Sok idő telt el a legutóbbi magyar nyelvű bejegyzésem óta, mert a legtöbb élményt és eseményt, ami történik velem itt Rodoszon, azt vagy a könyvemnek tartogatom, vagy épp feldolgozás alatt van (úgy értem még nincs mit mondani róla, mert még nem értettem meg én magam sem, emésztem). Most mégis kénytelen vagyok ‘spoilerezni’, mert nem bírom magamban tartani a mögöttem lévő hétvége tapasztalásait. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy a legszebb, legfelemelőbb hétvége volt, mióta itt élek a szigeten. És maximálisan alátámasztja azt a sejtésemet, hogy a legjobb dolgok nem tervezés útján születnek, hanem egy fajta megengedő, nyitott hozzáállásból. Ne vegyék a nagy “programozók” rossz néven ezt a gondolatot, főleg azért ne, mert ha én, a nagy tervezőgép (aki azelőtt a nyaralásaim minden pillanatát beosztottam és a barátaim és a párom rabszolgahajcsárnak becéztek) képes voltam eljutni a spontaneitásnak erre a fokára, akkor bárki. Ebben persze a legnagyobb tanítómesterem az ún. ‘görög élet’ volt. Az országban töltött elmúlt 10 hónap, ahol megtanultam együtt élni a terveim folyamatos megsemmisülésével. Azzal, hogy ne vegyem őket túl komolyan, és engedjem nyugodtan lazára azt a gyeplőt, mert egyáltalán nem biztos, hogy az a legjobb nekem, amit én kitalálok magamnak, illetve nem mindig azon az úton jutok el a számomra szükséges tapasztalatokig, ahogyan én azt elképzelem, vagy szeretném. Az akarat folyamatos mérlegre tétele fontossá vált a saját érzéseim (testi, lelki) figyelembevételével. Azt hiszem sokat puhultam, már nem vagyok annyira törékeny és kemény, mint azelőtt.

A jelenlegi időszak főként a készülő könyvemről szól. Interjúkat próbálok egyeztetni olyan emberekkel, olyan dolgok körül, amelyek szerintem a lehető legjobban szolgálják az általam választott téma bemutatását. Ja, és ezzel a megengedőbb hozzáállással a könyvem témáját is hagytam megváltozni. Had írja önmagát az általam kijelölt mederben. Folyik ez, mint egy folyó. Az irány nem kevesebb, mint az óceán, az igazság megismerésének megkockáztatása. De hogy ehhez hogyan jutok el, azt legtöbbször “feladom” egy magasabb rendező erőnek. Mondok erre egy konkrét példát, ami a tradicionális kenyérsütés kapcsán történt és elvezetett engem életem eddigi leggyönyörűbb hétvégéjéhez.

