Blog HU, Személyes
Comments 2

“Én nem keresek – én találok.” – a nagy fordulat? Vagy mi történik? – 1. rész

“A keresés: kiindulás egy régen ismert tényből, és valami tudott dolog találni-akarása. Találni: ez valami teljesen új. Minden út járható, és minden elérhető eredmény ismeretlen. Nagy merészség, szent kaland: Az ilyen kockázat bizonytalanságát igazából csak azok tudják vállalni, akik kétségek közt is biztonságban érzik magukat, akik határozatlanság, elhagyatottság közepette is vezetőre találnak, akik nem kitűzik a célt, hanem hagyják, hogy maga a cél vezérelje lépteiket.”

– Pablo Picasso


 

 

Az úgy történt, hogy volt egy forró nyár. Egy forró, görög 2019-es nyár. Újrakezdések garmadáján, tucatján túl, újabb újrakezdésekkel birkóztam a Maslow-piramis alapvető lépcsőfokain bukdácsolva: lakás és munka tekintetében Rodosz szigetén abba a meg nem haló reménybe burkolózva, hogy immáron ez lesz a tuti! Mert ennyi viszontagság után már csak jó jöhet – mondjuk mi emberek naivan. Amikor az emberben nincs belső hit, bizonyosság, stabilitás, akkor a külső apró biztatónak tűnő jelekbe úgy bele tud kapaszkodni és köré építeni olyan légvárakat, hogy csak na. Emlékszem erre az érzésre, erre az iszonyatosan elhagyatott, kiszolgáltatott reménykedésre, hogy majd most meghozza a nagybetű Sors a várt nagy boldog fordulatot, szenvedéseimnek ezúttal már tényleg vége lesz. És tehetetlenül, rettegve vártam, hogy most már tényleg jobb lesz – mintha lenne erre valami limit. Minden külső apró biztatónak tűnő jelbe kapaszkodva próbáltam magamnak igazolni az annyira nagyon vágyott stabil új élet eljövetelét. Hiszen megérdemlem, nem? Nagyon naiv és tudatlan hozzáállás. De akkor ez volt a legjobb tudásom birtokában. Az a helyzet, hogy mindenre van már egy OKJ-s tanfolyamunk, de arra, hogy hogyan éld az életed, senki nem tanít meg. El kell csesznünk, és aztán valamit kezdeni vele.

Teltek – először csak a meleg – nyári napok. Lassan érkezett a nyár a szigetre. Én lassan és nehezen szoktam az új munkát és lakást, pedig tőlem flexibilisebb, képlékenyebb és alkalmazkodni jobban akaró ember akkor nem volt Rodoszon, ebben biztos vagyok. Kezdtem már magam is azt hinni, hogy egy munkakerülő lusta, antiszociális mihaszna lettem a nagy könyvírós álmokba beleveszve, elszállva testben és gondolatban is túl messzire a való élettől – ahogyan azt jó párszor megkaptam a környezetemtől. Hiszen jól a fejünkbe lett verve, hogy mi az a munka! Írás… ugyan már. Ez maximum csak hóbort lehet, álmodozás, hiszen, ami örömet okoz, az nem lehet munka. Félreértik nagyon sokan, hogy miért szeretnék (többek között) írni, és miért fontos ez nekem. Nem, nem a csillámpónikkal szeretnék kergetőzni a szivárványon. Soha nem akartam megúszni a munkát, soha nem voltam lusta. Akárhová sodort az élet, a legjobbat és a legtöbbet adtam magamból esküszöm. Az ember az életben szinte bármihez képes alkalmazkodni, bármit el tud végezni, önmagán erőt véve saját hajlamait, és természetét legyőzve olyan teljesítményekre képes, olyan helyzetekben képes helytállni, amiről nem is gondolta volna, hogy képes rá. A kérdés azonban az: feltétlenül le kell-e győznünk (le kell-e fojtanunk) saját természetünket egy munka (kapcsolat, bármi) kedvéért, és ez mibe kerül nekünk, meddig bírjuk a nyers erő égetésével az életet vinni a hátunkon, akarjuk-e, kell-e?

