2017 novemberében végeztem el a DONA International Birth Doula tréningjét Budapesten, amely döntést akkor már régóta érlelgettem magamban. Nem pont azért, mert feltétlenül a születésnél segédkező dúlaként szerettem volna tevékenykedni, de ez volt az a “tanfolyam”, vagy tér, ahol életemben először arról hallgathattam, hogy hogyan legyen egyik ember a másiknak lelki segítője, támogatója egy végtelenül érzékeny élethelyzet során, amely a szülés/születés. Azt gondoltam: végre egy hely, ahol létjogosultsága és érvénye van az érzéseknek lelki és fizikai értelemben egyaránt. Egy terület és egy szemlélet, ahol a fókuszba az ősbizalom, az életbe és a természetbe vetett hit kerül, és ahol kikapcsolhat az agy bizonyos értelemben bekorlátozó, dogmatizáló, az ismert mechanizmusokat kereső és azokkal operáló racionális szerepköre. Hiszen a születés egy megnyílás, egy út az ismeretlenbe, mély láthatatlan rétegekbe – és ezt sok síkon lehet érteni. Akkor már javában ott voltam a saját “újjászületésem” kapujában lelki értelemben, túl számos női témájú műhelyen és szüléselkészítő tanfolyamon (ahol egyetlen nem-várandósként ültem az első sorban szomjazva minden bölcsességre, amely az egyik világból a másikba való átlépéshez köthető – mintha a női princípium csodáját, a szülés/születés misztériumát szerettem volna megérteni és az újjászületésről bizonyosságot szerezni). Éreztem, hogy ez az, amire most szükségem van, holott ugyebár közel sem készültem gyermekáldásra, csak az életemben egy óriási átalakulásra és egy nagy ugrásra az ismeretlenbe. Ekkor van az embernek a legnagyobb szüksége a reményre.

Nem csak emiatt az adott élethelyzet miatt, de alapvetően ösztönösen fontosnak tartom a saját (meg)érzéseinkhez való hozzáférésünk szabadságát, azoknak a megélését, és azt a szolgálatot, amely során ebben egymást segítjük. Ha a világot és annak teljességét a kínai taoista filozófia dualitásán keresztül vizsgáljuk, akkor ott ez egy ún. jin minőség. Ez alapján a természetben a minket körülvevő és a bennünk megbúvó egymást kiegészítő ellentétpárok közül ez a nő(ies), a Hold, a föld, a víz, a tudatalatti, az érzelem, a szelídség, a csend, a meditáció, a testben a paraszimpatikus idegrendszer funkciói, a nyugtató hatású, regeneráló hormonok, és így tovább. Ebben a taoista bölcsességben az ellentétpárok a harmónia értékrendje alapján egymást kiegészítő folyamatosan mozgó dinamikában léteznek, tehát mindkettőre szükség van. (A kínai mellett a japán, az indiai, a közép-ázsiai lovaskultúrák vallásai – például a hunok! – a mezopotámiai, egyiptomi és ógörög vallások is erre a bölcseletre épültek ellentétben a kereszténységgel, mely a két pólus – sötétség és világosság – örökös harcát és egymással való szembenállását hirdeti / forrás: Cey-Bert Róbert Gyula: A bor vallása). A teljesség, vagy a gyönyörű magyar nyelvben más szóval: egészség e két minőség egymás melletti harmonikus létezését jelenti e szemléletmód szerint, melyek egymást szolgálják. Egyik nincs tehát a másik nélkül, és az egyik hiánya, vagy túlsúlya az egészség megbomlásához vezet. Készülő könyvem egyik alapgondolata, hogy lelki és testi egészségünk elveszítése főként abból fakad, ha elveszítjük a kapcsolatot, valamint nem működünk együtt saját belső természetünkkel. Ehhez az együttműködéshez és ennek a kapcsolatnak a fenntartásához belső világunkkal pedig elengedhetetlen feltétele a jin minőség jelenléte bennünk, az életünkben. A női princípium sérülése, elveszítése, a tápláló anyai minőség hiánya (nem véletlen a szó: anyaföld), az érzések, érzelmek lefojtása, a láthatatlan, a sötétség, az elmúlás figyelmen kívül hagyása, a szelídség és a csend megszűnése az egészség megbomlását okozza. Ezek hiányában nincsen valódi (újjá)születés, és virágzó fa, annak gyümölcse sem a természetben sehol. Mindezt átvitt és valós értelemben egyaránt