A könyvem egy “energia” kifejeződése. Sokan kérdezik: “milyen műfaj pontosan?” “mikor lesz kész?”. Ezekre a kérdésekre nem tudom a válaszokat. Azt tudom, hogy vannak témák, események, személyek, pillanatok, amelyek mozgatnak, és “súgnak” belülről, mihez kellene hozzányúlnom, milyen irányban lépjek tovább. Nem előre kész recept, vagy műfaj alapján dolgozom, hanem egyszerűen érzem, hogy mi a következő lépés. Valamit nem tudok kiverni a fejemből, foglalkoztat és utána megyek. Ilyen téma volt a görög tradicionális kenyér. Már hetek óta a fejemben volt. És még régebbtől fogva. Mostanra ért meg bennem ez a téma annyira, hogy fontossá váljon. De ehhez annyi inger, és benyomás volt szükséges a múltból. Annyi nyitottság, figyelem és érdeklődés, annyi görögökkel eltöltött tavernázás, közös étkezés, templomba járás, ortodox szertartások látogatása, vendégeskedés a helyi barátaimnál, falvakba járás, kérdezés és türelem – mire megéreztem és kezdtem kapisgálni, hogy ebben a görögök kenyerében lehet valami mélyebb tudás, tartalom, amit a jelen kor rohanó, szupermarketben vásároló, gyorsétterembe járó, túlórázó embere számára már nem mond túl sokat. Sőt, sajnos homályba vesző gyakorlat és tudás. De mi ez pontosan? Ezt is (mint mindent) csak attól lehet megtudni, aki éli, csinálja, mert az életének része, természetes számára. Hogy pontosan mit? A kenyérsütést kézzel épített kültéri kemencében minden hét szombatján pont úgy, ahogyan azt az édesanyjától, nagyanyjától látta. Mozgott bennem ez a téma (sok másikkal együtt), de nem erőltettem kifejezetten a kutatást. Majd eljött a múlt péntek reggel, amikor Nicolina barátnőmmel kávéztunk hosszú idő után. Kérdezett a könyvemről, és akkor mondtam neki, hogy van itt egy téma, ez a kenyérsütés, amivel kapcsolatban lehet, hogy tudna segíteni. Ő Archangelos faluban él, ahol ennek a rítusnak a hagyománya még él egy-két háztartásban, és nem utolsó sorban a kivételesen finom kenyeréről híres a falu. Ismerek olyan archangelos-i lakost , aki a külföldi Erasmus tanulmányai alatt a bőröndje felét minden alkalommal a falusi kenyérrel töltötte meg, mert nem bírta ki nélküle. Nicolina rávágta a kérdésemre: “a nagynéném minden szombaton süti a családnak a tengerparti házukban a nagy kemencében!” És már hívta is őt, Tsambikát, akivel megbeszélték, hogy másnap mehetek megnézni a procedúrát. A hab a tortán az volt, hogy Nicolina családjának a tengerparti házikója (ami a nagynénje háza szomszédságában áll), éppen szabad volt szombat éjszakára, így felajánlotta, hogy aludjak ott a kenyérsütés után, és át is adta a kulcsot. Pozitív sokkot kaptam, és alig hittem el, hogy ez igaz.

Először is, hogy Tsambikához mehetek kenyérsütésre. Ő akkor vált példaképpé számomra, amikor végignéztem a dokumentumfilmet az archangelos-i húsvéti tradíciókról, aminek ő az egyik főszereplője. Beleszerettem abba a tudásba és ugyanakkor egyszerűségbe, természetességbe, ahogyan nőként, anyaként, nagymamaként ő a családjában a hagyományok, és egyúttal az összetartás vivője és epicentruma.

Másodsorban pedig azért voltam nagyon izgatott, mert előttem állt egy éjszaka egy eldugott tengerparti házikóban egy elszeparált pici öbölben távol a várostól, a motoroktól dübörgő utcától, ahol április óta lakom és füldugóval alszom. Távol a várostól, ahol nem csak a motorok dübörögnek, hanem a turisztikai ipar, ahol a légkör telve van a szezonális pénzcsinálás nyomásából eredő stresszel. De most lesz 2 napom átkapcsolni a GONDolataimat, magam mögött hagyni a laptopom, és pihenni, létezni, elengedni. Attól függetlenül, hogy Rodoszon lakom, ne higgye senki, hogy itt egy nagy nyaralás az élet csak azért, mert jó a sziget marketingje, és a legtöbb ember nyaralni jár ide. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor hagytam el a várost az elmúlt 10 hónapban, ami nem annyira a korábbi nyaralásaimra emlékeztet (nem beszélve a rengeteg kulturális és nyelvi nehézségről), teljesen más perspektíva. Jelenleg közel sem azt a Rodoszt élem, amit a nyaraló turisták. Új élet egy új országban nulláról = basic level. No kocsi, no bicikli, no drága tavernázás, no shopping, no hawaii, DJ, napfény. Na jó, napfény az van, és szerencsére jó sok. 😉

Tehát szombat reggel 8-kor (fogalmam sincs hogy tudtam ilyen korán felkelni) már ültem a buszon Rodosz és Archangelos között. A busz a faluban tesz le, de a tengerparti házikó 3,5 km-re van innen, Stegna nevezetű tengerparti szakaszon fekszik. Nagy kamera, hátizsák, nagytáska nem probléma, nagyon lelkesen indultam neki. Simán levitt volna az öröm és lelkesedés kétlábon, de az első pár méter gyaloglás után megállt mellettem a 70 év körüli Giorgos a háborút megélt veterán vespájával, és mondta erős archaggelos-i akcentussal, hatalmas mosollyal, hogy pattanjak fel mögé, levisz a beach-re. Ez nem ritka errefelé. És ez az egyik dolog, amit nagyon szeretek a görög szigeti életemben: az emberek között még van némi bizalom és segítőkészség.

