* Görgess lejjebb a magyar verzióhoz *

Dear Reader,

this time I would like to post a video about a very important topic. This topic is exactly our culture that we live in, and the way how we can live a healthier life inside this really crazy social/economic environment. In the recent past I participated in a Birth Doula Training in Hungary, because I was pretty much sure that the roots of everything in our life goes back to the beginning of our life. And the impact of the environment, the experiences that surrounds us already when we are a fetus, and then especially around the birth process throughout our early years. Women’s health in general, the health during pregnancy, the emotional support of the mother during the birth process, the support for the new family that promotes bonding and nurturing environment for the new life can establish our healthy future on Earth. And it is not an extreme romantic statement. Too many things around us indicate that we just don’t give a damn about emotional support, development and emotions in general. Even about our gut feelings which are life-saver tools for a human’s life. We live in the era of the mind’s (let’s say: the left brain) revolution. How do we see it in our life? Stress became part of our daily life. More and more sicknesses, autoimmune diseases, mental illnesses, addiction if we see only Dr. Gabor Mate’s point of view in his following speech. Having 20 years experience of family practice, 7 years in palliative care, 12 years of addiction plus his own experience are included in his point of view about parenting. And also according to my own opinion parents are the most important ones who have the chance to intervene and make a change in the world by very conscious, careful decisions on parenting.

Thank you for watching and sharing! 

---

Hungarian version / Magyar verzió:

Egy 2016-os előadását szabadforítom ezúttal Dr. Máté Gábornak, amely olyan témákat boncolgat, ami egyértelműen nem kapja meg a kellő figyelmet a kultúránkban: a szülés, az anyaság és gyermekvállalás felelőssége, hogyan hat ki már a legkisebb a szülői stressz is később a gyermek önképére, életminőségére, egészségére kezdve a fogantatástól, a megérzéseink szerepe a túlélésben, illetve azok elfojtása hogyan vezet akár halálos kimenetelű betegségekhez, az érzelmi támaszték szerepe és hiányának következményei az életünkben, az egészséges felnőtt-gyermek kapcsolatok modellje, az egyén megbetegedései és a közösség/kultúra kapcsolata, a fej leválasztása a fizikai testről a betegségek kezelésében (és emiatt történik csak kezelés, és csak elenyésző esetben gyógyulás). A fenti felsorolásban ott a kulcs ahhoz, hogy megpróbáljunk változtatni azon a harmóniától messze eltávolodott életmódon, életminőségen, melyben jelenleg élünk és neveljük gyerekeinket, vagy ahogyan viszonyulunk a gyermekekhez körülöttünk akkor is, ha nem vagyunk szülők. És persze saját egészségünkhöz. Mert egyvalami azért mindannyiunk kezében ott van a változtatáshoz, és ez saját magunk megismerése, egészségünk és boldogtalanságunk, betegségeink forrásának megértése és helyreállítása. Senki más nem fogja megtenni ezt helyettünk. Viszont csak azt a példát adjuk tovább a legkisebbeknek, melyet élünk, nem pedig azt, amelyet hangoztatunk. Szóval hajrá, és nagy szeretettel osztom meg Dr. Máté Gábor paragidmaváltó, olykor sokkoló de mégis annyira egyértelmű és természetes tényeket elénktáró előadását magyarul is bízva abban, hogy segítségére lesz valakinek az egészség felé vezető úton.

 

Dr. Gábor Máté: Recognizing Impaired Attachments & Fostering Resilience / ‘Dr. Máté Gábor: a káros kötődések felismerése és az ellenállóképességünk kialakítása

Az orvostudomány nagyon hangsúlyosan kizárólag bal-agyfélteke által vezérelt tudomány, és a bal-agyfélteke pedig a valóságnak csak egy részét képes megismerni. Tudománynak hívjuk, de valójában nem az, hiszen figyelmen kívül hagyja a valóságnak egy jelentős részét beleértve tudományosan bizonyított részeket. Tehát a radikális állításom a következő: gyakorlatilag minden, amit ezidáig láttam, legyen az rák, mentális betegségek mint például depresszió, szorongás, vagy ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar / Attention Deficit Hyperactivity Disorder), vagy függőség, a gyökere mindegyiknek a korai életszakasz tapasztalataiból ered.

Tehát mindaz, ami az emberrel életének korai szakaszában történik, az életreszóló meghatározó befolyással bír fizikai, érzelmi, pszichés és spirituális egészségére. Szerencsére ez nem egy kőbevésett dolog, nem visszafordíthatatlan, de ahhoz, hogy visszafordítsuk a korán elszenvedett veszteségek és a korán begyűjtött működési zavarok hatását, ennek a tényét tudatosítani kell magunkban. Tisztában kell lennünk az összefüggésekkel. Mert enélkül a tudatosság nélkül használhatunk különféle gyógymódokat, nyújthatunk tüneti kezelést, de gyógyulást nagy valószínűséggel nem fogunk tudni kínálni, csakúgy, mint prevenciót. Ezeknek a korai benyomásoknak a tudatosítása nélkül nem fogunk tudni olyan tanácsot adni, amely a megelőzést szolgálja, illetve a betegség mentális és fizikai gyógyítását. Tehát ismét, tisztában vagyok azzal, hogy ez az állítás nagyon radikálisnak tűnhet, ezért el fogom magyarázni, hogy én miért hiszek benne.

