Blog HU, Görögország, Rodoszi Naplóm
Leave a Comment

(Érték) válságban Görögországban -15 hónapja Rodoszon

A possible English version of this post will coming soon. 😉

Évek óta sok-sok íráson keresztül fejezem ki rajongásom a görög hagyományok, és az itteni természet kincsei, szépsége, gazdagsága iránt. Mindig őszintén írtam minden felfedezésemről, tapasztalatomról. És pont az őszinteség miatt most fontosabbnak tartom arról írni, ami ugyanitt Görögországban napról-napra porrá zúzza a hitemet az emberekben, ami nem csak az én jó közérzetemet veszélyezteti, de elhomályosítja sőt a kihalás szélére taszítja ezeket a természeti-, kulturális gyöngyszemeket, melyeket szűz tekintettel oly nagy szerelemmel fedeztem fel és osztottam meg számos formában. Ez most nem az az írás lesz, amit a turisztikai irodák majd felkapnak (már a terjedelme miatt sem).

Rengeteg dolog cikázik a fejemben mostanság. Nehéz lenne róluk listát készíteni, de a környezetemmel kapcsolatban (amely most Rodosz szigete) egy folyamatos reflexív monológ fut bennem, melynek egyik konklúziója egy kezdődő általános bizalomvesztés, ami iszonyatos frusztrációval tölt el. Nem jó jel.

Az egyik lehetséges oka ennek a széllel tovaszálló be nem tartott ígéretek garmadája részben a könyvemmel kapcsolatban (hónapok óta húzódó hatalmas lelkesedéssel beharangozott interjúk, találkozók, segítségek önkéntes felajánlása, majd minden előzményt nélkülöző köddé válás), részben pedig bármilyen mindennapi dologgal kapcsolatban. Nem tudtam megszokni és elfogadni sem azt a helyi “szokást”, hogy az emberek itt a lehető legelenyészőbb százalékban gondolják komolyan azt, amit kimondanak. Csak a meg nem tartott ígéretekkel tele tudnék írni már egy könyvet. Egy példa: amikor valakiről már nagy nehezen azt gondolod, hogy a barátodnak mondhatod, és megbeszéltek egy találkozót szombatra, és szombaton ott ülsz a lakásban és azon töprengsz vajon mi történhetett, hogy nem jelentkezik (hiszen azt ígérte jelentkezik a pontos időponttal és a helyszínnel kapcsolatban), és amikor ráírsz (mert mindig ez a vége, hogy te telefonálsz és üzensz, miután lemondtál aznapra minden programot), ő egy nappal később halálos nyugalommal válaszol, hogy oh, mégsem volt jó a tegnap… Na akkor rájössz, hogy sztornó: mégsincs barátod. Ha csak a legutóbbi autóbérlésemre gondolok, akkor is egy órát késett az ügyintéző a megbeszélt időponthoz képest, nekem kellett rátelefonálni, és felháborodott tekintettel nézett, amikor szóvá tettem a késését. Elnézést sosem kért. Soha senki. Sem a késésért, sem a be nem tartott igéretekért. Nem két ilyen eset volt, hanem megszámolhatatlan az elmúlt 15 hónap során. Időnként meg-meg lehet magyarázni különböző spiri-ezo nézetek mentén, hogy “ennek így kellett lennie”, vagy “nem alakulhat minden úgy, ahogy szeretnénk” vagy “nézd pozitívan: felszabadult egy napod” ésatöbbi kiváló életjavító bölcsességek. DE amikor ez rendszeressé válik, és bizonytalansággal kezdesz fordulni az emberekhez, és nem jutsz a dolgaiddal egyről a kettőre (kifejezetten, amikor az új életedet próbálod zéróról felépíteni), az nem hinném, hogy egy előremutató folyamat lenne. Lehet, hogy rohadtul spirituálisnak tűnik, amikor hirtelen a nyaralásodon a nyüzsgő városból becsöppensz egy kis görög sziget életébe és azt látod az embereken, hogy nem rohannak sehova, de hidd el, hogy HA a mindennapi élet emberi társas interakcióiban nem vagy tudatában az idő múlásának és aktuális állásának, az egy nagy mértékű bizalomvesztéshez vezet az emberi kapcsolatok terén, amellyel én azt hiszem nem tudok együtt élni. Nem mindenki tesz így természetesen, ezért írom: HA. De azért a nagy többség igen. Ez ugye a ‘nem számíthatsz a másikra’ általános érzése tetézve azzal, hogy nem a saját országodban élsz a saját anyanyelved és non-verbális kódrendszered közegében. Nem tetszik nekem sem a nyugati, sem ez az itteni megközelítés. Nem tudok azonosulni sem a “semmi se fontos” sem pedig a “minden fontos” felfogásával, mert mindkettőből hiányzik a tudatosság, az egészségre való törekvés. Két szélső érték, távol a balansztól.