Suhantunk a szerpentines kacskaringós utakon lefelé bukósisak nélkül természetesen. Én kapaszkodtam Giorgos vállába, de nem erősen, inkább csak úgy ipeghogy, nehogy összeroppantsam öreg csontocskáit. De levitt, Isten a tanúm (meg az a pár kecske a sziklákon), lejutottunk élve mindketten, majd masíroztam tovább a tengerpart mentén a kis eldugott házikóba, ahol ugyan jártam már egyszer, de az egy koromsötét éjszaka volt. Így világosban egész más volt az élmény. Istenem, nem is lehet leírni…

A tenger folyamatos hullámzását visszaverték a pici öböl felett magasodó, a házikót körülölelő sziklaóriások. Az egész látvány és érzékelés leírhatatlan. Azt tudom csak, hogy ettől a pillanattól a zsigereim átkapcsoltak valami nagyon új, ismeretlen állapotba. Nagyon sok helyen jártam már a szigeten, és a környező szigeteken is, de ehhez foghatót még sehol nem éreztem. Ha a békére és a teljességre kellene példát hoznom, akkor mostantól ez a hely lenne az.

Itt csak lepakoltam, egy picit gyönyörködtem ebben a csodában, majd átsétáltam Tsambikához a szomszéd házikóba, aki addigra pont előkészített mindent a kenyérsütéshez. Nem csak ketten voltunk. Velünk volt a szépséges 3,5 éves Ismini is, Tsambika legkisebb lányunokája, aki ott sündörgött a nagymamája körül az egész nap folyamán és kipróbált, megkóstolt mindent, amit csak szeretett volna. illetve Germanos – Tsambika férje, akit legtöbbször akkor láttunk, ha valami finomság elkészült, egyébként hagyta a női kört kibontakozni, nem zavart be. 😉

Mert hát nem csak kenyér készült szombaton. Mivel Tsambika szeptember hónaptól csak szombatonként jár le ebbe a házukba kenyeret sütni, igyekszik ezen a napon kihasználni a kemencét a lehető legtöbb dologra. A görög kormány leckéket vehetne a háziasszonyoktól gazdasági területeken (meg az összes háziasszonytól persze).

Őszintén szólva 100 oldalban tudnám taglalni ezt az egy napot, de (nyugi nem fogom) ha össze kell foglalnom a tapasztalataimat, akkor a természetességet és az egyszerűséget mindenképpen kiemelném. Ahogyan Tsambika 38 év tapasztalattal (pont ennyi éve házas és rendelkezik saját tűzhellyel – gondoljunk bele ebbe a tradícióba is egy kicsit…) gyúrja és süti a kemencében a kenyeret, ahogyan bevonta az unokáját minden lépésbe, amibe a pici lány szeretett volna becsatlakozni – de csak abba. Nem erőltetett rá semmit, aki így játéknak élte meg az egész napos sütést, együtt evést (és nem mellesleg nagyon komoly görög nyelvleckéket adott nekem a kertben növő gyógynövényekről).

Minden együtt volt jelen egy időben: hagyomány, család, szeretet, törődés, étkezés. Ezeket nehéz is lenne egymástól elválasztva vizsgálni. Egy intim, bensőséges közegbe csöppentem bele, és lehettem tanúja egy nagyon rituális tevékenységnek. Nem is beszéltünk ám túl sokat (ennek részben az volt az oka, hogy az én görög tudásom még mindig gyér, és Tsambika angol tudása is 😀 és részben pedig azért, mert itt a non-verbalitásnak volt nagyobb szerepe), inkább megfigyelő voltam ebben a nagyon megható, érzelmileg megindító környezetben. De amikor Tsambika mesélt – mert azért mesélt, és pont annyit, amennyi segített igazán mélyre merülni a témában – az zene volt füleimnek, mert ebben az ízes archaggelos-i dialektusban beszél, ami szintén a kulturális örökség szerves része.