Először is vegyük szemügyre azt, hogy hogyan tekintünk az emberre és a betegségre. Tehát, ha én rákos vagyok, ha én rákot idéztem elő magamnak, akkor az az életmódbeli döntéseimnek köszönhető (mint pl. dohányzás), vagy genetikai öröklődésnek, vagy egyszerűen a rossz szerencsének, amit nem tudunk mivel magyarázni. De amit nem veszünk figyelembe, az az, hogy az érzelmi életem, és a magammal- valamint a többi emberrel való kapcsolatom egy életen keresztül talán hozzájárulhatott ennek a betegségnek a kialakulásához. Tehát a legtöbb esetben ismeretlen eredetű betegségként tartjuk őket számon, mert nem vagyunk tudatában az okozójukkal. Ez a test és az elme szétválasztását jelenti.

Majd másodsorban leválasztjuk az egyént annak környezetétől. Amikor valaki egy betegséget előidéz magának, akkor úgy tekintünk rá, hogy az az ő saját individuális problémája…

Hadd illusztráljak nektek egy másik nézetet, melyet a bio-psziho-szociális perspektívának hívnak, amely úgy tartja, hogy nem lehetséges elválasztani egy egyén biológiai működését annak érzelmi, pszichológiai, vagy szociális kapcsolataitól és a szociális kontextustól, amelyben él. Tehát, amikor egy probléma megjelenik az egyénben, akkor az egy nagyobb kontextus problémájára utal, amelynek minden individuum a része.

Több kutatásból tudjuk, hogy azok a gyermekek, akiknek a szüleik stresszesek, azok sokkal hajlamosabbak az asztmára. Azt szintén tudjuk, hogy azok a gyermekek vagy magzatok a méhen belül, akik dohányzásnak, vagy dohányfüst szennyezésnek vannak kitéve, sokkal nagyobb eséllyel lesznek hajlamosak az asztmára, HA az anyjuk a dohányzás mellett stressztől is szenved. Tehát mi a kapcsolat a kisgyermek működése és az őt nevelő szülők érzelmi stressz mennyisége között? Mi a lehetséges kapcsolat? Csak vegyük szemügyre, hogy mivel kezeljük az asztmát az orvostudományban annak érdekében, hogy a légutak kinyíljanak, és hogy azok gyulladását csökkentsük: a gyulladás csökkentésére kortizolt adunk, a légutak tágításához pedig adrenalint. Ezek a mellékvesék által termelt stresszhormonok, melyek a stressz következtében kimerültek. Érdemes lenne tehát feltenni a kérdést magunknak: lehetséges, hogy ezek a betegségek kapcsolatban állnak a stresszel? Természetesen igen! Mert ami fizikailag végbemegy, az a következő: ha a szülő stresszes – nem fogjátok kitalálni – akkor a gyermekek is azok! Ők nem tudnak ez ellen mit tenni. Tehát az ő stressz mechanizmusaik túlzott mértékben működnek és kifáradnak. A test nem reagál innentől az ő saját stresszhormonjaira, ezért extra stresszhormonokat kell bejuttatni, hogy kitáguljanak a légutak. Ez a fiziológiai kapcsolat az érzelmi stresszre adott válasszal.

Ausztráliában végeztek egy kutatást, melyben 500 nőt vizsgáltak, akiknek rosszindulatú daganatra utaló csomót találtak a mellében. Biopsziát végeztek rajtuk. De mielőtt megérkezett volna a biopszia eredménye, egy pszichológiai interjút is készítettek velük. Az eredmény az lett, hogy amennyiben a csomó kialakulása előtt egy nő érzelmi stressznek volt kitéve, az önmagában nem növelte meg a rák esélyét. Zéró hatása volt. Hasonlóan, ha egy nő érzelmi elszigeteltséget élt át a csomó kialakulását megelőzően, akkor ez sem okozott rákos burjánzást önmagában. DE, megállapították ezen kutatás során azt is, hogy az a nő, amely érzelmi stressznek volt kitéve ÉS ezzel egyidejűleg érzelmi elszigeteltséget élt át, akkor a rákos sejtek kialakulásának átlagosan kilencszeresére nőtt az esélye.

Ha a a bio-psziho-szociális szemszögből nézzük, ez teljesen világos. Mert a lényeg a következő: mondjuk Ludna (a hallgatóság egyik tagja) stresszes, ami azt jelenti, hogy az adrenalin és kortizol stresszhormonok aktivizálódnak a testében, felmegy a pulzusa, ideges lesz, és míg a kortizol rövid távon segíti őt megküzdeni egy stresszhelyzettel, hosszútávon viszont cukorbetegséget okoz, növeli a szívbetegségek kockázatát, depresszívvé tesz, és csökkenti az immunrendszer hatékonyságát. De semmi probléma, mert Ludna mellett ott ül Christina (egy másik résztvevő). És ők ketten barátok, és Christina megkérdi Ludna-t: “Hogy érzed magad barátom? Szeretnéd elmesélni?” Mi történik egy másodperc töredéke alatt Ludnával? Azonnal megnyugszik. A stressz szint lecsökken, a hormonszint visszaugrik. Az immunrendszer már nincs kitéve támadásnak többé. De mi történik akkor, ha Ludna érzelmileg el van szigetelve ÉS stresszel küzd? Akkor az azt jelenti, hogy egyedül maradt ezzel a mérgező koktéllal, amely az ereiben áramlik lehet, hogy hónapokon keresztül. Nem csoda hát, hogy annak a nőnek, aki érzelmileg stresszes és elszigetelt, annak nagyobb eséllyel lesz rákos megbetegedése. Ez még azt is megmutatja (amelyet a halálos betegek terápiája során újra és újra megtapasztaltam), hogy a rák nem az egyén betegsége. Hanem visszatükrözi az életen át tartó kapcsolatunkat önmagunkkal és a környezetünkkel, és igen: az érzelmi apparátusnak nagyon nagy szerepe van itt. Miért? Mert nem választhatod le az elmét a testről. A kardiovaszkuláris rendszer, az idegrendszer, az immunrendszer, a hormonrendszer mind a másokkal megélt érzelmi kapcsolataink szabályozása alatt állnak. Had osszak meg veletek egy egyszerű tényt egy kanadai tanulmányból: ha te egy bántalmazott gyermek vagy, a rákos megbetegedésre való esélyed közel 50%-al nő meg függetlenül egyéb tényezőktől (mint pl. a dohányzás). Mi az összefüggés? Had evezzek vissza a korai életkorban szerzett tapasztalatokhoz.