Főiskolai éveim alatt Magyarország legforgalmasabb McDonald’s éttermében dolgoztam. Annyira meg akartam felelni, hogy rendre a legforgalmasabb, leggyorsabb kasszákat vittem évekig, én, akinek egy saláta elkészítése alsó hangon 50 perc, mert nem csak salátát készítek, hanem a színeket, az ízeket harmóniába rendezem, miközben minden pillanatában a készítésnek mélyen benne vagyok… Én egy lassú ember vagyok, aki az élet költészetét tudja a legjobban élni és felmutatni. A horizontális időpillanatot megállítani, kimerevíteni, adni neki egy vertikális síkot, átvilágítani és azt a gazdagságot, amit ott találok felszínre hozni. Evvel jöttem. Akkor is, ha ez a világ gyorsaságot követel, én akkor is nagyon-nagyon lassú vagyok. Mert a dolgokban való elmélyülés időigényes. És szükségszerű. Én nem tudok e nélkül élni. Évekig csináltam valami olyat nyers erőből, ami univerzumokra van saját igaz természetemtől – pont ezért kellett hozzá annyi erő. Meggyőződésem, hogy ezekben az években jelentős életenergiám folyt el. Meg az azt követőekben… Mindvégig konfliktusban álltam önmagammal. Magamat próbáltam különböző formákba, struktúrákba passzírozni szégyellve, önéletrajzokból kihagyva mindazt, aki eredendően vagyok – mert minden azt sugallta, hogy aki vagyok, arra nincsen kereslet. Minden egyértelműen azt sugallta (vagy inkább harsogta), hogy ha együtt akarok működni ezzel a világgal, akkor jobb, ha olyanra szabom magam, mint a világ. Lehet, hogy nem minden ezt harsogta, de hozzám, csak ezek a hangok jutottak el. Hogy ez néha fáj? Nem baj, ne foglalkozz vele. El kell viselni, ilyen az élet, a világot nem lehet megváltoztatni – mondják. Dr. Máté Gábor így fogalmaz: ha igaz természetünk nem tud megnyilvánulni, akkor szenvedünk. Alá tudom támasztani az eddigi életemmel. Majd 34 év kellett a felismeréshez: én nem dolgozni nem szeretek, hanem szenvedni! Egy munka nem attól lesz értékes, nem attól nemesít, hogy mennyi verejtéket, fájdalmat, szenvedést éltél át alatta, és mennyire messzire kerültél általa önmagadtól, mennyire áldoztad fel magad a dologért. Mert ez ugyanis nem a lélek, nem az igazság, nem a természet, nem a szellem megnyilvánulása, kizárólag az akarat teljesítménye, amelynek nyomása alatt, ha elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal, szenvedni fogunk, egyszerűen megbetegít így, vagy úgy. Azt mondják áldozatból áldás lesz. De nem mindegy, hogy mit áldozunk fel. Azt, ami elementáris részünk, önMAGunk, vagy egy csomó olyan dolgot, ami csak bizonyos külső kondíciók, a megszokás, az adott gazdasági- és szociokulturális környezet hatása alatt rakódott ránk. Azt áldozzuk fel, ami elemi, nukleáris részünk (melyet születésünkkel hoztunk magunkkal), vagy azt, amiről csak azt gondoltuk, hogy a részünk, mert hozzászoktunk, vagy magunkra öltöttük, vagy mintánkká formálta a világ. Az első megbetegít, a második nemesít, felemel. Az első butaság, a második a valódi áldozat. Az első szenvedést okoz, a második lehet kellemetlen, fájhat is, de a végén mégsem betegít meg, sőt integritásod erősíti. Az első a méltóságodtól foszt meg, a második kidomborítja méltóságodat. Az első dehumanizál, a második (a Hamvas Bélai értelemben) normális emberré tesz. Az első derékba tör, a második kiegyenesíti a gerinced. Ezért van az, hogy legelőször önMAGunkat kell megismerni, minden más ezután jöhet. Mert ott, elemi természetünk magvában végtelen, valamiféle éteri energiaforrás szunnyad. Minden egyébhez nyers fizikai erőt kell igénybe vennünk. Ha a te alaptermészeted része az, hogy írsz, akkor egész életedben azt kell érezned, hogy te sosem dolgozol, mert a világban, ahol élsz ott hóbort az, ami neked teremtő munka, illetve szükségszerűség? Bárcsak tudtam volna már akkor, hogy ez nem így van. De az tűnt természetesnek, hogy a hiba bizonyosan bennem van. Egy kicsit későn jutottak el hozzám Hamvas Béla esszéi, Aldous Huxley és Erich Fromm munkái. De még pont időben. 🙂

Vissza ahhoz a forró nyárhoz: hiába tűnt a külcsín és a látvány szintjén minden tökéletesnek a munkában és az új otthonban is, nagyon fura érzések motoszkáltak bennem. Akkor még a nagy “fordulat” előtt álltam, és nem tudtam, hogy körülöttem szinte mindenki a politikailag korrekt viselkedésre és nyelvezetre törekszik, de a szándékuk, amivel megtöltik ezt a korrektnek tűnő formát, amit mutatnak vagy rohad, vagy köze nincs a látható formához. Nem tudom szebben írni. Ahogyan hirtelen berobbant a forróság Rodoszra, úgy robbant darabjaira a naivitásom táplálta kártyaváram az új szupi kis életemről és a mindenkinek ingyen járó bizalmamról. Nincs mit körbeírni túlságosan azon, ami történt.

