2018. október 29. hétfő, Rodosz

Tizenegy hónappal a Rodoszra érkezésemtől számítva tegnap újra költöztem. Visszaköltöztem oda, ahová megérkeztem napra pontosan 11 hónappal ezelőtt. Ez a negyedik költözés 11 hónap alatt, és ez sem mondható hosszú távúnak. Maximum márciusig fogok itt maradni, akkor megint tovább kell vándorolnom, keresnem egy újabb potenciális otthont, amely kiszolgál.

Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy most ez a negyedik költözés egyáltalán nem viselt meg sem lelkileg, sem más szempontból – ellentétben az előzőekkel. Amikor idejöttem, úgy gondoltam új gyökeret verni jöttem ide – és ha lehet minél gyorsabban. Csakhát ez egyrészt nem mindig döntés kérdése – az életnek is van beleszólása a dolgokba, nem csak nekünk – másrészt nem lehet mindent egyszerre kipipálni. Az élet nem egy bevásárló lista és sokszor baromira megkönnyítjük a saját dolgunkat, ha megkíméljük magunkat az irreális elvárásainktól és attól, hogy határidőt szabjunk olyan dolgoknak, amelyek nem csak a mi kezünkben vannak. Rengeteg szorongást és lelkiismeret furdalást megspórolhatunk így. Az utat, amit bejártam 11 hónap alatt, azt sosem gondoltam volna, egyáltalán nem így szerepelt a terveimben, de a sok dac, sírás, fájdalom után most már a tisztelet és elfogadás kezd megjelenni. Sokkal több tanulási lehetőség volt benne, mint hagyományos értelemben vett siker, vagy a tervek kipipálása, és sokkal érdekesebb, sokkal mélyebb szintű tapasztalásokat ad(ott), mintha az történt volna, amit szerettem volna, vagy elterveztem.

Egyébként pedig: hol van az leírva, hogy nekem egy idegen országban X időn belül el kellene érnem bármit is, csak azért mert 32 éves nő vagyok, csak azért mert én úgy döntöttem, hogy ide jövök és esetleg úgy gondolom, hogy nekem jár ez meg az? És ha ez még így is lenne, egyáltalán boldoggá tenne az igazán? Csak hogy párat soroljak, amit például elképzel az európai ember magának az esetemben:

1. Stabil, megbízható, bejelentett állás, mely megfelel a képességeimnek. Olyan, amit szeretek és szívesen csinálok és ki tudom fizetni belőle a számláimat, esetleg néha elmenni fodrászhoz. 😀 Ez egyébként sok embernek a saját országában is egy életen át tartó kihívás lehet. Egy idegen országban ez meg van spékelve egy ismeretlen kultúra teljesen eltérő munkamoráljával. Nem utaztam másik földrészre, még csak itt vagyok Európában, de már itt elképesztő különbségeket tapasztalok ezen a téren. És elég egyértelmű a válasz arra, hogy vajon ki fog kihez alkalmazkodni ebben a helyzetben… Máris itt az első próbatétel: képes vagyok-e elfogadni, hogy itt mások a szokások, más a morál, máshogyan élnek és dolgoznak, és dolgoztatnak az emberek? Ez számomra nem azt jelenti, hogy hagyom, hogy felőröljön engem is a negatív foglalkoztatási minta, és csendes tettesként támogatom egy, a dolgozók jogait semmibe vevő korrupt rendszer működését. Nem, hiszen az emberi méltóságért és az egészségünk védelmében szólal majd meg a könyvem is. Inkább azt jelenti a kérdés, hogy képes vagyok-e együtt élni és működni a kulturális „nüanszokkal”, melyek a görög nyaralásodat esetleg megédesítik, de a mindennapi életedet gyakorlatilag blokkolják, amennyiben a saját kultúrád fejével közelítesz a dologhoz. Ja és persze én önmegvalósítani jöttem kérem szépen… szóval ez meg aztán még nagyobb falat, minthogy „szimplán csak” szerezzek egy király munkát.