A kenyérrel kapcsolatban azt mondhatom, hogy a recept nem bonyolult (de minden kézmozdulatnak megvan a maga szerepe és jelentősége), viszont a hozzávalókon természetesen nagyon sok múlik: frissen őrölt liszt a faluban lévő malomból (rodoszi búzából – főleg Dél-Rodoszról), a közeli sziklákról kézzel gyűjtött 100% tisztaságú tengeri só, langyos víz, és kovász az előző heti kenyérsütésből. Ezeket ugye nem lehet hip-hopp beszerezni a közeli élelmiszerboltból. Ez egy életformát igényel, amire sokan azt mondjátok majd, hogy luxus, és talán igazatok is van. Kevésszer éreztem magam olyan luxusban és gazdagságban, mint ezen a napon. Minden, amivel aznap dolgozott Tsambika és asztalra került, az az ő kezük, gazdálkodásuk munkája, de minimum 5 km-es körzetből, helyi termelőtől származó hozzávaló. Mindenhez, ami ezen a napon elkészült nem kellenek vagyonok, viszont nem vagyok benne biztos, hogy a dollármilliárdosok valaha kóstoltak ehhez fogható ízeket és ettek-e vajon ilyen melegségben, szeretetben. Ez nem pénz kérdése. Teljesen más gazdagságról van itt szó.

A felhasznált fa eszközök a sütéshez emberi kéz munkái, jó pár történetet hordoznak, jó sok sütést megéltek. Ott van például Tsambika édesanyjának a 70 éves ‘tipari’-ja. A tipari az a fából faragott pecsét, amivel “megáldják” a kenyeret a görögök. Tsambika a tágabb értelemben vett családjának süt kenyereket ezen a napon, és ahogy egyesével “pecsételi”, avagy megáldja a frissen begyúrt cipókat, hangosan kimondja a testvéreinek és a többi családtagnak nevét. És ezúttal az enyémet is, mert nekem is begyúrt egy kis “szingli méretű” cipót. A gondolat, a gondoskodás ereje immáron a kenyérben. Használhatná az ő saját tipari-ját, ami ugyan ott van nála a kellékek között, de ő megmarad az édesanyja által ráhagyományozott tipari-nál. Kérdezem: miért ezt használja? Erre elérzékenyül, csak annyit mond: “Nem tudom…”

“Most pedig elmennek aludni egy picit a cipók” – mondja Tsambika, miközben betakargatja őket. Hogy nekem ebben mi tetszik annyira? Az, hogy megszemélyesíti, élővé teszi a tésztát. Ez innentől már nem hozzávalók összessége, hanem egy rituálé részeként létrehozott élő cipó, amelyhez beszélhetünk is. Egyik jógatanáromtól kaptam azt a gondolatot, hogy amíg élőként kezeljük a dolgokat magunk körül, addig vigyázni, és értékelni tudjuk és egy teljesen más kapcsolatot ápolhatunk a körülöttünk lévő világgal.

A kenyér élővé válása a kovásztól egyébként itt esett le nekem. Hogy miért használja a keresztény vallás az élet szimbólumaként…

Amíg aludtak a cipók, addig Tsambika nem tétlenkedett természetesen. Elkészült a maradék kenyértésztából az isteni “tiganites”, amit bő olívaolajban sütött ki jó magas hőfokon a kemence melletti hosszú tágas “pulton”. Csak olívaolajat használnak, ami természetesen saját szüretből, a saját kertjükből van, soha nem veszik. Ez a “tiganites” olyan lángosféle dolog, amit aztán kakukkfűmézzel locsoltunk meg és falatoztuk reggelire. Ekkor csatlakozott hozzánk Tsambika férje, Germanos is. A pici Ismini pedig panaszolta a nagymamájának, hogy ‘papu’ megeszi az összes finom mézes falatot… 😀 Amin papu csak nevetett és bevágott még egy adagot.