Ehhez adódik hozzá az a kényelmetlen tény amennyiben nőnemű vagy, hogy nagy valószínűséggel az összes férfi megpróbál kikezdeni veled (felső korhatár nincs!). A könyvelőd, a főnököd, a szomszédod, a pék, az interjúalanyaid, stb, akik a saját tevékenységükhöz kötődő különböző kedvezmények és kéretlen extra segítségek felajánlásával próbálnak valamiféle egyensúlytalanságot létrehozni kettőtök között (amit a lelkes, gyanútlan külföldi először betud a híres görög vendégszeretnek – mert más lehetséges okot nem látsz a háttérben arra, hogy egy hetven éves férfi kedves veled), hogy ezzel valamiféle lekötelezettséget érezz és nagyobb eséllyel mondj igent a flörtre, egy találkozóra, miközben a munka és az együttműködés, ami miatt megkerested az illetőt háttérbe szorul, legtöbbször elmarad. Sokkal előbbre való egy flört lehetősége, mint a munka (becsületes) elvégzése, vagy a jóhírnév (bár a jóhírnév itt talán valami teljesen mást jelent). Ez az ösztönök irányítása alatt álló ember szintje. De erről majd bővebben a könyvemben, minden “poént” nem akarok lelőlni…

Egy másik oka a frusztráltságomnak az a felismerésem szűk 33 esztendőm alatt (de amelyet a Rodosz szigetén eltöltött elmúlt 15 hónap pecsételt meg úgy istenigazából – legalábbis minden tapasztalatom ezt mutatja), hogy amennyiben a mindenkori leírt törvények szigora nem kényszeríti az embereket annak betartására, úgy automatikusan valamilyen érdekhez való viszonyulás veszi át annak a helyét. Ez számomra szintén az intelligencia, az értékek, erkölcs és szolidaritás nélkül élő ösztönlények szintje. Őszintén szólva legszívesebben azt mondanám, hogy ilyen korrupt, gusztustalan, kiszámíthatatlan, emberi értékeket semmibe vevő környezetben még soha nem éltem, de félek, hogy nem lenne igazam, mert egyrészt a távolság sok mindent megszépíthet, illetve ne felejtsük el, hogy a negyedik legnagyobb görög sziget fővárosának szívében élem napjaimat, ahol különösen koncentráltan jelennek meg a turisztikai iparhoz köthető haszonleső, kapzsi, pénzéhes, a profit oltárán mindent beáldozó és elkövető, saját embertársaira, de még saját egészségére is közömbössé váló szellemileg, érzelmileg teljesen éretlen felnőttek díszpéldányai. Képzelj el egy olyan világot, ahol ezek az emberek vannak a hatalom, a pénz, és a munkahelyi pozíciók kiosztásának a birtokában. A munkavállalással kapcsolatos tapasztalataim (és az ebben a témában elkészített interjúim) mind ugyanarról a helyzetről tanuskodnak: itt az egyedüli kockázatvállaló a beosztott/alkalmazott. Ugyanis, ha nem megy jól az üzlet, úgy a munkáltató nem fizeti ki őket, vagy nem a teljes fizetésüket, vagy nem a megfelelő időben. Igaz ez a kis bőrdíszműves maszeküzletre, valamint az ötcsillagos szállodára is. Az árukészletért sem fizetnek ám a boltok. Csak, ha valamit sikerült eladnia, akkor (és többnyire a turista szezon végeztével a saját profit realizálása után) fizeti ki ezeket a darabokat. Így ismét a helyi termelőt, vagy alkotót terheli a kockázat, aki a befektetett munkáját és a megvásárolt alapanyagokat már előzetesen ki kellett, hogy gazdálkodja, nem beszélve arról, hogy készletet biztosít egy üzlet számára, amiből nem tudja mikor és mennyi bevétele lesz. (így maradtak nyakamon az ékszereim 15 hónap