2. Emellett megfelelő lakhelyet találni. Nyilván olyat, amit a hollywood-i filmekben (vagy ha Görögországról beszélünk akkor: a Mamma Miában :D) látunk, vagy minimum olyat, amihez már hozzászoktunk eddigi életünk során. Eleve 3 bőröndnyi tárgyat válogattam össze és hoztam ide, és otthon hagytam mindent, amit mondjuk 32 év alatt összegyűjtöttem. Eleve a „megfelelő” lakás fogalmát újra kellett értelmeznem. A sztenderdeink miatt, melyek a komfortzónáinkká váltak néha bele sem gondolunk abba, hogy olyan dolgok birtokában vagyunk, olyan dolgok alkotják az életünk mindennapi körforgását, olyan dolgokkal vesszük körbe magunkat, melyekre talán szükségünk sincsen ahhoz, hogy boldogok, kiegyensúlyozottak legyünk, megtaláljuk kik vagyunk valójában, és elfoglaljuk természetes, nekünk szánt helyünket az élet körforgásában. Sőt lehetséges, hogy épp ellenkezőleg van: talán ez a nagy kényelem, melyet megszoktunk, a sok tárgy, a sok kellék, okoskészülék, melyek elvileg az életünk könnyebbé tételét szolgálják, talán pont ezek akadályozzák, hogy önmagunkhoz közelebb kerüljünk és emberi léptékű, a természetet (és a saját magunk természetét) tiszteletben tartó mindennapokat éljünk. Az „annyit elvenni, amennyire szükségünk van” alapelvet időről időre nem árt feleleveníteni és újraértelmezni, mielőtt túl messzire megyünk és késő lesz (globális szinten is). Azzal, hogy ide költöztem, én ezt megtettem (kénytelen voltam). Nagyon át kellett gondolnom mire van igazán szükségem a mindennapokban – és ez egy teljesen más halmaz lett, mint amihez korábban hozzászoktam. Kemény teszt alá került a lemondással való kapcsolatom és lehetőségem volt/van gyakorolni az „elég filozófiáját”, ami a kezdeti sírógörcsök után kezd átalakulni a könnyűség érzésévé, örömmé és hálává. Csak annyit használok, csak annyit veszek el, amennyire tényleg szükségem van. A barátnőm nevetett, amikor kinyitotta a hűtőszekrényemet, mert csak az a 3 dolog volt benne, amit aznap megettünk, míg azelőtt otthon roskadozó hűtőszekrényem volt, amiből gyakran dobáltam ki a megromlott ételt. A prioritásaim átalakultak. És amiről azt hittem, hogy „á, én enélkül, meg anélkül nem bírnám ki”, bebizonyosodott, hogy DE! 😀 Kezdem megérezni, hogy mennyi minden fölösleges dolog volt körülöttem eddig, és hogy nem azokon múlt a boldogság… Mivel nem tudtam mikor hol milyen munkát tudok elvállalni, és annak függvényében kell-e esetleg költöznöm, egyáltalán nem állt érdekemben tárgyakat venni, felhalmozni magam köré, hogy minél mobilabb, flexibilisebb, könnyebb legyek, ha mennem kell tovább.

3. Megtanulni az idegen nyelvet gyorsan. Magyarul gondolkodom, de most az életem 99%-ban angolul kommunikálok, de itt a nyomás lépten nyomon körülöttem, hogy „oh… már egy éve itt vagy és még nem beszélsz folyékonyan görögül? Meg kell tanulnod görögül, mert különben nagyon rossz lesz itt neked…” Ez teljesen nyilvánvaló és száz százalékig egyet is értek vele. DE. Jó lenne leszállni egymásról egyébként, és abbahagyni a kéretlen tanácsok osztogatását arra vonatkozóan, hogy a másiknak mit kellene, vagy nem kellene. Ilyenkor mindig nagy levegőt veszek és próbálom nem megütni az illetőt, aki természetesen csupa kedvességből és jóakarásból elmondja ezt. Az én érdekemben. Hallottam nemrég egy görög mondást, amit nem tudnék szó szerint idézni, de az volt a lényege, hogy mindenki üljön csak a saját tojásán, és költse a saját csibéjét. Ne szállj le róla, csak ülj rajta és fogd be a szádat. 😀 Mondjuk ez utóbbi mondat már az én szabad továbbgondolásom…

4. Kialakítani az új életnek bizonyos rutinjait. Új földrajzi helyen új bioritmus. Mit hol vásárolsz, hol intézel el dolgokat alkalmazkodva, figyelembe véve a helyi kulturális jellegzetességeket. Szieszta időben minden zárva, vasárnap minden zárva. És lehet, hogy egyébként is zárva, vagy záráskor vannak nyitva… Mikor mit eszel, valamint hozzászokni a helyi ételekhez (itt nincs ám minden, ami otthon volt), hozzászokni a klímához, az új zajokhoz, a páratartalomhoz. Lekövetni mindezeket a változásokat az emberi szervezetnek igenis megterhelés és stressz. Néma, nem is gondolnánk rá, de stressz.