Tsambika ezután elmosogatta a tésztagyúráshoz használt tálakat, amihez nem mosogatószivacsot használt, hanem illatos rozmaring ágakat a kertből. A természettel együtt élő ember eszközei a mi 21. századi modern agyunkkal szinte felfoghatatlan. Amikor Germanos-szal beszélgettem és mesélt arról, hogyan élnek ők, akkor ezt mondtam neki: “Ti igazán közel éltek a természethez.” Erre ő kijavított: “Nem. Mi nem közel élünk a természethez, mi benne élünk.”

Majd következett a kemence begyújtása és előkészítése.

Amíg elparázslottak a fák, addig Tsambika előkészítette az ebédhez való kecskehúst, és az ahhoz szükséges zöldségeket (hagymát, paradicsomot, krumplit). Minden lépésben segített Ismini is. Előkerültek az aznapi friss tojások is a falusi háztartásból.

Amikor a nyers cipók kellő képpen megkeltek (ezt a rajtuk lévő repedésekből lehet tudni), addigra a kemence is pont előkészült. Nézzétek csak: ott van 2 pici cipó is, amiket Ismini gyúrt. Természetesen a nagymamája ezt is kisütötte.

Sülnek a cipók és a friss tojások is mind együtt…

Közben kérdezem Tsambikát miért csinálja ezt az egész procedúrát még mindig, ha meg tudná venni a boltban is a kenyeret. Először is azt mondja azért, mert semminek nincs olyan íze, mint a kemencében sült ételnek. Nézd meg a cipót, ott van rajta a korom. Ennek olyan íze van, ami az elektromos sütőben lehetetlen. Másodsorban pedig imádja csinálni. “Alig várom, hogy szombat legyen és jöhessek, süthessem a kenyeret a családnak”.

Amikor elkészülnek az első cipók, melegében letöri az első csücsköt a pici Ismininek. Kezébe adja egy összehajtogatott kendőben, amit fújdogál a kicsi lány, hogy végre megkóstolhassa a friss meleg kenyeret. Most kerül a kemencébe a nagy fazéknyi kecskeragu a zöldségekkel. A kecske saját tartásból van, mondanom se kell. Amíg ez készül, addig leülünk együtt az asztalhoz, és friss meleg cipót eszünk tengeri sóval, és a frissen sült tojásokkal. Azt érzem: minden ott van egy helyen, semmi nem hiányzik. Gazdagságot, melegséget érzek. Ekkor a pici Ismini letör egy darabot kicsi cipójából és odanyújtja nekem. Két falat mindössze az ő cipócskája, de a felét nekem adta. Kezdem sejteni honnan ered a görög ‘filoxenia‘ kifejezés.

Elkészül a főétel, és Tsambika mindenkinek megterít, és rögtönöz egy friss görög salátát. Tengeri sóval, házi olívaolajjal. Igazi intenzív ízek. Nincsen az ételben semmi más ízesítő, vagy fűszer. Együtt eszünk a kemence mellett.

Végül a saját fákról szüretelt szárított füge kerül be a kemencébe. Ez volt a régi idők téli desszertje a görög háztartásban. Tsambika a hagyományos fakeretes szitával átszitálja a lisztet a következő szombatra. Leül a padkára nagy terpeszben, és lába között fogja a kerek szitát. Volt ebben a testhelyzetben valami nagyon archaikus az én szemeimnek. Látni ilyen ősi ábrázolásokat nőkről, akik így szülnek, ebben a testhelyzetben. Lent tartja az asszonyt közel a földhöz és nyitja a medencét, oldja az ott lévő feszültségeket. Mit mondhatnék még? Le vagyok nyűgözve ettől a zsigeri, ösztönös tradíciótól, mindentől, amit aznap láttam.

Engem elálmosított a finom étel, a friss tengeri levegő, így muszáj voltam elköszönni Tsambikáéktól, és átsétáltam a paradicsomi házikóhoz a szomszéd öbölbe. Pontosan itt, ezen a napágyon nyomott el az álom, amit az alábbi képen láttok. De ez az egész környezet maga volt az álom. Kipróbálhattam élőben is, milyen a tenger hullámzására elaludni, amit eddig csak a youtube-al próbáltam imitálni.