értem. Hogy miért az ún. jin minőséggel foglalkozom és emelem ki? Mert úgy érzékelem, hogy világunkban a dualitás feminin, jin minősége már csak nyomokban fordul elő. Az élet szinte minden területét leuralta és dominálja a jang rációra támaszkodó, elveket ütköztető, agresszióval érvényesülő, harsány, expanzív, kizárólag a külsőségekre és a láthatóra fókuszáló aktív maszkulin minősége. Melyre a harmónia értékrendje szerint természetesen szükség van, de a túlsúlya megbontja az egészséget. Vannak élethelyzetek, pillanatok, események, ahol az egyik minőségre van szükség a balansz visszaállításához, bizonyos eltérő élethelyzetekben pedig a másik minőség bevonása fog gyógyulást hozni bennünk, vagy körülöttünk. Vannak kifejezetten érzékeny élethelyzetek (valamennyi közül az egyik legérzékenyebb a szülés/születés), ahol kizárólag a szelíd, csendes, az ösztönökbe és a láthatatlanba vetett ősbizalom adhatja meg a támogatást, és a segítséget. De nem csak a szülés ilyen. Élethelyzetek, ahol szóba jön a veszteség, a védtelenség, az ismeretlennel való szembenézés. Élethelyzetek, melyek félelemmel, bizonytalansággal vannak átitatva. Ezek a változás és veszteség pillanatai. Ott nem tehetünk mást, minthogy gyengédséggel, figyelemmel visszaadjuk a másik embernek a hitet önmagába, hogy újra megérezze saját erejét, hogy merjen belső világára támaszkodni. Hogy ne féljen a mélységektől. Ilyenkor néma támasztékok lehetünk, a biztonság köre, az ítéletektől mentes legjobb hallgatóság, egy kísérő, egy táptalaj, aminek a biztonságában és szabadságot biztosító terében a másik meg tud támaszkodni és erőre kap. Dúlák nem csak a szülőszobán lehetünk, hanem egymás életében a hétköznapokban is. Tágabb értelemben lelki dúlaságnak hívom azt is, amikor az egyik ember képes pusztán meghallgatni a másikat és lemondani a vita lehetőségéről, arról, hogy a saját igazát összeütköztesse a másik ember igazával. Sőt, lelki dúlaság alatt értem azt is, amikor az egyik ember képes a másikra hangolódni és szándékában áll megérteni, de minimum elfogadni a másik ember érzéseit, valóságát. Máris visszautalok a jin-jang dualitásra: hisz ez az érzékenység a csendből születik, abból az állapotból, ahol passzívvá válunk, befogadóvá, megengedővé, szelíddé, lággyá, képlékennyé, empatikussá. Tehát, a jin minőségből. Azt kell mondjam, mélységesen hiányolom ezt a minőséget az élet minden egyes területéről. Csak egy nagyon egyszerű példa a sok közül: masszőrnél jártam nemrég, amikor nagyon nagy fájdalmaim voltak a testem bizonyos területein, amit elmondtam a masszőrnek is. Ő, ahelyett, hogy az én fájdalmamra, testi problémámra hangolódott volna, meggyőződésből (agyból) egy olyan módszerrel masszírozott, amely még véletlenül sem érintette az én problémás területeimet. Ő a “fejéből” masszírozott a saját elképzelése szerint, én pedig hazamentem ugyanazokkal a fájdalmakkal a testemben, amelyekkel odamentem. Soha nem akarta megérteni és kezelni a valódi problémámat, mert a rációnál rekedt. Ez történik, amikor mi “tudjuk”, hogy mi a jó a másiknak. Ilyenkor valós kapcsolódás nem jön létre. Mi lenne, ha pillanatra csendben maradnánk, visszahúzódnánk és megpróbálnánk megérezni, hogy mi jó a másiknak? Az a tapasztalatom, hogy a maszkulin jang hangos, aktív, kizárólag az elmére korlátozódó minősége már átszövi az élet minden területét és pillanatát. Egyszerűen majd belegebedek, hogy egy egyszerű hétköznapi beszélgetéshez találjak egy olyan embert, akiben ott van ez az érzékenység, a megértésre, a visszahúzódásra és befogadásra való képesség, és nem akar megerőszakolni a saját véleményével, akaratával, vagy meggyőződésével. Mindenki vágyik arra, hogy biztonsággal, őszintén, szabadon megoszthassa azt, amit önmagában felfedez (érzéseket, gondolatokat), és hogy annak érvényét ne vitassa el tőle senki. Ha ezt kellő érzékenységgel