Az új stúdióból, amit április elsejétől béreltem, és ahová 2 nagy doboznyi háztartási eszközt vásároltam magamnak (gondoltam végre megtaláltam a fészkemet, had szóljon, innen úgysem megyek egy ideig sehová – ötödik költözés a sorban Rodoszon), onnan június 3-án költöznöm kellett, mert a főbérlőm és egyben közvetlen szomszédom (egy kedves ismerősöm jó barátja), az a jól szituált édesapa és szerető férj, aki az első találkozásnál kiselőadást tartott nekem a gyermekvállalás óriás felelősségeiről, sajnos éjszaka verte a családját (egy feleség plusz egy három, és egy öt éves kisfiú). Soha semmi olyan szót nem használt, soha semmi olyan dolgot nem tett, ami erre utalt volna, sőt, hihetetlen szofisztikált és barátságos modora volt, velem kifejezetten segítőkésznek mutatkozott, de mégis: volt bennem egy érzés vele kapcsolatban, ami azt súgta, hogy egyszerűen nem akarok ennek az embernek a közelében lenni, mert valami nincs rendben vele, amire nem lehetett rámutatni konkrétan. Többször áthívtak magukhoz kertipartira, ami egy nagyon kedves gesztus, de engem mindig kivert a víz, amikor menni “kellett”. Ezeket az érzéseket előszeretettel nyomjuk el magunkban mindenféle egyéb racionális érveléssel. Például, hogy: az albérlet kondíciói tökéletesek voltak, szép helyen, volt mosógép, internet, konyha, mi kell még? Kedvesek, udvariasak velem, mi ez az ellenállás, amiért nem akarok velük találkozni? Amint hallottam sikítani és ordítani a családját, minden rossz érzésem igazolást nyert. Hát igen… Nem ártana, ha a láthatón túl is megfogalmaznánk igényeket azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amiket választunk, amelyekkel körbevesszük magunkat az életünkben. Szezon közepén így hát újra költöztem, a munkahetem közepén, az aznapi két műszakom közötti háromórás szünetben a főnököm “segítségével”, aki minden egyes helyzetet kihasznált arra, hogy beavatkozási, irányítási pontot találjon az életembe. Éjjel pakoltam össze, akkor már napok óta alig aludtam. Természetesen erre is azt mondta az emberek 99,9999%-a, hogy “Mariann, semmi esélyed, nem fogsz szezon közepén szállást találni!”

(Ha összeszámolnám hányszor mondták már meg nekem az emberek, hogy mit nem fogok, egyrészt nem érnék a végére idén esküszöm, másrészt e “jótanácsokra” és bölcseletekre hallgatva még most is ülhetnék egy multicég angolul jól hangzó, de valójában semmitmondó pozíciójában, ami nagyjából semmit nem ad hozzá a világ folyásához, de még ha így is lenne, a sweatshopokban is nagyobb kreativitást várnak el, mint egy ilyen poziban az excel előtt m@szturbálva, mindezt a havi albira, kajára épphogyelég fixért, újabb szervezeti átalakításoktól és kirúgástól rettegve – vagy titkon épp arra áhítozva – hajléktalanok hugyába és sz@rjába lépkedve munkába menet, negyven percet utazva tömegnyomorban szipusokkal, panelek között hasítani a hévvel, közben szívni a szmogot a hatsávos útról – amúgy imádlak Budapest – mindennap teljeskiőrlésű croissant ennék és innám a moslék kávét az automatából, meg enném a rántottsajtot tartárral a kifőzdében és közben szerencsétlen kollégáimnak panaszkodnék arról, hogy mennyire sz@r ez az egész. Mert – és a kapitalizmus istene bocsássa meg – nekem ez sz@r volt. És ez a lényeg. Nem azért kell befelé, önmagunkra figyelni, mert a végén mindenkinek jól bebizonyítjuk majd, hogy nélkülük is vezérigazgatók, vagy instainfluenszerek, vagy egyszerűen csak az élet ünnepelt sztárjai leszünk. Nem. Hanem azért, hogy az életed a Tiéd legyen. Hiteles egzisztencia annak minden felelősségével, szépségével, verejtékével, könnyeivel, tapasztalataival, szakításaival, bűnbánatával, szarvashibáival, kockázataival, tanulópénzeivel, és a derű és a melankólia sűrű, kib@szottmély pillanataival. Azért, hogy élj! Ha nekem nem hisztek, akkor legalább Tolsztojnak: “Az élet akkor kezdődik, ha nem tudjuk mi lesz.”)

Nem tudom így utólag, hogy szerencse volt-e, vagy sem, de 24 órán belül talált nekem az egyik ismerősöm egy apartmant egy hotelben. Napokig ki sem csomagoltam, mert minden időmben aludtam, amikor csak hazaestem. Nem sokáig. Innentől nem volt túl sok alvás egészen október 20-ig, míg ott laktam, és mialatt végigdolgoztam a szezont napi két műszakban egy durván manipulatív, verbális pszichés bántalmazást előszeretettel alkalmazó munkáltató mellett. Minden (hangsúlyozom: minden) egyes éjjel részeg, ordító skandináv huszonéves turisták mellett hajtottam (volna) álomra a fejem, és minden (hangsúlyozom: minden) egyes hajnalban arra riadtam, hogy vagy hánynak, vagy ordítanak, vagy verekszenek, vagy bekapcsolják a kortárs igénytelen egynyári klubslágereket egy kis afterpartira, vagy utódokat nemzenek. Legtöbbször hánytak, mert a rodoszi partinegyedben elfogyasztott rossz minőségű olcsó alkohol hamar lehozta őket a földre az élet császárai trip-ről.