És ez még semmi volt ahhoz képest, ami következett a következő két napban. A természeti elemek mindegyikével közeli kapcsolatba kerültem, amit az agyam nem tudott hova tenni. Amikor nem hallasz semmi mást, csak a tengert, és azt a madarat, amelyik a szomszédos szikla tetején énekel minden reggel… az egy egész különleges állapot. A társaságod is csak ő, és néhány kósza pillangó. Csak én és a természet. A horizont, a tenger, ami minden pillanatban változtatja színeit. Néha egy-egy halászhajó, vagy vitorlás a távolban. A sziklák mögötted, amelyek előtt minden elvétve arra járó  turista szinte leborult. Nézzétek csak:

És igen, ez most csöpögős, vagy giccs lehet egyeseknek, de nem tudom máshogy leírni azt, ami itt történt. A csillagok úgy ragyogtak, mint még soha, és a hold fényében aludtam nyitott ablaknál. A hullámok és a tengeri szellő ringattak álomba. Néha megébredtem, és a tenger felett tündöklő ezüst holdat láttam magam előtt. Nem tudtam, hogy álmodom, vagy ez a valóság… Reggel a napfelkelte besütött az ablakomon és az ágyamból csodáltam. Énekelt nekem a madárka a szikla tetejéről. Minden természeti hangot felerősített a sziklás hegyoldal. Ébredés után jóga a teraszon, majd úszás a tengerben. Se térerőm, se internetem nem volt. Csak én voltam és a természet. Embernek éreztem magam. Élő, létező embernek. Ezt nem győzöm elégszer elmondani, mert még soha nem tapasztaltam meg ekkora szabadságot és egységélményt egyszerre. Az a helyzet, hogy ezek után nem látok több célt magam előtt az életben, minthogy ide visszatérjek. Ehhez az állapothoz. Amikor azt a címet adom a blog bejegyzésemnek, hogy “vissza a gyökerekhez”, akkor nem a görög kultúra gyökereire gondolok, hanem emberi mivoltunk gyökereire. Nagy szavak lehetnek ezek, de higgyétek el, nagy dolgokat éreztem meg itt a hétvégén. Azóta ezzel az érzéssel álmodom. Ma hajnalban olyan álmom volt, amiben ordítok az emberekkel, hogy kapcsolják le a tévét, rádiót, állítsák le az autókat, és maradjanak már végre csendbe, fogják be a szájukat is… csendet kérek. Próbálom megtalálni és előhívni a hétvége emlékeiből ezt a csendet bennem, amiben azért ott van ez a folyamatos zümmögés, hullámzás, a természet mantrája, ritmusa. Próbálom meghallani hol van a ritmusom, ami az enyém. Az én szívdobbanásom, az én lélegzetem. Az én életem élni, ami tényleg az enyém. Néha tehetetlennek érzem magam és lehetetlennek érzem ezt a missziót. Be vagyok fosva, félek, hogy megint egy boltban kell dolgoznom eladóként itt Rodoszon. Ami nem a munka milyensége miatt riaszt. Csak azért, mert nagyon ritka, hogy itt emberként bánnak az alkalmazottakkal. Igen. Welcome to Paradise, és welcome to turizmus! A minap megcsörrent egy telefon valahol mellettem, ami pontosan ugyanúgy szólt, mint amikor a volt főnököm hívott a legutóbbi görög munkahelyemen. Görcsbe rándult a gyomrom és leizzadtam. Még mindig. Hol veszítettük el a fonalat önmagunkhoz és miért ilyen nehéz emberhez méltó életet élni? Ezen kívül még azért félek, mert úgy érzem már nem bírom a nine-to-five-ot. Már nem bírok nem az lenni, aki vagyok. Már nem akarom századjára is átírni és kifényesíteni az önéletrajzom és valamilyennek látszani, mutatni magam. Meg szeretném élni azt az, aki vagyok. Ha lehet egy imám, akkor abban azt kérem, hogy ne kelljen visszafordulnom innen már. Hogy úgy élhessek, ahogyan az egy emberhez méltó. Maszkok nélkül, egyenes gerinccel. Hogy a természetben éljek, ne csak a közelében…

MÉG TÖBB FOTÓ: ITT ÉS ITT

 

Fotó és szöveges tartalom: Lipcsei Mariann / iliosart.hu – Copyright ©