kezeli a fogadó fél, akkor ezekből lesznek a valódi intim, sőt gyógyító kapcsolódások két ember között, melyek nagyon erős, sokszor eltéphetetlen kötelékeket hozhatnak létre, az igazi bizalom körét. Minden más – véleményem szerint – csak az idő múlatása. Az emberek együttléte, egymással történő beszélgetése nélkülözhetetlen belső emberi igény, de nagyon nem mindegy, hogy milyen az az együttlét, beszélgetés. Amikor az embernek nincs lehetősége ilyen intim kapcsolatokat létrehozni az életében, akkor baj van. Főleg akkor, ha érzékeny, sebezhető, kiszámíthatatlan élethelyzetben vagyunk. Ezt nagyon megtapasztaltam a bőrömön az elmúlt jó pár hónap során. Idegen országban, idegen kultúrában érzelmi támogató közeg hiányában (és jó pár érzelmi hendikeppel) keresem önmagam és próbálok leszámolni nagyon sok régi korlátozó illúziómmal (melyek besűrűsödve éreztették destruktív hatásukat az utóbbi időben), megszülni egy új, egy igazabb Mariannt és levedleni, meghaladni az elévült, megbilincselő fogva tartó mechanizmusokat. Az élet rendjével és természetével való dacolás nem sokáig fenntartható. Elengedések sora, felszínre törő ismeretlen érzéskoktélok, melyeket magam sem tudok hova tenni. Kerestem hát szinte mindenkiben az intim emberi kapcsolódás lehetőségét. De sajnos elvétve találtam. Ellenben csupa határozott véleményekbe botlottam bele, ahol a figyelem és megérteni akarás legkisebb szikrája sem csillant fel. Ezekben a nehéz pillanatokban gyógyító lett volna egy olyan beszélgetés, ahol a beszélgetőpartnerem nem akarta volna megmondani, hogy mit kellene tennem szerinte. Csak mondjuk ült volna, a szemembe nézett volna és meghallgatott volna. Ha képes lett volna kibírni anélkül, hogy elmondta volna, hogy őszerinte hogyan kellene éreznem. Nem kell ennyire a másik ember “megmentésén” fáradozni. A sok kéretlen tanács csak azt hitette el velem, hogy komoly bajban vagyok, vagy minimum a világ lúzere, ami még több kétséggel ruházott fel a saját belső folyamataimat illetően. Csak egyszer kibírta volna valaki, hogy nem igazít útba. Csak egyszer elfogadta volna valaki, hogy az én érzés- és sorscsomagom még csak nem is hasonlít az övéhez, és ezért butaság lenne egy beszélgetés alapján messzemenő következtetéseket levonni, és tényként közölni, hogy mit kellene tennem, mint egyetlen üdvözítő tökéletes lépés. Nem mindig tanácsra van szükségünk. Ne értsük félre, ha valaki megoszt velünk egy darabot önmagából. Néha csak támogató együttlétre van szükségünk. Különösen érzékeny időszakokban. Olyankor, amikor sok dolgot újraértelmezünk az életünkben és hagynunk kellene megszületni az új, igazabb, mélyről eltörő erőket. Amikor épp megszabadulni szeretnénk (vagy vagyunk kénytelenek) saját korlátozó félelmeinktől, illúzióinktól. Hagyni kellene megszületni a másikban őt magát. Érzékenységgel, dúláskodni. Nem csak a hagyományos értelemben vett szüléseknél, de a kizárólag lelki vajúdásoknál is. Ehhez pedig feltétel nélküli bizalmat kell szavazni a másiknak a saját érzéseivel és tapasztalásaival kapcsolatban, és azzal kapcsolatban, hogy bízhat a saját erejében, hihet testi és lelki érzéseinek, vezetetté válhat. Ez nem a “fej” terepe. Ez a dolog érzékenységet igényel, de manapság már ez is inkább gyengeségnek számít, mint ahogy számtalanszor megkapom másoktól: “Túl érzékeny vagy. Nem szabad ennyire érzékenynek lenni.” De miért is? Ez másoknak végső soron miért is fáj ennyire, hogy óva intenek attól, hogy felvállaljam az érzékenységemet? Hogy amikor fáj, akkor hagyom fájni, a mélyére lemegyek, megrágom, kielemzem, beszélek róla, szóvá fogalmazom, átitatom magamon. Megkaptam már azt is: “Nem filozofálgatni kell a dolgokról”. De hiszen a lélek kifejeződése (akár szavakban, festésben, zenében, szobrászatban, bárhogyan) gyógyulás. Amikor a fájdalmas tapasztalataimról beszélek valakinek a mindennapokban, az