elteltével is – jó sztorijaim vannak erről is). De tudom, hogy élelmiszeripari termékekkel is ugyanez a helyzet. Az árukészletet megpróbálják “bedumálni” a boltba. Az építői vállalkozásban dolgozó ismerősöm meséli, hogy többcsillagos hotelek épülnek fel ígéretekből nulla tőkével azzal a metódussal, hogy mindenkinek körbehazudják, hogy majd valamikor fizetni fognak. És aztán a dolgozóikat a szezon folyamán nem tudják kifizetni, mert még az építkezést törlesztik… Papír itt kérem szépen semmiről sem szól. Ez egy írtalan szabály (naja – még ez is íratlan), és ha te netán ezzel nem értenél egyet, akkor mehetsz szerencsét próbálni máshova. Az emberek ezt megváltoztathatatlan tényként kezelik. Ha mégis van papír, akkor sem a valóságot fedi. A munkavállalókat egy ilyen környezetben nem védi semmi. Jogaikat legtöbbször nem is ismerik (legtöbbször még a könyvelők sem, mert annyi folyamatos változás van a rendelkezések terén – totál kiszolgáltatottság az absztrakt rendszernek a fejek fölött), de ha mégis, akkor sem mernek értük kiállni. Nincsenek sem anyagi, sem energetikai tartalékaik az életükben ahhoz, hogy kilépjenek az áldozati szerepkörből. Ahogyan a papír kikerül a munka világából, már jöhetnek is az álmatlan éjszakák. Persze csak a munkavállaló részéről. Nincsen érvényben olyan íratlan erkölcsi alapérték, melyet az emberek egyezményesen, vagy külön-külön igaznak éreznének és gyakorolnának az életükben a többi emberrel való érintkezéseik során (tisztelet a kivételnek – ha van), illetve ahogy már említettem a szónak sincs sok foganatja. Tisztelni a másik ember alapvető emberi jogait értékek híján ugyanis nem lehet. Olyan mértékű asszimetria lép fel egy ilyen közegben az ún. “pozícióban lévő” emberek és a nekik “kiszolgáltatott” emberek anyagi, egészségi, pszichés, érzelmi állapota között, ami egy ponton túl áthidalhatatlanná és elviselhetetlenné kell, hogy váljon. Én közelítek ehhez a ponthoz 15 hónap után, és őszinte meglepődéssel figyelem azokat, akik még nem tartanak ugyanitt évtizedek elteltével, és képesek megelégedni a kutya- (Puzsér után szabadon), vagy szolgasorssal. De a helyzet az, hogy minél több helyi embert kérdezek ezekről a dolgokról, annál inkább azt veszem észre, hogy az embereknek elképzelésük sincs arról, hogy milyen nem-kutyának lenni. Óriási veszélybe kerül az emberi méltóság mindkét fél részéről egy ilyen helyzetben. (Erről is írtam korábban a fészbukomon). A munkáltatóból zsarnok, az alkalmazottból láncravert rab válik. Egyik sem méltó az emberhez. Alapvetően bármelyik olyan emberi kapcsolat destruktív hatásokkal jár, amelyben asszimetria lép fel. Ahol az egyik félnek nagyobb szüksége van a másikra. Ahol az egyik fél kiszolgáltatott a másiknak, ahol az egyik fél tart a másiktól, mert nincs meg a bizalom, ezért nem jöhet létre egyensúly. Ha nincs jelen az emberi kapcsolatokban bizalom, ott nincsen biztonság sem. Ez az igazi hitelvesztés. A stressz ekkor állandóvá és pusztítóvá válik. Az egészséges, alkotó, aktív, szabad gondolkodású felnőtt individuumok felneveléséhez már ezen a ponton elveszett a lehetőség egy ilyen környezetben. Miért? Mert nem veszi őt körül egy emberi értékekre támaszkodó közösség, amely értékek fellelhetők lennének a helyi hagyományokban.