Ötvenes éveim közepén ADHD-vel lettem diagnosztizálva. Számomra maga a diganózis egy megkönnyebbülés volt, mert úgy tűnt ez megmagyarázott egy csomó rossz működést a magánéletemben (mindig mindenhonnan elkéstem, összeszedetlen voltam, nehezemre esett koncentrálni, stb). Ennek a betegségnek az egyik fő tünete a szórakozottság, vagy más szavakkal az, amikor az agy kikapcsol. Az orvostudomány az ADHD-t az agy egy biológiai betegségének tartja, melyet többnyire genetikai öröklődés okoz. Amely állítást én soha nem “vettem meg”, annak ellenére, hogy mindkét gyerekemnél ugyanezt a betegséget diagnosztizálták. De ezt bizonyítékként veszik: ha az apának van, és a gyerekeknek is van, akkor az bizonyára örökletes betegség. Nem, ez nem így van. Az ok, amiért nem hittem el ezt a megállapítást, az a következő dolognak a megértése miatt volt: Miért hoz létre a természet egy olyan állapotot időnként, amikor az agy magától kikapcsol? Hogy megbirkózzon a stresszel. Ez egy megküzdési, alkalmazkodási mechanizmus. Ha csak növekvő számát nézzük azoknak a gyerekeknek, akik ADHD-vel, ODD-vel, OCD-vel vannak diagnosztizálva… Mindegyikük gyógyszeres kezelést kap. Némelyikükek pedig antipszichotikumokat adnak, holott fogalmunk sincsen egyelőre, hogy milyen hatással vannak az antipszichotikumok egy fejlődésben lévő gyermek agyára, mert ezek a kutatások még nem zajlottak le. De ezeket adjuk nekik, mert nincs más ötletünk, hogyan kezeljük ezeket a betegségeket. Miért nincs ötletünk? Mert nem a teljes képet nézzük. Azért. A gyermekkórházban itt Vancouver-ben egy különleges klinikai osztályt kellett felállítani, amely csak a antipszichotikumok gyermekeken tapasztalt mellékhatásaival foglalkozik. Miről van itt szó? Nem állhatnak ezek mögött a betegségek mögött genetikai okok, hiszen a gének nem változnak egy populációban 10, 20, de még 100 év alatt sem. Egyre több és több gyermeket diagnosztizálunk viselkedési zavarokkal, és ez nem genetikai. Valami történik a társadalmunkban, amely okozza ezeket a tüneteket. Mi stresszeli gyermekeinket a társadalmunkban? Mi történik társadalmi szinten?

3 évvel ezelőtt (2013-ban) a gyermekgyógyászok hivatalos lapjában (Journal of the American Pediatric Association) a következő cikk jelent meg a fejlődésben lévő gyermekekről:

“Egyre növekvő tudományos bizonyítékok igazolják, hogy azon szociális és fizikai környezet, amely az emberi fejlődést félelemkeltés, stressz és instabilitás következtében veszélyezteti, rövidtávon fiziológiai és pszichológiai alkalmazkodáshoz vezethet, melyek az azonnali túlélést biztosítják, de jelentős árat kérnek hosszú távon a tanulás, a viselkedés, az egészség és az élettartam hosszának terén.”

Más szavakkal: ahogyan a fiatal gyermekek a korai stresszhez alkalmazkodnak lehetővéteszi számukra az eredendő nehézség elviselését, DE ezek az alkalmazkodási mechanizmusok későbbi életük során fizikai betegségek forrásává válnak. Más szavakkal: valami, amely egy rövid távon fennálló állapot kellene hogy legyen, hosszú távon egy meghatározó tényezővé alakul.

“A gyermek kifejezetten érzékeny és befogadó az ő közvetlen környezetében jelen lévő fájdalomra, szenvedésre. A gyermek teljes mértékben tudatában van saját testének és képes érzékelni az anya testében lévő minden feszültséget, közömbösséget és fájdalmat is, vagy bárki másét, akinek a társaságában van. Ha az anya szenved, a gyermek is szenved. A fájdalom alól soha nem mentesül.”