5. Megtalálni azokat az embereket magad körül, akikkel közös az érdeklődésetek, akikkel szívesen töltesz időt, esetleg találj 1-2 barátot. Olyan embereket, akikkel nem csak az időjárásról tudsz beszélgetni, hanem bármiről és mindenről és tudtok egymásnak adni minden találkozás által. Akikkel értitek egymást. Hát… sok a magányos óráim száma. Ami, remélem nem azt jelenti, hogy én vagyok a helikopter 😀 De szeretem, hogy képes vagyok választani az egyedüllétem és azok között az emberek között, akik körülvesznek. Hogy biztonsággal tudom választani magamat. Szeretem, hogy egyedül is jó, sőt. Egyedül nagyon jó. Nem szeretnék kompromisszumot kötni a társaságomat illetően. Várom, és tudom, hogy lassan a saját magam tisztelésével és szeretésével találkozni fogok olyan emberekkel, akikkel egymást emeljük és közös a cél. Már alakul a dolog úgy érzem…  Ugyanez igaz egy társra is. Ebben sem lehet számomra kompromisszum (önmagában a társas lét ténye/élménye nem mehet a minőség rovására). Frenák Pál mondta egyik interjújában, hogy a korral egyre inkább leszűkül, hogy mi az, ami inspirálja az embert. Azt vettem észre, hogy igen, ez nálam működik. Főleg ahogyan mélyülök el önmagamban és foglalkozom a saját teremtő folyamataimmal. De nem hinném, hogy ez csökkentene bármilyen esélyt is arra, hogy megfelelő emberekhez kapcsolódjak. Már csak azért sem, mert nem hiszek a statisztikában. Ez pedig a kitartani valami (önmagam, az értékeim és a választott irány) mellett próbája.

Ezeket egyedül átélni nem más, mint önálló igazi tapasztalatszerzés, átalakulás, fejlődés, erő. Az elmúlt 11 hónap alatt sokat gondoltam arra, hogy nincs még egy ilyen őrült, aki belevág ekkora változásba biztosítékok nélkül, ennyire ismeretlenbe, és hogy miért ez jutott nekem… ez a sok nehézség, szenvedés, kerülőút a boldogsághoz… Bezzeg mások, akik például céges védőhálóban költöznek külföldre, vagy akik barátokkal, szerető családdal költöznek… bezzeg ők milyen szerencsések. Ma az ellenkezőjét gondolom. Sötétben lenni, fájdalomban lenni, az ismeretlennel találkozni, a félelmeinkkel találkozni, emberekről leszakadni, kapcsolatokat elengedni nem jó. Egyáltalán nem jó érzés. De transzformál, empatikussá tesz, alázatot tanít, bekapcsol az élet természetes folyamatába, ami nem más mint a meghalni-megszületni pulzálása. A szívverés szinuszgörbéje. Az élet már ott tartogatja nekünk a következő tapasztalatot, mint ajándék, de ha félünk elengedni, nem tudunk együtt működni.

Jelenleg minden változik, és én mozgok, változok mindennel együtt. Minél nagyobb az elengedési képességem, annál könnyebben tudok együtt mozogni az élet áramlataival. Tegnap ismét költöztem. Ráadásul vissza oda, ahonnan jöttem. Ismét egy ideiglenes megoldás. Visszalépés? Én nem így látom. Szerintem egy újabb lépés. Mozgás. Most és itt. Az elmúlt 11 hónap valóban arról szólt, hogy gyökeret verjek. De nem Görögországban, hanem magamban. Azt látom, hogy ez az irány sokaknak érthetetlen, sokakat megzavar, és sok-sok félelmüket mondják el nekem puszta jó akaratból, amikor mesélek az itteni életemről. Azt látom, hogy ez az irány behozza az életembe a támogatást, a segítséget, a mély emberi kapcsolatokat. Behozza a csalódásokat, a szorongásokat. Kimozdultam a megszokott védőburkaimból, és elég messzire mentem egyedül ahhoz, hogy összetörjenek az illúzióim és a Csipkerózsika álmok. De a valóság nyerhető ezzel a folyamattal.