A következő számomra ijesztő jelenség az az emberek életmódja, melyben semmilyen szinten nem kap szerepet a mértékletesség, az alázat, az egészség. És az egészség kapcsán kiemelném a jobb agyfélteke működésének szinte teljes kiiktatását, vagyis az intuitív képességek, a testérzetek, megérzések, a lélek érzéseinek, a láthatatlan finom rétegeknek az érzékelését. Miből gondolom mindezt? Ahogy a körülöttem élő nőkkel beszélgetek: a szex csupán eszköz, minden tett méregetés, kalkulálgatás tárgya és kérdése. Szinte semmi sem belső motivációból történik, csak egy esetleges várt eredmény reményében. Az emberek különböző szokásokkal mérgezik a testüket, a nők ügyet sem vetnek a ciklusukra, a testük jelzéseire (azt egyszer már kifejtettem, hogy ez miért lenne fontos). Viszont a sminkre, a divatra, a tökéletes frizurára és körmökre, a jól sikerült szelfikre és a makulátlan külső megjelenésre annál inkább. A beszélgetések annyira felszínesek, és annyira egó, elme, akarat és versengésmotiváltak, hogy szinte teljesen a kis csigaházamban élek, mert mindenki tud minimum egy tuti tanácsot az életemre vonatkozóan, amint megnyílok esetleg egy-egy problémámról, negatív tapasztalatomról, élményemről. A kedvencem az, amikor azt a bölcs tanácsot kapom, hogy legyek pozitív. A pozitív életfelfogás divathulláma szinte már erőszakkal mosta ki a mindennapokból a szentségelés, a csalódás, a fájdalmak, a semmi, a csend megélésének létjogosultságát. Nincs már olyan, hogy meghallghatlak, mesélj, pont. Vagy soha nem is volt? Frusztráló, hogy körülöttem mindenki tudja az egészséges és tökéletes élet kizárólagos receptjeit (legalábbis az én életemre vonatkozóan), és osztogatja (kéretlenül) mint valami zsolozsmát. Miért akar ennyi ember (akár erőszakosan is) megmenteni másokat?

Aki a környezetemben spiritualitással kapcsolatban tudatosnak tűnt első ránézésre, arról utóbb kiderült, hogy szűrő nélkül orrba-szájba osztogatja a fészbuk bölcs idézeteit. Először is gyanús az, ha valaki ennyit posztol, csinál-e valamit az életben tényleg… Illetve mi ez az óriási nagy káosz? Mindenhonnan egy pici bölcselet? A valódi bázis, tiszta forrásból merített értékrend, hagyományok tapasztalataira épülő emberi értékmutatás hiánya mindenhonnan visszaköszön. Kell a szűrő, kell egy meder. Minden nem lehet helyes, ami a “legyünk pozitívak kampány” része. Magamról is beszélek, magam is még kutatom a tiszta forrást, de kutatom. Ez a teljesen véletlenszerűen összeollózott bölcseletek posztolgatásának kora. Nem csoda hogy sokan azt sem tudják merre vannak arccal. Az emberek itt Görögországban is előbb nyúlnak a buddhizmushoz vagy a jógához, vagy bármely akár nyugati új filozófiai, pszichológiai trendhez, mert az hamarabb elérhető számukra, mint saját kultúrájuk gyógyító gyökerei, a hagyományaikban megbúvó mély bölcsesség. Már elveszítették azzal a kapcsolatukat. Miért? Az emberi “tudás” forrása manapság a világháló, nem pedig az idősebb (a természettel és hagyományokkal kapcsolatot tartó) generációkkal  történő figyelemmel, tisztelettel övezett mély eszmecsere, interakció, közös munka, amely a bölcsesség és élettapasztalatok átadásának egyetlen lehetséges módja az emberi létezés kezdeteitől. Emberi interakciók során. A kedvencem most az a sztori, hogy a minap megpróbált valaki lebeszélni arról, hogy az idősebb korosztály életmódját kutassam és arról írjak, mert hogy ez senkit nem fog érdekelni, és meg fog bukni a könyvem.