Tehát, ha az anya szenved, akkor a gyermek is szenved. Hogyan birkóznek meg ezzel a picik? Az egyik módszer az agy kikapcsolása. De mikor kapcsolnak ki? Had folytassam még pár idézettel ebből a tanulmányból:

“Az agy szerkezete egy olyan folyamatra épülve alakul ki, mely már születés előtt elkezdődik és a felnőttkorban folytatódik, és amely egy stabil, vagy törékeny alapot hoz létre, mely befolyásolja a későbbi egészségi, tanulási, viselkedési képességeket.”

Már a várandós nőkre ható stressz jelentős befolyással bír a magzat agyának fejlődésére. De tudják az érdekes dolog az, hogy amikor őslakos amerikai indián közösségeknek tartok erről előadást, akkor azt szokták nekem mondani:

“Tudja, a mi közösségünkben évszázadok óta hagyomány, hogy a dühös, és stresszes emberek nem mehetnek a várandós nők közelébe.” Meg kell szabadulniuk a haragjuktól és a stressztől mielőtt a várandós nő közelébe mennének, mert nem szeretnék átvinni ezt az érzéscsomagot a magzatra. És ezt jól tudták ultrahang, agyhullámok vizsgálata, vérteszt nélkül. És erre gondolok, amikor a megérzéseinktől való elszakadásról beszélek. Annyi bölcsesség van az intuíciókban és a tradicionális tudásban, amelyeket a tudomány ma már mind rendre igazol. És a függőségek prevenciója ott kellene hogy elkezdődjön, amikor az első várandóssági viziten az édesanya érzelmi szükségleteiről érdeklődünk és törődünk is azokkal.

(az idézet folytatása)

“A gének kölcsönhatása és a megélt tapasztalások szó szerint formálják a fejlődő agyszerkezetet, illetve ezt az agyi barázdáltságot befolyásolja még az korai gyermekkor éveiben tapasztalt felnőtt-gyermek kapcsolatok kölcsönös visszacsatolásának mértéke.”

Más szavakkal: az egészséges agyi szerkezet kialakulásához a gyermekek és felnőttek közötti kölcsönös reagáláson alapuló kapcsolatra van szükség. És a kölcsönös visszacsatolás pedig a következőt jelenti: a felnőttek világának biztosítania kell a gyermekek irányába történő EXKLUZÍV, KIZÁRÓLAGOS visszacsatolást. Ez azt jelenti, hogy BÁRMI, ami a felnőttek visszacsatolási, reagálási kapacitását csökkenti a gyermek irányába, az a gyermek agyi fejlődésének a gátja lesz. Arról a dopamin mennyiségről beszélek, amely rendelkezésre áll majd a gyermek agyában. A dopamin az ösztönző, motiváló kémiai anyag. Amikor a drogfüggő pácienseim kokaint lőttek be, tulajdonképpen szó szerint az agyuk dopamin szintjét szerették volna megnövelni. A dopamin tesz minket életerőssé, kíváncsivá, vitálissá, motiváltá.

A gyermek agyában lévő kémiai anyagok mértéke az anya jelenlététől függ. De nem csak a fizikai jelenlététől, hanem az érzelmi jelenlététől is! Jelen kultúránkban sok okból kifolyólag (kulturális, gazdasági, szociális) a szülők már nem elérhetők többé gyermekek számára érzelmileg. És a gyermekek nem a megfelelő környezetben nőnek fel, mert soha ezelőtt nem töltöttek a gyermekek ennyi időt távol a gondoskodó felnőttektől az életük során, mint ma. Úgy értem az egész emberi történelem során, az emberi faj többszázezer éves evolúciója során egészen a közelmúltig a gyermekek növekvő éveiket a gondoskodő felnőttek körében töltötték. És, az, hogy már nem így történik, ez csak egy nagyon új jelenség. Tehát amikor megvizsgáljuk, hogy mi történik a kultúránkkal, akkor azt láthatjuk, hogy a kiterjesztett családok, klánok, törzsek, közösségek szinte alig fellelhetők már. A gyerekek 40%-a pedig egyedülálló szülőkkel nevelkedik, és nem látják szüleiket a nap jelentős részében már nagyon pici koruktól fogva. Mit várunk ezek után? És a szülők persze nagyon stresszesek különböző változatos okokból kifolyólag. A bio-pszicho-szociális környezet hat a gyermek agyának fejlődésére és a gyermek későbbi személyiségére.