Nem csak a szállásommal kapcsolatban (amit a legjobb indulattal sem tudtam volna otthonomnak nevezni – annál inkább otthon érezték magukat nálam a csótányok) voltak problémák. Ekkor kezdett nagyon egyértelművé válni, hogy olyan embernek dolgozom ismét, akinek nagyon nem kellene… Most mondjam azt, hogy erre is volt egy ezredmásodpercnyi intuícióm a kezdetek kezdetén? Igen. De egy olyan apróság kapcsán jelent meg ez az intuíció, amit, amikor másoknak elmeséltem, kiröhögtek és biztattak a munka elvállalására, hogy megfogtam az isten lábát, mivel itt lesz majd szabadnapom, hurrá! Egy: nem akarom másokra kenni a saját “rossz” döntésem, csak szerényen jelzem, hogy mennyire idegen az emberek többségétől intuíciókra hallgatni és támaszkodni, belülről vezetett döntéseket hozni. Tízből tíz ember felelőtlenségnek fogja tartani szemben a jól megfontolt észérvekkel – korunkban ez ugyebár az érettség jele. Csak szerényen jelzem, hogy aki őszinte és tudatos életet akar élni, annak a mai mainstream-mel és a köz megegyezéseivel homlokegyenest szemben kell úsznia (bár lehet, hogy ez mindig is így volt). És igen: lehet, hogy teljesen egyedül. Kettő: szabadnap. Az, ami az embernek alapvetően jár, az itt kegyes és ritka ajándék. Welcome to Greece. A megalkuvás fészke ez a sziget komolyan mondom. Kiköpni való, langyos, szenvedélytelen eunuch-ok gyülekezete, beleértve engem is. De ezen nagy erőkkel dolgozom már. Mármint, hogy ne legyek eunuch.

Egy szó mint száz, odáig fajult a helyzet, hogy augusztusban már egy kedves, mosolygós fiatal görög pszichiáternő rendeléseire jártam a szabadnapjaimon C-PTSD tünetegyüttessel (ezt légyszi googlizzátok ki, amíg meg nem osztom a Joker c. film inspirálta írásomat, mert most nem erről szeretnék írni). De még a pszichiáter is félrekezelt (olyan gyógyszerrel, amitől nem tudtam beszélni, illetve elveszítettem a térérzékelésem, és amiről utólag megtudtam, hogy Lady Gaga is ezt szedi… egy kis bulvár gossip), persze nagyon komoly összegekért cserébe, amiket nála hagytam az ultramodern illatosított rendelőjében. Akárkinek elmeséltem a környezetemben (valamiféle segítségre, jótanácsra számítva) nagyobbnál-nagyobb baromságokat mondtak. Pont úgy éreztem magam, mint Travis a Taxisofőr című filmben, amikor végre kiönti lelkét a kollégájának.

Travis: “Nagyon hiányzik valami cél az életemből. Nagyon padlón vagyok, nagyon. Egyszerűen úgy érzem, hogy valami, valami nagyon nincs rendben. Csak feszít valami belső érzés. Tele vagyok rossz gondolatokkal.”

Travis taxisofőr kollégája: “Szarj az egészre! Idd le magad, bármit megtehetsz. Sok választásod úgysincs. Ki van velünk kúrv@, többé, vagy kevésbé. Ne agyalj annyit, lazíts kölyök, rendbe jön minden!”

Senki nem maradt, csak ÉN. Amikor a poklok poklát éltem át. De azt hiszem ez így van kitalálva. Kiben bízhatok? Ki fog kirántani ebből a sz@rból? Ki fog engem megérteni és érezni, és átérezni azt a rohadt nagy mélységet, amit épp beutazok? Négy év a pokolban című pszichodráma/szappanopera utolsó fejezeténél járok, ahol nagyon úgy néz ki, tényleg feladok minden harcot. Ki fog a mosolygós arcom, a hibátlan modorom mögé látni, miközben a legnagyobb alázattal szolgálom ki a hotel vendégeit minden áldott reggel, miután a főnököm non-stop verbálisan bántalmaz, de mindeközben a legkevesebb alázatot és őszinteséget sem vagyok képes tanúsítani saját magam felé, mert sosem tettem és nem tudom hogyan kell… Hát talán pont itt a kulcs: ez a személy én kellene, hogy legyek.