Visszatérve ennek a naplózásnak az alapgondolatához: mindezt, ami történik egyszerre „menedzselni” időt jelent. Tisztelni a fizikális, lelki kapacitásainkat és időt hagyni a mozgás, változás folyamatainak, hogy leülepedjenek és a mélyben is megtegyék a dolgukat – elengedhetetlen ahhoz, hogy egészek, egészségesek maradjunk. Nem rohanni, siettetni valamit, ami még nincs itt, vagy én nem állok készen rá. Szeretni, tisztelni magam mindenestül, úgy, ahogy vagyok. Nem megkérdőjelezni az érzéseimet és az épp aktuális fizikai, lelki állapotomat, és nem engedni teret másnak sem, hogy felülbírálja azokat. Hol van az leírva az életben, hogy X életkorra teljesíteni kell X kipipálandó dolgot? Hol a recept? Nincs recept, mégpedig azért, mert minden élet más és mindenkinek magának kell megtalálnia a saját útját.

És akkor sokan kérdezik, hogy hogyan áll a könyvem. Erre most egyetlen válaszom van: Odüsszeusz is haza akart jutni Ithakába Trója után azonnal. Hazaért ugyan, de nem ő döntötte el, hogy mikor. Nagyon sok mindent nem tudunk befolyásolni magunk körül. Az „Istenek” beleszólnak, néha kicsit eltérítenek, megmutatnak valami egész mást. Néha olyan dolgokat, amiket egyáltalán nem is akarunk megnézni, nem kérjük. Elkábítanak, próbára tesznek minket sok-sok területen. De azt hiszem, hogy csak azért „csinálják” ezt, hogy amikor odaérsz a célodhoz, akkor ne ugyanaz legyél, aki az induláskor voltál. Mert különben semmi értelme az utazásnak. Nyakig benne vagyok az utazásban, így a könyvemet szinte minden nap másként látom. Hagyom történni a dolgokat körülöttem és ami talán még fontosabb: magamban is, hogy leülepedjen, hogy megérjen, hogy megértéssé és részemmé váljon, ami velem történik, amit nekem ad a sors nap, mint nap.

Aki az életet, ezt a szinusz görbét választja, annak el kell fogadnia, hogy nem tud előre befizetni semmire, ami biztos. Nincs biztos nyugdíj, biztos fizetés, biztos háttér, biztos kapcsolat, biztos barátok, biztos holnap. Nem csak hogy ezt kell elfogadni, hanem azt is, hogy az ő kezében van minden pillanatban az a választás, hogy mit hoz ki ebből az állapotból, az adott pillanatból. Meg kell tanulnia hibázni és veszíteni. Meg kell tanulnia elengedni. Sokat vívódtam hova tartozom, melyik fajta életet válasszam. Azt, amit tanultam egész életemben, amely kizárólag a külső világ felől szól hozzám: az ismétlődésekben, a rutinban megfagyott biztonság illúzióját egy biztos ismert komfortzónában (ahol ismerem a nyelvet, a kulturális kódokat, az utcákat, az ételt, ahol minden jobban kiszámíthatóbb), melyben lemondok a saját magam megtalálásáról és a belső sugallataimat semmibe veszem, és a változást lineáris fejlődésként félreértelmezve keseregjek, ha valami nem sikerül? Vagy vállaljam a láthatatlanra alapozott, belülről sugallt, kiszámíthatatlan, küzdelmekkel teli utat, ami folyton felráz, éberen tart, életben tart a maga pulzálásával, és igazi kreatívvá, alkotóvá tesz az életben (nem egy karrierben, hanem az életben!)? Szerintem ez el fog dőlni magától. Mégpedig úgy, hogy kiállom-e a szabadsághoz vezető próbatételeket, vagy sem. És ez senki máson nem múlik, mint rajtam. És bárhogyan is választok, senki nem fog megdicsérni, vagy leszidni miatta (kivéve a kritikusok, de nekik úgyse jó semmi :D). Egyszerűen csak érezni fogom belül, hogy hű voltam saját magamhoz, vagy sem. A saját magam bőrében leélt élet lesz a büntetésem, vagy a jutalmam azért, ahogyan döntök minden pillanatban.

Kiemelt kép: Arnold Böcklin: Odysseus and Polyphemus