“Ha az abszolútban nincs bizonyosság, a fejetlenség még az elemi dolgokban is teljes. Ha a végső gondolatok nincsenek tisztázva, az emberek még azt sem tudják miképpen köszönjenek egymásnak.” – Hamvas Béla

Apropó: köszönés. Egy tiszta forrás szerintem valahol az univerzális és időtálló emberi értékeket kellene, hogy őrizze, amelyek a világ bármely pontján, bárhol az idő tengelyén megfelelő érvénnyel adnak újra gerincet az embernek és stabilitást az emberek közötti kapcsolatoknak. Számomra ilyen fontos érték például az emberek között megtörténő tiszteletteljes bemutatkozás, köszönés, szemkontaktus. Az első benyomás tisztasága. A tisztelet gesztusai. Főleg, ha arra egy közös munka épül majd. Olyan emberekkel volt alkalmam együtt dolgozni (sajnos szinte kivétel nélkül) mióta Rodoszon élek, akik sem köszönni, sem bemutatkozni, sem a szemedbe nézni nem tudnak. Ilyen emberek és értékrend között egyedül magadni hihetetlen romboló élmény. Főleg ezen embereknek a megaláztatásaiban fürdőzni nap, mint nap azért, mert ki vagy nekik szolgáltatva egy munka miatt. Ezekre nemet kell mondanunk. Hogyan? Nem tudom, mert nem láttam soha senkitől, de megpróbálom a saját elérhető eszközeimmel megvívni a saját méltoságomért folytatott küzdelmeimet. De ezekről nem beszélhetek itt senkivel, mert azonnal megpróbálnak meggyőzni arról, hogy el kell fogadni a meglévő rendszert, és le kell nyelni ezeket a megaláztatásokat cserébe, hogy van munkám. Hisz ez itt Görögországban maga a szerencse. Szóval pofa be, és viselj el mindent. Ezzel (többek között) az is a baj, hogy ez a megaláztatások során felgyűlt frusztráció az élet más területein próbál megnyilvánulni tönkretéve ezzel további emberi kapcsolatainkat.

A határátlépések kapcsán még szóba hoznám az álpozitivista hullám ‘mindent a szeretet és elfogadás jegyében’ pusztító jelszavát, amely még egy dologtól visszafog bennünket: hogy beismerjük gyengék vagyunk harcolni valamiért. Hogy gyengék vagyunk a másokkal szembeni ellenállásra, önmagunk képviselésére, természetünk, saját belső megéléseink őszinte felvállalására. Amellyel ráadásul felmentünk másokat is a mi határainkat átlépő viselkedésük alól. Így validáljuk komfortzónánkat, kényelmünket, életünk mozdulatlanságát. Vagy a nagy elfogadásunkkal és szeretetünkkel pont attól fosztjuk meg a másikat, hogy tükröt tartsunk neki saját magáról, ami az ő fejlődését is merőben szolgálná. Hány és hány megalkuvást bújtatunk a teréz anyai tiszta szeretet köntöse mögé? Ugyanennek az érmének a másik oldala pedig az erőszakos viselkedés.

Határátlépések – enyém, vagy a másoké.