“Néha amikor zuhanok
És a kezeket várom
Titkon arra vágyom
Hogy ott lelem a halálom
És átkarol a magányom
És fülembe súgja lágyan azt, hogy
Ez itt nem csak egy álom” – Krúbi: Kutya

Félelem konstans, rettegés éjjel-nappal, agorafóbia, pánikrohamok, felfokozott érzékenység alapzajokra, agresszió (amit magad irányába befelé alkalmazol az öngyűlöleten, az önhibáztatáson és a mardosó bűntudaton keresztül, de legszívesebben a tömegekben masírozó turistákon töltenéd le), elementáris düh (úgy érzed bármikor elpattanhat a húr és valami őrültséget csinálsz majd), inszomnia, de ha el is alszol kis időre, akkor is a legdurvább rémálmok, melyekben végigéled gyermekkorod összes rohadt rettegését, megszégyenítését, amelyekről nem is gondoltad volna, hogy ekkora barázdákat vájt a lelkedbe, melyekből rendre úgy riadsz levegőért kapkodva, hogy soha nem tudod hol vagy (ez most melyik rohadt lakás a nyolcvanhat közül, amelyikbe költöztem???), krónikus izomfájdalmak az egész testedben, ízületi gyulladások, napról-napra ijesztőbb mozgásszervi problémák, nyomás a mellkasban, egyensúlyproblémák, légzési problémák, közeli halál vizionálása, és a depresszió bugyrai, amit meg sem kísérelek leírni, mert aki nem volt ott, nem fogja tudni megérteni SOHA, aki pedig ott volt, ő tudja. Ő tudja milyen, amikor nem tudsz felkelni az ágyból, és inkább nem eszel, minthogy fel kelljen öltöznöd és el kelljen menned ételt venni magadnak. Vagy, amikor konkrétan pizsamában mész le egy zacskó chips-ért, mert már ezt is hamarabb bevállalod, minthogy távolabbra kelljen menned, vagy fel kelljen öltöznöd (mondjuk a szupermarketes fiú így is randira hívott, de ilyenkor ne menjetek randizni!!).

Mosoda? Felejtsd el. Tengerpart? Felejtsd el. Barátokkal kávé és dumcsi? Felejtsd el. Eleve: barátok? felejtsd el… Üzenetekre válaszolni, hívásokra válaszolni? Felejtsd el. Elmagyarázni valakinek, hogy min mész keresztül? Felejtsd el. Egyrészt nincs erőd beszélgetni, másrészt, ha még a pszichiáter (korunk lelki problémákra dedikált felkent, megkérdőjelezhetetlen papja) sem érti, és a téged legrégebben ismerő emberek tanácsa az, hogy “szedd már össze magad”, vagy hogy “az élet nem tökéletes, jobb, ha hozzászoksz”, akkor arra a következtetésre jutsz, hogy még ebben a pánikrohamokkal tűzdelt belső pokolban is nagyobb biztonságban vagy egyedül, mint bárki más társaságában. Egy-egy oda nem illő szó ilyenkor ugyanis olyan mélységekbe képes taszítani, ami ténylegesen az utolsó csepp lehet a pohárban. Ezt pedig érzi az ember. Óva intek mindenkit, hogy tanácsokat adjon egy felnőtt embernek, aki épp nincs jól. A hallgatás több, mint arany ilyenkor. Ha valakit összehúznak a fájdalmai és félelmei, akkor a szabadság és elfogadás terében fog kiengedni. Teret pedig leginkább figyelemmel, csenddel és kérdésekkel lehet megnyitni, nem pedig állításokkal, tagadással, felszólítással, kész megoldási javaslatokkal, illetve kétfilléres egyperces lájkvadász nagyotmondásokkal. Soha, soha, soha nem fogom elfelejteni azokat, akik ezen a nyáron megértették, hogy hol vagyok és nem tettek mást, mint meghallgattak, validálták az érzéseimet, mindazt, amin keresztülmentem, hazakísértek a munkahelyemről, amikor nem tudtam egyedül kimenni az utcára, megmasszíroztak, amikor nagyon fájt, megfogták a kezem, vagy egyszerűen csak nem akarták megmondani mit csináljak, vagy feltették azt a nagyon alap kérdést, hogy miben tudnak segíteni. Semmi más nem adott annyit soha, mint ezek a pillanatok, ezek az emberek és a tiszta szándékuk a telefon másik feléről, vagy épp itt mellettem. Ők megtanították nekem, hogyan viszonyuljak én is azokhoz, akik éppen segítségre szorulnak. Persze mindezekben a szeretetmorzsákban még mindig egyes egyedül van az ember, és itt volt egy lehetőség, hogy ezt megértsem. Amikor rájössz, hogy egyrészt már felnőttél és nem ülhetsz édesanyád ölében többet sírdogálva, hiába szeretnél, nem fog jönni a felelős felnőtt (vagy a párod – kinek ki) és megvédeni az élet csúnya, rossz dolgaitól, másrészt hogy a hollywood-i filmek, amelyeken felnőttél mind kamuk, illetve amikor elkezd leomlani az autoritás minden formájával kapcsolatos tiszteleted, és elkezdesz a formák mögé látni/érezni, na az már valaminek egyszerre a vége és a kezdete. Előbb-utóbb mindannyiunknak el kellene jutnia a nagy arisztotelészi következtetésre: “Szeretem Platónt, de az igazságot még jobban szeretem.”