Aztán itt van a szülés folyamata. A császármetszések aránya a Brithis Columbiában 36-37%-osak. Több, mint a nők egyharmada nem tud vaginálisan szülni ebben a körzetben. És akkor mi van? A pici így is úgyis kijön valahogy. Tényleg? Hát, a természet nagyon kevésszer hibázik. Ha van egy természetes módja valaminek, akkor annak nyomós oka van. A szülés/születés nem pusztán egy mechanikus esemény, ahol a gyermek kikerül a méhből. A születés folyamata az egyúttal a pici előkészítése az életre. Hogyan történik mindez? Egy természetes úton lezajló szülés során mind az édesanya, mind pedig a magzat egy olyan hormon-koktélban részesül, melyet “szeretetkoktélnak” neveznek. Ez olyan kémiai anyagokat tartalmaz, mint az oxitocin, vagy az endorfin, melyek segítenek létrehozni a kötődést anya és gyermeke között. Ez a császármetszés során nem történik meg. Vannak természetesen nagyon nyomós indokok a császármetszésre, olyan 7-8%-ban lehet erre szükség a legjobb esetben, mely életmentő lehet a gyermek és az édesanya számára is. De 37%? Mit mond ez nekünk? Először is azt mondja, hogy az orvosi hivatás krízis és betegség orientált módon közelíti meg a dolgokat ahelyett, hogy a természetes folyamatokat támogatná. Aztán arról is beszél ez az adat, hogy van egy nagy fokú elidegenedés a nők és az ő saját testük között, gyakorlatilag félnek a saját testük természetes működésétől. Ez egy kultúra végterméke, annak, amelyben éljük az életünket. És a születő gyermekek 1/3-a nem kapja meg ezt a “szeretetkoktélt”. Ami nem jelenti azt, hogy ezen már nem lehet segíteni, de egy újabb kockázati tényező a gyermek fejlődésében. És persze tudjuk számos állatkíséreletből, hogy a korai kötődés elengedhetetlen a legfontosabb agyi szerkezetek kialakulásában. Az unokahugom szülés után 2 nappal a kórházi ágyán feküdt hasán újszülött babájával, mikor a nővér odalépett hozzá és azt mondta: “Ne vidd túlzásba, mert elrontod”. Erre nincs mentség a 21. században! Egy csecsemőt nem lehet elrontani. És azt tanácsoljuk a szülőknek, amikor a gyermekük sír, hogy ne vegyék fel a picit, had sírják ki magukat, majd visszaalszanak. Persze, hogy visszaalszanak, mert feladják. És mit tanítottál ezzel nekik? Azt tanítottad, hogy a világ nagy ívben tesz rájuk.

És itt a lényeg: ezek a korai tapasztalataink alakítják ki azt, hogy hogyan tekintünk önmagunkra későbbi életünkben. Ha csak a saját életemet nézem: miért lettem egy munkamániás orvos? Mert az üzenet, amit csecsemőként kaptam, az az volt, hogy a világ nem kíváncsi rám. Nos, hogyan kaptam ezt az üzenetet? Az anyám végtelenül elkeseredett volt az életem első évében (zsidó család gyermekeként a szüleit elveszítette Auschwitz-ban, Budapest pedig ekkor náci megszállás alatt volt). Nem is érezhette volna magát másként. De a csecsemők és a kisgyermekek MINDENT önmagukra vesznek. És úgy érzik, ha az édesanyám boldogtalan, akkor az csak azért lehet, mert nem akar engem. Vagy valami probléma van velem, és azért boldogtalan. Ezért bizonyítanom kell valahogyan, hogy érdemes vagyok a szeretetre. Nos ennek egy módja például, ha orvosnak állsz, és egy fontos segítő leszel, aki folyton mások rendelkezésére áll. És mit jelent ez? A gyermekeim szempontjából annyit jelentett, hogy az apjuk sosem volt számukra elérhető, ami miatt stresszesek voltak és elkezdett az agyuk “kikapcsolni”, majd egy olyan betegséggel lettek diagnosztizálva, amiről azt gondoljuk, hogy genetikailak öröklődik. Pedig nem erről van szó. Amivel szemben állunk itt, az egy többgenerációs trauma, mely egyik generációról adódik át a következőre.

Megjelent egy cikk a tinédzserek által elkövetett öngyilkosságokról Manitoba őslakos közösségeiben. Idéztek tőlem ebben a cikkben, ezért van tudomásom róla. Amikor a Downtown Eastside-on (DTES: Vancouver egyik legrégebbi körzete, amely a nagy számú drogfogyasztóiról, a szegénység mértékéről, bűnözésről, mentális betegségekről, prostituáltak és hajléktalanok nagy számáról híres) dolgoztam, a pácienseim 30%-a őslakos közösségekből származtak, és a börtöneinkben pedig az ő arányuk 25%-ot tesz ki. 4%-át alkotják a népességnek, de 25%-át a börtönközösségnek. Mi az oka ennek? Az, hogy a kultúrájukat porrá zúzták, a családjaikat mélyen traumatizálták, és ez a trauma, mely genrációról generációra száll mutatkozik meg az öngyilkossági számokban. És a függőségi adatokban, valamint a gyermekek abuzálásában, mert mindannyian továbbadjuk a traumáinkat a gyermekeinknek.

