben és a mindennapokban kapok tőle. Időt és energiát nem sajnálva támogat, biztat és elfogadja az összes ezzel járó áldozatot és lemondást.”

Elért eredmények 2018-tól:

2018. február – Kartal

Fekvenyomás 2. hely

2018. április – Győr V 4-ek Világkupa

Erőemelés 1. hely

Felhúzás 1. hely

2018. június – Miskolc-Lillafüred WRPF Word Raw Powerlifting Federation

Felhúzás 1. hely

2018. június – Füzesgyarmat

Felhúzás 1. hely

2018. július – Kisvárda Fekvenyomó- Felhúzó verseny

Felhúzás 1. hely

2018. augusztus –  Siófok

Felhúzás 1. hely

Szabi 2018 szeptemberében Világbajnokságra készül, ahol 3 versenyszámban is csúcsot szeretne dönteni: erőemelés, guggolás, felhúzás.

Kassa Test és Erőműhely

2170 Aszód, Pesti út 36.

Facebook