Hol van az egészség? A centrum? A dolgok felett állás? A leföldelt józan ember? Nem látok egyet sem. El vagyok keseredve. Csak bújom a könyveimet, és töretlenül olvasom, hallgatom azoknak az embereknek a szavait, akik már elérték ezt az állapotot az életükben, vagy legalább megközelítették. Vagy legalább törekednek rá. De lehet így élni vajon? Élő példa nélkül? Itthon a szobában könyvekkel társalogni és felvérteződni a világra magányosan? Eljutottam a könyvemhez készített kutatásaim során a következő megállapításhoz (jelen pillanatban a végsőnek számító megállapításhoz): az ember nem élhet érzelmi támaszték, vagy az azt nyújtó közösség nélkül. Az agy, az elme, a logika agyondicsőített szerepe önmagában nem képes az egészségre az életben. Ha nincs érzelmi bázis, az ember a legszebb beavatásokról maradhat le. Ez hozhatja el és adhatja meg életünkben az integritást. Amikor azt mondjuk, amit igaznak érzünk, és a kimondott szavainkat cselekedeteink is tükrözik, mert az érzelmi táptalajba növesztett legyökerezettség megtart minket saját belső hitünkben. De ehhez először szükségünk van mások hitére bennünk. És főként a gyermekkorról beszélek. Az egyént körülvevő legszűkebb körnek, a családnak lenne ez a nagy feladata véleményem szerint.

“Mindenkinek arra van a legnagyobb szüksége, és akkor tud a lelkéhez és magához az élethez legintenzívebben kapcsolódni, ha azért szeretik, amit valójában érez, mindegy mi az. És félelem nélkül örömmel elmondhatja, amit talál magában. Ez a lényege minden beavatásnak” – Szepsy István

Most nagyon egyedül vagyok. Most senkivel nem szeretnék beszélgetni egyáltalán. Mert attól félek, hogy senki nem lenne képes ‘csak meghallgatni’ és csak jelen lenni. Úgy érzem nem bírok már elviselni még egy kioktatást, még akkor sem, ha az lenne a nagy univerzális igazság, ami mindent megoldana, mert besokalltam a véleményerőszaktól. Illetve a vallásos, ezo, spiri, ideológiai, vagy táplálkozási irányzatokkal, egészséges életmóddal való egyetlen megszabadító igazság melletti érvelésektől. (Isten bocsássa meg nekem, ha valaha én is ezekkel molesztáltam másokat!!) Miért érzi a legtöbb ember azt, hogy azonnali instant megoldást kell adnia a másik ember negatív szituációjára, érzelmeire? Mikor a hallgatás képessége sebeket lenne képes begyógyítani. Persze érzékenység és intelligencia kérdése annak a felismerése is, hogy mikor van itt a hallgatás, mikor van itt a szavak ideje.