Eljött hát a fordulat: vagy most ebbe belepusztulok, vagy valahogy, valamilyen módon, de nagyon radikális módon újjászületek ebből az egész sz@rból, ami van. Egy dolog biztos: semmi nem működik már abból, ahogyan eddig éltem az életem. Bebizonyította az idő próbája, hogy nincs érvénye az eddig kipróbált sémáknak. De akkor minek van?

Ha egy tanulást kellene csak megfogalmaznom a Rodoszon töltött évekre, akkor az a következő lenne: semmi sem feltétlenül az, aminek látszik. Mi következik ebből? Mi következik az utóbbi négy év kétségbeesett próbálkozásaiból, és a végső mentális, testi összeomlásból? Azt hiszem az, hogy jobban teszem, ha felhasználom ezt a nagyon magányos (ugyanakkor áldásos) időszakot arra, hogy közelebbi barátságot kössek magammal, és észrevegyem végre, hogy az érzések, amik bennem megjelennek, helytállóak. Hogy aki vagyok, az nem egy hibakód. Hogy kizárólag magamra támaszkodva fogom tudni meghozni saját hiteles döntéseimet. Amelyek – félreértés ne essék – nem mindig feltétlen jók, de hitelesek, és ez a legtöbb, ami egy embertől telhet.

“Nincs más mód:
Nekem kell azt meglépnem,
amit másoktól vártam.”

– Szepsy István

Az alap, amire építkezünk, az bennünk kell, hogy legyen – maga tartás. A magam tartása. Ebbe kaptam jó kis “beavatásokat”. Azt vettem észre, hogy amíg az ember magának is hazudik, önmagával is megalkuszik, szét van töredezve sok kis szerepbe az életében (ami tudjuk, hogy a hit, a bizalom hiánya miatt van, kétségnek is hívjuk – csak legtöbb esetben nem két-ségbe esünk, hanem legalább száz-ba…), hogy amíg az ember nem azt mondja, amit gondol és érez, és nem azt teszi, amit mond, szépít, politizál, kozmetikázik, kegyesen hazudik, mosolyog, miközben nem is akar, lemond méltóságáról, emberi jogairól és belső szabadságának megvívásáról (legtöbbször állítom nem is ismerjük emberi jogainkat és méltóságunk határait – még biológiailag felnőtt emberek sem), amíg saját igaz emberi természetével ellenkező módon cselekszik valaki, addig ez olyan eseményekbe és társaságokba gravitálja, ahol szintén nincs őszinteség, hanem ellenkezőleg: megy a nagy Karnevál, ahol valójában mindenki szenved, mert senki sem az, akinek látszik. Shakespeare nagyon jól tudta ezt. Én meg elég nagy árat fizettem ezért az apró, de igen fontos észrevételért. És persze az, hogy észrevettem, nem jelenti azt, hogy már gyakorlatba is ültettem. Ez azért nem így megy. Ez a következő lépés lesz, amiről azt gyanítom, hogy nagyjából halálig tartó gyakorlás, próbálkozás lesz. De azért arról mégiscsak tudok kicsit mesélni, hogy mi történt azóta.

Ebben a mély bugyorban éreztem azt, hogy most már tényleg kézbe kellene vennem az életem. Persze nem úgy, hogy majd itt én irányítok mostantól mindent. Nem vagyok én egy vad feminista nő. Hanem úgy, hogy vállalni azt, aki vagyok annak minden ide (ebbe a világba) nem illő elemével. Tudniillik a világ mindig változik, de a bennünk lévő megfoghatatlan szubsztancia, az szerintem örök. Elindulva ezen az alapgondolaton testileg, lelkileg, mentálisan romokban vettem sorra a napokat, egyiket a másik után. Valahogyan végigcsináltam a szezont, túléltem a nyarat, de épphogy. Nagyon sokat köszönhetek ebben a hotel vendégeinek (ahol dolgoztam), akiknek a személyében csodálatos embereket ismertem meg a világ minden részéről, és akik annyira nagyon értékeltek minden szívből jövő gesztust. Mind tanítottak nekem valamit, mindegyikőjüktől kaptam valamit a tarisznyámba. Valamit, amiről éreztem én, hogy nem az excel mögött ülve fogom megkapni, és amire iszonyatosan szomjaztam.