A megoldás tekintetében nem a legfontosabb dologra helyezzük a fókuszt. A tényeket boncolgatjuk, de az okokra fittyet hányunk. A romboló gyermekkori tapasztalokról szóló tanulmány (The Adverse Childhood Experience Studies) a lakosság széles körében vizsgálta a gyermekkori tapasztalatok felnőttkorra vonatkozó hatásait. A gyermekkorban előforuló romboló tapasztalat definícióját a következők minimum egyike jelentette a tanulmányban: érzelmi, fizikai, vagy szexuális bántalmazás, szülő halála, erőszak a családban, a szülő mentális betegsége, függőség a családban, válás, egy szülő börtönbe kerülése, és még talán két másik kategória is tartozott ide. Az előbb említett mindegyik kedvezőtlen gyermekkori tapasztalat esetében (egyesével külön-külön) a függőségre való hajlam kockázata exponenciálisan megnő, az autoimmun betegségekre való hajlam exponenciálisan megnő, bármely betegségre való hajlam kockázata exponenciálisan megnő, ami azt mutatja, hogy van valami ezekben a kora gyermekkori romboló tapasztalatokban, amely felnőttkorban különböző betegségekhez vezet. Ez visszavezet bennünket ahhoz a cikkhez, mely azt állítja, hogy ezek a korai alkalmazkodási, működési minták leteszik az alapokat mindahhoz, amely a későbbi életünk során történik majd. A 12 éves praxisom során a DTES-on nem találkoztam egyetlen olyan függő nővel sem, akit gyermekkorában ne erőszakoltak volna meg. Egyetlen eggyel sem. És mindegyik férfit komoly mértékben bántalmaztak, vagy traumatizáltak. És hát ha ez csakis az én személyes tapasztalásom lett volna, akkor önmagában ez egy érdekes dolog, de nem feltétlen meggyőző. Csakhogy pontosan ezt igazolják a széleskörben elvégzett tanulmányok is, és mára már ismerjük a trauma és a bántalmazás milyen nyomokat hagy az emberi agyban. A szexuális bántalmazás hatása az agyra egy életre szól. Bármely másik formája a traumának életreszóló nyomot hagy az agyban. Nem visszafordíthatatlanul szerencsére, de ehhez beavatkozás szükséges. Mégpedig egészséges, emberséges, megértő és bizonyítékokon alapuló beavatkozás. De hogyan lehetséges valódi bizonyítékokon alapuló segítséget igénybe venni, amikor a 4 éves orvostanhallgató képzés során itt a British Columbia egyetemen a diákok egyetlen egyszer nem találkoznak a trauma szóval. Kivéve egy esetben: fizikai trauma kapcsán.

Mi a korai életszakaszban szerzett trauma következménye és milyen hatással van az egészségre? Egyet már említettem. A gyermek magát okolja a trauma bekövetkezéséért. És a trauma alatt nem egy sor rossz dolog megtörténését értem. Nézzük meg mi a trauma definíciója. A trauma nem az, ami végsősoron megtörténik. A trauma nem a borzasztó esemény, tehát nem a fizikai vagy szexuális bántalmazás. A trauma nem más, mint ezeknek a megtörtént eseményeknek az elmében és testben lecsapodó lenyomata. Tehát a trauma a saját magunkkal való kapcsolat elveszítése. Had illusztráljam nektek mit értek a saját magunkkal való kapcsolat elveszítésén.

A megérzéseink nem luxuscikkek. Az emberi faj a megérzéseinek a segítségével volt képes fejlődésre a kezdetektől. Belegondoltatok abba, hogy mi történt volna az emberekkel a vadonban 100000 év evolúció alatt, ha nem lettek volna kapcsolatban a megérzéseikkel? Kihaltunk volna. Ennyire egyszerű. Tehát a megérzéseink alapvető fontossággal bírnak a túlélésünkhöz. Azon a napon, amikor világra jöttél, megvolt a kapcsolatod a megérzéseiddel. Tulajdonképpen ez minden, amivel rendelkeztél. Semmi másra nem támaszkodhattál. De egy adott ponton úgy döntöttél, hogy jobb, ha szakítasz ezekkel a belső megérzéseiddel. Mit gondolsz miért döntöttél így? (persze nem tudatosan, ezek öntudatlan folyamatok). Hát azért döntöttél így, mert így alkalmazkodtál. Mert a lényeg a következő: a csecsemők, és a kisgyermekek 2 nagyon fontos szükséglettel rendelkeznek. Az első, és egyben a fontosabb a kettő közül, az a kötődés élménye. A kötődés élménye közelséget és elérhető jelenlétet takar egy másik emberi lényhez, melynek végső célja a gondoskodás. Az eléggé világos, hogy az emberi csecsemő minden élőlény közül a legvédtelenebb, a legfejletlenebb, a legsebezhetőbb, tehát az ő kötődési igényük nem vitás. Egyszerűen enélkül nem maradnának életben. Még azok a gyermekek sem, akiket fizikailag ellátnak ugyan, de ha nincsenek kézbe véve, ezt tudjuk nagyon jól, belehalnak. Halálra stresszelik magukat, mivel ekkor még nincsen kialakulva a stresszkezelő mechanizmusuk, vagyis az agyuknak ez a barázdáltsága. Magyarul a kötődő kapcsolat élménye az ember túléléséhez szükséges.

Aztán szemben találod magad a következő problémával: szükséged van a kötődő kapcsolatra, de ugyanakkor arra is nagy szükséged van, hogy a megérzéseiddel kapcsolatban maradj. Ez biztosítja azt, hogy hiteles és önmagad maradj. Tehát hitelesség egyenlő azzal, amikor kapcsolatban vagyunk belső megérzéseinkkel. De mi történik olyankor, amikor konfliktus van e két elementáris szükséglet között? Egyáltalán milyen esetekben lép fel ez a konfliktus? Nos, ha valakit szexuálisan zaklatnak, akkor mit mond az ő megérzése egy ilyen esetben? Hogy menekülj, fuss el! Vagy küzdj! De ha az illető 3, vagy 5 éves, akkor ezt nem engedheti meg magának a kötődési szükséglete miatt. Tehát ilyenkor feláldozásra kerül a belső megérzés a kötődést biztosításának oltárán. Ezzel meg is tanultad hogyan nyomd el a saját belső megérzéseidet egy életre, mert ez válik alkalmazkodási mechanizmusoddá. Így vezetnek a korai alkalmazkodási minták később betegségek kialakulásához.