Ha lenne is olyan, akivel szívesen folytatnék egy beszélgetést most, azok az illetők messze tőlem élik sűrű hétköznapjaikat és hétvégéiket. Keressek fel egy terapeutát ahelyett, hogy mások őszinte, tiszteletteljes társaságát vágyom? Oldjam meg egyedül, hisz felnőtt vagyok? Töltsem be a hiányaimat egyedül? Ez lett a mi sorsunk: mindenki terápiára jár, mert nincs időnk egymásra. Elfoglaltak vagyunk, a tele-naptárak, az insta sztorik, a LinkedIn és a gondosan szerkesztett megannyi profilok világában élünk az egymással megélt személyes (érintésen és szemkontaktuson alapuló) kapcsolódások szomjúságában. Többszáz, vagy ezer online kapcsolat és jelenlét az emberi kapcsolatokban a minőség rovását hozta. Ha van (akár napi szinten) az életetekben valaki, akivel tudtok úgy beszélgetni, de még akár vitatkozni is, hogy abban nincs véleményerőszak, van tisztelet, alázat, bizalom, és nem az órát lesitek, hogy hány perc maradt még a másikra, na akkor már tiétek a Világ. Mert akkor ott születik egy világ, a tiétek, aminek a tisztaságából és igazságából lehet merítkezni, és ahol lehet szeretni egymást. Ha van ilyen személy az életetekben, én azt mondom, becsüljétek meg az illetőt. Ez az érzelmi táptalaj, amelynek segítségével legyökerezhetünk saját magunkban – a másik ember(ek) segítségével. Nem mellesleg, ettől lesz erős egy ember immunrendszere – lelki és fizikai egyaránt. De aki ismer olyan embert, aki magányosan másoktól izoláltan külső érzelmi támasz nélkül egy barlangban elérte a belső legyökerezettséget, a belső biztonságot, az legyen kedves közölje velem, hogy legyen némi reményem. De őszintén én ebben nem hiszek. Ne értsetek félre, nem sajnáltatni szeretném magam, hanem nagyon szeretném felhívni a figyelmet az egymásnak nyújtott érzelmi jelenlét jelentősségére, annak megbecsülésére, mert én ennek szinte a teljes hiányában élem az életem, és ezért az nagyon döcög. Egyet előre, majd kettőt hátra. Bele sem merek gondolni mi lenne, ha bíznék magamban, mert valaki megtanított volna rá. Ha lett volna olyan tér, olyan kör az életemben, ahol szégyen és félelem nélkül önmagam lehettem volna. Ezt a másik iránt kifejezett szeretet biztosítja – nem olyan evidens a jelenléte az életünkben, mint ahogyan gondolnánk. Ez a szabadság légkörében virágzó anyai minőségű (de nem kizárólag édesanyáktól jövő) szeretet. Olyan félelmeket olvaszthat le az ember szívéről és olyan leföldeltséget adhat az embernek, amelyben stabil, egészséges gyökereket ereszthet. A nyitott kör. Nem láncol magához, de megtart. Elenged, ha kell, amikor már egyedül is stabil vagy. A harmónia, a balansz. A táptalaj. Az anyaföld. A valahova tartozás érzése egyidőben a szabadságtudattal. Ahol az életfa növekszik. Ha egy kultúra támasztó szerepére szeretném lefordítani, ez az identitás, melynek tartalmaznia kellene némi alapértékeket az élethez. Akinek ilyen nincs, az közösségről közösségre csapódik, sőt, random emberekről emberekre csapódik, bármit bevállal, bármilyen értékrendet magáénak fogad el (beszéljünk akár multicégek, családi vállalkozások, vagy bármely kisebb embercsoport értékrendjéről, akár diétás irányzatokról, mindenféle spiri-ezo közösségekről, vagy akár párkapcsolatról) csak hogy megélhesse a valahova tartozást. Még akkor is, ha bántják az illetőt ugyanazon a körön belül. Stockholm-szindróma. És minél nagyobb a hiány a valódi támaszték mértékéből, annál nagyobb eséllyel fordulhat az ilyen csoporthoz tartozás fanatizmusba.

Gyerekek én gyökértelenül értékek nélkül élni nem akarok! Látom mennyi bajt és kesze-kuszaságot okoz. Csak nézzetek szét magatok körül, hogy milyen körökhöz tartoztok. Ott lehettek-e szabadok? Ha nem, miért nem? De vannak-e közös értékeitek? És ezek az értékek támogatják-e az egészségeteket, a kohéziót, az érzelmi támasz meglétét és ezáltal az egyéni kibontakozást? Vannak-e rítusaitok? Azok leképezik és tisztelik-e a (külső-belső) természet ciklusait, erőit, folyamatait segítve az ember integrálását annak környezetébe? Vannak-e szabályok, rend, struktúra, ami megtámaszt és mederbe terel? Közös víziók, elképzelések, amelyek felé egymást inspiráljátok? Hány ilyen koncentrikus kör van az életedben kezdve a legszűkebb környezetedtől, a családtól (aminek a legnagyobb hatása realizálódik ránk)? És hogyan érzitek így magatokat?