A hotelből, ahol laktam kipenderítettek október 20-án, és azzal a lendülettel visszaköltöztem oda, ahol az első két telemet is töltöttem, egy ismerősöm lakásába, amit nyáron turisták laknak – ezért járok ide csak télen. Újabb költözés: ismét találni valakiket, akik segítenek költözni, akik szereznek autót is, egyre nagyobbat, mert ugye gyarapodtak az ingóságaim minden új otthon “megtalálásánál”. De ezennel befejeztem ezt a dolgot, mert így nem lehet háromhavonta költözködni, ami pedig úgy látszik osztályrészemmé lett… Szerencsére az ég megint küldött két erős férfit a költözéshez, akik igazi úriemberként egy csomagot sem engedtek nekem felemelni, és ugyan a kisbusz – miután telepakoltuk a holmijaimmal – lerobbant, a nap végére minden a helyére került. Egy új helyére. A görögök megoldása egy ilyen válsághelyzetre, mint a kisbusz lerobbanása, egyezményesen, szerintem az egész országban ugyanaz: igyunk egy kávét. A leghangyányibb arcrezzenés nélkül fogtuk magunkat, otthagytuk a mikrobuszt a cuccokkal, beültünk a legközelebbi kávézóba és jókat nevettünk, beszélgettünk a napsütésben, minthogyha az ominózus probléma nem is létezne. Nekem ez nagyon megy. Imádom a görög létezés pillecukorságát. Miután megvolt a kellő szünet, magunkhoz vettük a nehézségek leküzdéséhez szükséges inspirációt kávé, cigi és az elmesélt könnyed történetek formájában, visszasétáltunk. A kisbusz még mindig nem indult, de a fiúk valahogyan betolták a járókelők segítségével, majd felpakolták minden cuccomat a harmadikra. Hála érte.

Rodosz és a görög istenek nagyon kegyesek voltak, mert adtak egy olyan vénasszonyok nyarát november közepéig, amit végre én is élvezhettem. Majd’ három hétig minden áldott nap a tengerparton feküdtem. Szinte teljesen kiesik így visszagondolva ez az időszak, olyan érzés, mintha amnéziában lettem volna ez idő alatt. A test, a lélek, az elme lassan engedett ki… Életcéljaim a következők voltak: rendezett környezetet fenntartani magam körül, megpróbálni éjjelente aludni, reggel akkor kelni, amikor jól esik, valami jógaszerű mozgás, meditáció a tetőn, lehetőleg még délután 2 előtt reggelizni, kávézni, majd tengerpartra lesétálni, ott hullapózban feküdni, ölelgetni az anyaföldet, amíg meg nem hozza a naplemente a hideg szelet, este enni valamit. Őszintén kellett felmérnem a képességeimet, és ez most ment. Semmi nagyot nem vártam magamtól. És senkire nem hallgattam, azt tettem, amit a testem, a szervezetem megkívánt. Nem költöztem vissza Magyarországra, nem kerestem állást, nem tudott érdekelni semmi, csak hogy végre jobban legyek. Hogy tudjak egy jót aludni nyugtató nélkül, hogy ne legyen a testem állandó fájdalmakban, hogy ne az állkapcsomat és az öklömet összeszorítva aludjak el, hogy legalább a testem elkezdje letenni a terheket, amit majd jó eséllyel az elmém követ. Így is lett. De olyan lassan, olyan apró lépésekben, ahogyan egy bizalmat, reményt és önmagát vesztett nagyon érzékeny ember  képes kiengedni a folyamatos szorításból. Mellette tucatnyi cikket, könyvet olvastam, százasával néztem a youtube előadásokat, irodalomban kerestem kiutat és válaszokat mindazokra a mentális és testi tünetekre, amelyek majdnem lehúzták nekem a redőnyt, és amelyekre általam ismert élő ember konkrétan semmit (legalábbis semmi értelmeset) nem tudott mondani. A szorgos kutatómunka során meg is kaptam a válaszaimat és kiderült, a problémám nem egyedi és ritka. Egy nagyon fajsúlyos tanulmányban szedem össze az így megismert konklúzióimat, melyet a Joker című Todd Philips film inspirált. Hamarosan elkészül ez is. Terápiás írás ez, mert egy biztos: nekem már segített.