A mai társadalomban már szinte nincs is kapcsolatunk önmagunkkal, a szülők stresszesek, és a kölcsönös visszacsatolás szülő és gyermek között csak nagyon elenyésző mértékben valósul meg. Így a gyermekek annak érdekében, hogy fenntartsák kötődő kapcsolatukat a szüleikkel, fel kell hogy adják önmagukat. Le kell, hogy mondjanak megérzéseikről, melyeket idővel képtelenek lesznek észlelni. És ez a legjobb családokban is megtörténik a szülők minden rossz szándéka és szeretete ellenére. Kizárólag a stressz miatt, amivel ők birkóznak.

Aztán a későbbi extrém esetekben ezek a gyermkekek később fizikai betegségek különböző formáival küzdenek. ADHD (Figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar), depresszió (amelyről úgy tartjuk, hogy egy mentális betegség, melyet gyógyszerekkel kezelünk, melyek persze enyhítik a tüneteket) de honnan ered vajon ez a betegség? A szó maga ‘depresszió’ meg is adja a választ. Azt jelenti le- vagy elnyomni. Mi történik, ha korai gyermekkorban a szülők nem tudták a kellő visszacsatolást biztosítani a gyermekük számára, és az ő saját hozott traumáik, illetve az őket érő stressz miatt érzelmileg nem voltak kellőképpen jelen, amikor arra a gyermeknek szüksége volt? Ebben az setben a gyermek megtanulja hogyan nyomja el a saját érzéseit. Majd 30 év múlva depressziót diagnosztizálnak nála. És nem csak erről van itt szó. Az agy szeratonin szintje (a szeratonin az a vegyület az agyban, amelynek hiányát antidepresszánsokkal pótolja az orvostudomány) ezekben a korai években alakulnak ki a kicsiknél a felnőttekkel megélt kapcsolat következményeként.

Az eredendő ok az önmagunk teljes feladása, az érzéseinktől való elszakadás. Azok a halálos beteg pácienseim, akiket a palliatív ellátásban kezeltem, vagy bárki más a praxisom során, aki autoimmun betegséget, rákot, sclerosis multiplex-et idézett elő magának, minden egyes esetben az ok egy kezdeti alkalmazkodási mechanizmus volt. A rák valójában nem egy alkalmazkodási mechanizmus, de a rákos betegek minden esetben a következő minták szerint éltek:

• sokkal inkább aggódtak mások érzelmi szükségleteinek kielégítéséért, mint a sajátjukért
• lenyomják egészséges érzelmeiket, mint például az egészséges harag megnyilvánulását – nem tudják hogyan kezeljék ezt az érzelmet
• állandóan azért aggódnak, hogy nehogy másoknak csalódást okozzanak

Szóval ezek a hiedelmek, mint a ‘felelős vagyok a többi emberért körülöttem’, ‘mindig segítenem kell’, ‘az én szükségleteim nem számítanak’, és ‘nem fejezhetem ki magamat valójában, mert akkor nem fognak elfogadni, vagy szeretni’, mik ezek? Ezek is alkalmazkodási mechanizmusok, melyek már akkor kialakulhatnak, ha a szülők stresszesek. Mialatt a gyermek megtanulja, hogy túlél, azaz fenntarthatja a kötődő kapcsolatát, ha a szülőt érzelmileg kíméli azzal, hogy lenyomja saját szükségleteit. Ezeket az embereket ápoltam később halálos betegségeik végső stádiumában. Miért? Azért, amit nagyon jól tudunk megannyi tudományos kutatásból, könyvek tömkelegéből, hogy nem választható el az elmeműködés a testi folyamatoktól, és azok az érzelmi minták, melyek elnyomják az érzelmeinket pedig gyengítik az immunrendszer működését, felborítják a hormonális működést, és negatív hatással vannak az idegrendszer működésére.

A sclerosis multiplex nemek közötti megoszlása Kanadában az 1940-es években 1:1 volt. Tudják hogyan alakul ez az arány ma? 3,2 nő esik 1 férfira. Ennek ugye nem lehet genetikai oka, hiszen 70 év alatt nem módosulnak a gének. Ez szintén a stressz. A sclerosis multiplex egy olyan betegség, amely azokkal az emberekkel történik meg, akik a vállukra vették a világ gondjait és fogalmuk sincsen hogyan törődjenek saját magukkal. Az egyik könyvem címe: A test lázadása, arról szól, hogy amikor nem tudjuk hogyan mpondjunk nemet, akkor azt a test teszi meg helyettünk egy betegség formájában. Ami az elmúlt 70 évben változott, az az, hogy a nők még mindig az érzelmi felfogó szerepben vannak a családjuk körében, ők az érzelmi támaszok, PLUSZ mára gazdasági szerepkörbe is léptek, hiszen szükség van az ő keresetükre is a háztartásban, harmadsorban pedig mindezt egy olyan kontextusban teszik, ahol sokkal kevesebb a támogatás, kevesebb közösség van jelen, kevesebb emberi kapcsolat, kevesebb “törzs” és érzelmi támasz. Több stressz, kevesebb támaszték. Ezért van a nőknek annyival több autoimmun betegsége, sclerosis multiplexe, mint a férfiaknak. Mindez bio-pszicho-szociális probléma.