nem azt jelenti, hogy panaszkodom, vagy “negatív” vagyok, hanem azt, hogy a végére, a mélyére szeretnék járni ennek a lelki folyamatnak, és talán van ebben egy zsigeri reflex is: ha kiköpöm, megosztom, az akkor már nem csak az enyém. Nyomozom milyen érzeteket hagy bennem, hol, miért, mi váltotta ki, hol a gyújtópontja, mit jelent. De ez a mostanában divatos “örökké légy pozitív kampány” egyáltalán nem engedélyezi a fájdalmakhoz, vagy úgynevezett “negatív” érzelmekhez kötődő beszélgetéseket, vagy azoknak az elfogadását. “Gondolj valami jóra!” “Közelítsd meg pozitívan!” “Ne foglalkozz ennyit ezzel” “Csak a jó dolgokra figyelj” – hangzanak a new age jótanácsai. A konformizmus, középsáv, a szürkeség, és a jólvanazúgy, a tereld el a figyelmed róla fantasztikusan hangzó jelszavak épp a saját belső tapasztalásainktól fosztanak meg minket (hisz MINDEN érzés vezet valahova és érvénye van bennünk). Rosszabb esetben pedig egy sorsfordító, megújító katarzistól, vagy épp egy művészi alkotás megszületésétől. Mert nem született volna meg annyi műalkotás, ha művészek nem tartózkodtak volna benne a fájdalom zónában, ne mentek volna bele saját legmélyebb bugyraikba, és onnan ne hoztak volna fel valami maradandót. Ha mindenki megelégedne és pozitív lenne, akkor forradalmi gondolataival ki hozna változást a világban és tartaná azt mozgásban? Erre nem sokan vállalkoznak, de akik igen, azoktól ne vitassuk el a dolgot, hogy átvajúdják magukat lelki folyamataikon és ne akarjuk megmenteni őket egy óriási megújító erejű saját belső katarzistól csak azért, mert a mai influenszer és szelfitársadalomban a fájdalomnak, a kényelmetlenségnek, a “negatívnak” már nincsen semmi keresnivalója. Túl nagy a zaj, és ebben a zajban nem lehet újraszületni lelki értelemben, mert nem tudjuk meghallani a saját magunk belső igazságát.

Nem az segít egész(séges)nek maradni, ha a “negatív” élményeket, érzéseket elfojtjuk a pozitivitás jegyében, hanem inkább talán az, ha azoknak őszintén teret adva, őket elfogadva, megértve jelentéstartalommal ruházzuk fel a saját életünkben. Megengedjük nekik az áthaladást lelkünkön, testünkön, életünkön, és azt, hogy megváltoztassanak bennünket. A változás a veszteséggel kéz a kézben jár. Félünk tőle? Teljesen rendben van, ez a halandóság természete. Minden veszteség lemos rólunk egy illúzióréteget, ami félelmetes, mert a saját halálunkra emlékeztet, de ugyanakkor közelebb visz saját, tiszta, lecsupaszított igazságunkhoz is, ahonnan minden erőnk fakad. Elavult önmagunk meghaladása az erőnk és szabadságunk kulcsa. Ez a szabadság felé vezető út. Ha elfogadjuk az élet lefele vivő áramlatait is a felfelé vivő erők mellett, akkor tudunk igazán mozgásban lenni, és meglovagolva a hullámokat haladni saját életünk folyamán annak egyedi ritmusában és pulzálásában. Hiszen az élet természete a mozgás, a teljesség pedig egészség, mely feltételezi az élet ellentétes pólusainak keblünkre ölelését. Ez maga a harmónia, az egyensúly, amelyet a női test természet adta működésében gyönyörűen megfigyelhetünk. Mi nők kaptuk a beavatást a harmónia bölcsességébe, kár lenne figyelmen kívül hagyni, vagy megtagadni. A lefelé vivő áramlatok elfogadása pedig lágyság, hajlékonyság, nyitottság, szelídség, csend és az életbe vetett bizalom nélkül pedig nem lehetséges. A fény megszületése megtörténik. Magától, a maga idejében. Nem kell akarni, vagy eldönteni. Meg fog születni, mégpedig a sötétség után. Csendes, szelíd, lágy támogatással, empátiával, beleérző képességgel átsegíteni egymást ezen a folyamaton pedig igazi szolgálat, életünkben a női princípium megnyilvánulásának egyik lehetősége. De hiszen erről szól a tavasz, és a húsvét szimbolikája is.

Szép tavaszt, szép megújulásokat, teljességet és igaz, mély együttléteket kívánok Nektek!

Részlet Michaela Riedl: Jóni – masszázs című könyvéből