Én feltettem ezeket a kérdéseket magamnak, és választ kaptam nagyon sok dologra. Például arra, hogy miért akartam mindig, mindenhol magam körül közösség építésén fáradozni. Az életemből leginkább hiányzó támasztékot akartam mindig ösztönösen magam köré gravitálni. Ha a valahova tartozás érzése hiányzik, akkor az élet feltétele is hiányzik. Annyira hiányzik ez az élmény az életemből, hogy 32 évesen még egy idegen kultúrában is megpróbáltam meglelni. Néha elég volt pár kedves szó, figyelem másoktól, és mindent képes voltam eldobni, csakhogy én is tartozzak valahová. Aztán a sok méltatlan emberi kötődés után az ember szépen lassan rájön, hogy mi nem jó neki. Majd szépen lassan megfogalmazza mi jó neki. Ezen keresztül eljut az origóhoz: meg kell ismernie saját magát. Azt mondják, egy stabil középpont képes gravitálni maga körül. Nos ebben a pillanatban azt érzem, hogy annyira elfáradtam ezekben a folyamatokban, hogy legszívesebben felposztolnám magamat a fészbukra egy cuki fotóval, hogy valaki fogadjon örökbe. Úgy érzem kifogytam a tartalékaimból. Főleg a bizalmi tartalékaimból.

Most, hogy teljesen világossá vált előttem, amit Kassai Lajos például így fogalmaz: “A lelki támasz alappillére: a közösség”, csak távolabbinak érzem magamtól ezt az élményt. Hogyan, és vajon hány év alatt fogok tudni addig eljutni az utamon, hogy azonos értékek mentén, közös célokért, az empátia és a meg nem alkuvás jegyében egy közösség része legyek, amelyért aktívan teszek, és amelyben folyamatosan fejlődhetek? Ma ezt fényévekre látom magamtól. Viszont abban is biztos vagyok, hogy enélkül nem tudok majd soha teljes életet élni. Mi hát a teendő? Fogalmam sincs. Talán megfogadom annak az afroamerikai férfinek a tanácsát, akivel a múlt héten találkoztam. Mindketten, mint külföldi munkavállalók dolgoztunk a kávézóban. Én takarítottam (lám mit meg nem tesz az ember az álmaiért), ő pedig a koszos plexi ablakokat mosta le sorra. Na ebben a férfiban úgy igazán fellelhető volt a szolidaritás, az empátia, de olyan érdekmentes, tudjátok. És úgy nagyjából el tudom képzelni, hogy honnan ered mindez az alázat, ha csak abból indulok ki, hogy én milyen helyzetekben találom magam nem-görög fehérbőrű európai nőként. Az elmúlt 4 hónap alatt, míg a kávézóban dolgoztam, soha senki nem nyújtott segítő kezet egyetlen alkalommal sem, vagy kérdezte meg, hogy minden rendben van-e velem, holott kizárólag férfiakkal voltam körülvéve. De ez a férfi így tett. Amikor a munkaidőm leteltével hazaindultam, kérdezte honnan jöttem. Ő algériai létére teljesen tisztában volt Magyarországgal. Elmondta, hogy 14 éve él Rodoszon, amire én rávágtam: “hát akkor te egy nagyon szívós ember lehetsz”. Majd hatalmasat kacagott és azt mondta: “hát tudod, az élet tele van megpróbáltatásokkal, de csak egy a fontos: nagyon erősnek kell lenned a szívedben. És soha nem szabad feladni. Mert ha feladod, akkor veszítettél.”

Erősnek kell lenni. Elsősorban nem a fejben, nem a bicepszben, hanem a szívedben. Hajrá nekünk!

 

 

 

 

 

Advertisements
This entry was posted in: Blog HU, Görögország, Rodoszi Naplóm

by

Hungarian woman passionate about writing and photography as an expression, researching for authentic people, powerful stories of humans, cultures, rituals, Nature’s wisdom. Selfmade writer, traveller, anthropology researcher, creative. ~~~ Főként az írás és a fotó nyelvén közlő önálló utat kijáró alkotó embernek, kutatónak, kreatívnak tartom magam. Folyamatos inspirációm a különböző kultúrák, emberi sorsok és motivációk mélyebb szinten történő megismerése és megértése, valamint saját magam felfedezése, egy belső-külső tudatosság és az önazonosság fokozása.

Szólj hozzá Te is! / Tell us your opinion!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.