Egy gyermek jövőjére már az kihat, ahogyan a várandós nőkkel bánunk, hogy hogyan segítjük a várandós nőknek felismerni a stresszt az életükben, és ennek csökkentését milyen mértékben segítjük (ha más nem azzal, hogy legalább beszélni tudjon róla, hogy felismerje azokat, és elkezdjen megoldást találni rájuk). Kihat az is, ahogyan maga a szülés lefolyik, és amennyire csak lehetséges, ismétlem, amennyire csak lehetséges ennek a folyamatnak TERMÉSZETES folyamatnak kell lennie, amelynek során a kötődésért felelős hormonokat, és a ‘szeretkoktélt’ megkapja az újszülött – amennyiben ez lehetséges. Mely anya és az újszülött között megszülető kötődés a lehető legnagyobb mértékben támogatott az első pillanattól a lehető leghosszabb időn keresztül, ahol az apa a lehető legkorábban be van vonva a támogató szerepkörbe, ahol a családok kellő támogatásban részesülnek kikerülve azt, hogy saját traumájukat születendő gyermekünek átadják, ahol a gyermekekre való felügyeletben az elsődleges érzelmi kötődést biztosító személyek azok felnőttek és NEM más gyermekek. Az a könyvem, melyet Gordon Neufeld kollégámmal közösen írtam, a Család Ereje leírja, hogyan zajlik jelen kultúránkban az a folyamat, melyben a kisgyermekek idő előtt kerülnek érintkezésbe más gyermekekkel, és hogyan keresik egymásnál az érzelmi támasztékot és az elfogadást. Mi lett ennek az eredménye? Hogy állandóan a fb-on lógnak, ahol barátokat próbálnak szerezni, és ahol lájkokat szereznek be önigazolásként. Kötödő kapcsolatokra vágynak, azt fürkészik megszállottan. Miért? Mert a felnőtt világ már nem nyújta nekik ezt többé.

Az a munka, melyet a várandósság, vagy a szülés, vagy a korai gyermekévek során végzünk valójában annak a folyamatnak az alapköveit teszi le, melyben az egyén saját magáról és a világról alkotott egyéni képe kialakul, és amely az ő fizikai és mentális egészségét előirányozza.

Egy mérgező kultúrában élünk. Egy olyan kultúrában, amely jelentős mértékben ássa alá az egészséges emberi fejlődés feltételeit. Mára már szinte csoda-orvosságok állnak a rendelkezésünkre. Életben tudunk tartani embereket, új csípőt, új szívet tudunk beültetni, lenyűgöző az, amire képesek vagyunk. De mint kultúra – még akkor is, ha a találmányaink egyre lenyűgözőbbek és természetfelettiek – az alapot biztosító kultúra, melyben élünk egyre és egyre mérgezőbb, egyre több stresszben élünk, és ez nem fog egyhamar változni. Hogyan lehet tehát megbirkózni ezzel? Minél nagyobb tudatosságra van szükség ezekkel a folyamatokkal kapcsolatban. Ami pedig a gyermek-felnőtt kötődéseket illeti, amikor eljön az idő, hogy a gyermek már nem veled tölti a napját, akkor olyan felnőttekre bízd rá őt, akik szintén tisztában vannak ezeknek a gyermek-felnőtt kapcsolatoknak a jelentősségével. Tehát ha a gyermek nappali gondozásba kell hogy menjen (és kell, hogy menjen, hiszen erre rendezkedtünk be), a gondozóknak tudatában kell lenniük a kötődési kapcsolat szerepének, és törekedniük is kell arra, hogy egy igazán szoros kötődési kapcsolatot alakítsanak ki a picivel. És az egész felnőtt gondoskodó kapcsolati hálónak, minden szereplőjének – neked a szülőnek, a gondozóknak, a tanároknak – a kötődő jelenlétet nagy érzékenységgel kell átadniuk egymásnak a gyermek jelenlétében, amely során a gyermek látja a felnőttek közötti szoros, bizalmas kapcsolatot, és amelyben szó szerint egyik felnőtt átadja a másiknak a gyermeket – ugyanaz a felnőtt, aki előzőleg átvette. Magyarul: ha nem tudod megoldani a szülő-gyermek kötődő kapcsolat folyamatosságát, akkor felnőtt-gyermek kötődő kapcsolatok hálóját kell kialakítani a gyermek körül.

Rengeteg kutatást végeztek a kötődő kapcsolat kialakulásához legoptimálisabb szülői kontextussal kapcsolatban. (…) Mit gondoltok, melyik a legalkalmasabb környezet egy gyermekek felnevelésére? A vadászó-gyűjtögető törzs. Mert a vadászó-gyűjtögető törzsben a gyerekek többszörös gondoskodó kötődésben részesülnek a felnőttektől. Nem csak apa és anya van körülöttük. Tehát amennyire csak lehetséges, rekonstruálnunk kell ezt a környezetet, melyben a lehető legtöbb felnőtt kötődő-támogató kapcsolatot biztosítjuk gyermekeink körül, amikor mi nem tudjuk ezt a szerepet betölteni. A gond az, hogy a mi kultúránk már nem tudatos a kötődő kapcsolatkra, ezért ezt a tudatosságot újra elő kell csalogatni. Minden felnőtt, aki a gyermekekkel kapcsolatban áll, kötődő kapcsolatra kész felnőtt kell, hogy legyen. Dajkák, óvónők, tanárok a középiskolát bezárólag elsődlegesen kötődő kapocsként kell, hogy létezzenek a gyermekek életében minden egyéb oktatói szerepüket megelőzve.

 

Köszönet az olvasásért, köszönet a megosztásért!