Itt volt a fordulópont, itt volt a helyzet: magamnak kellett hinnem, abban, amit éreztem, hogy jó lesz nekem. És határozottan kijelentettem magamnak: soha többet nem akarok idejutni, mert én ezt nem érdemlem meg. Senki sem. Megszületett a szilárd elhatározás, hogy rohadtul megtanulom megvédeni magam, és határokat húzni, és elindulok az őszinteség útján, mert nincs más. Kritikus tömeg gyűlt össze mindabból a méltatlan élethelyzetből, amit megengedtem megtörténni velem mind ezidáig. Ez nem jelenti azt, hogy egy csapásra már tudtam kezelni az embereket, a helyzeteket, a folyamatosan visszatérő depresszív epizódjaimat, nem, dehogy. Azt jelenti, hogy elindultam magam felé életemben először igazi bizalommal. Hogy felvérteztem magam arra, hogy most meggyógyítom magam, és védem magam minden olyan helyzettől, ami még csak az emlékét is ébreszti ennek a forró nyárnak. Ez nagyjából azt jelentette, hogy csak a tenger, csak a Nap, csak én voltunk így hármasban nagyon sokáig. Képtelen voltam társaságba menni, emberekkel találkozni (próbáltam, és nem esett jól), és ez pont így volt jó. A tengerpart mindent magába vett, amit csak levittem magammal. Egyszerűen helyére kellett tennem és tisztáznom alapvető fogalmakat, történéseket, érzéseket a fejemben és a szívemben, sőt még mélyebb, eldugottabb rétegeimben, melyeknek tudatában eddig az összeomlásig nem is voltam. Egy tapodtat sem tovább ebben a zűrzavarban! Most megállok. Addig, amíg kell. Ilyen káoszban, ilyen sebezhető állapotban nem teszünk előre lépéseket.

Az önmagamba vetett bizalmat pedig nem elhatároztam, vagy akartam. Egyszerűen csak megtörtént, és hazudnék, ha azt mondanám, tudom rá a tuti módszert. Azt hiszem, azért történt meg, mert minden másban megvetettem a bizalmam, csak magamban soha. És én maradtam utoljára, szóval már csak ez van. Mint egy jó edison-i kísérlet: “nem buktam el, csak találtam tízezer utat, ami nem járható.” A másik dolog, ami nagyon segített passzívvá és befogadóvá válnom, az az, hogy elfogyott az erőm az erőlködéshez. Ez az a nyers erő, ami ahhoz kell, hogy olyan élethelyzeteket tartsunk fenn, amelyek homlokegyenest ellenkeznek belső nukleáris énünkkel. Az akarat teljesítménye. Ez pedig véges. Egyszer elfogy. Konkrétan kiégve, kiüresedve, képtelenül a legkisebb erőfeszítésre is, bámultam az eget a tengerparton és csak úgy voltam. Lélegeztem, ettem, pihentem, olvastam és hagytam, hogy minden szépen ülepedjen, csituljon és a megfelelő helyére kerüljön. Az elmúlt 2 évben tényleg kipróbáltam mindent Rodoszon, nincs több kártyám, ötletem és erőm sem. Elfogyott az akarat is. Szóval volt ez a lebegés a semmiben, és szépen lassan, ahogy az erőm és hitem engedte, tértem vissza az élők sorába.

A rodoszi tél egyébként terápiás hatású. Szeretem az embereket, de azt szeretem csak igazán, amikor véget ér a nyári turistaszezon. A sziget ilyenkor érezhetően minden sejtjében fellélegzik, szinte hallani a sóhajait. Vele együtt lélegeztem fel én is. Nem azt éreztem, hogy tél jön, hanem azt, hogy most tavaszodik, most tér vissza az élet belém is úgy, ahogyan megértek a duci olívák a szüretre, a narancsok, a citromok, a hatalmas gránátalmák, és ahogyan benőtte a szigetet a zöld növényzet szőnyeget képezve mindenütt, ahol nyáron csak a kopár sárga semmi van. Gyönyörű idő volt, gyönyörű téli napok. Pont annyi emberrel az utcákon, mint amennyi az egészséges emberi sztenderd. Mint amennyitől még nem kap az ember pánikrohamot, vagy agorafóbiát. A helyi lakosok ilyenkor megnyugszanak, megáll a nyári robotolás, leteszik a lantot és jöhet az édes mediterrán semmi. A pihenés, a relaxálás, a család, a barátok ideje a tél. Az üzletekben, vendéglátó egységekben is sokkal nyugodtabb a kiszolgálószemélyzet. Az utakon alig van forgalom, az ember teret kap és ez az élmény mindent megér. Nem beszélve arról, hogy az Óváros, a múzeumok, a romok, a tengerpartok, az erdők mind mind érintetlen szépségükben exkluzív magányukban tekinthetők meg ilyenkor. Az élet lassú, szeretni való, a természet gyógyít mind a tenger, mind az óriás fák formájában, melyek a város minden pontján megtalálhatók. Nincs adventi őrület, nincs tömegnyomor, nincs pláza, nincs karácsony előtti megőrülés és idiotizmus. A szociokulturális környezet stressz szintje közelíti a nullát. Szanatórium helyett mindenkinek a görög telet írnám fel egy szigeten. Futni, úszni, hatalmasakat sétálni, kilométereket vezetni forgalom nélkül a leggyönyörűbb tengerpartokon, hangos zenével ordítva énekelni, gyógynövényeket gyűjteni, ereika mézet venni, falvakban nagymamák főztjeit enni a slow food filozófia összes kritériuma mentén, mackónadrágban moziba menni, közben a filmet hangosan kommentálni, biciklizni, karácsonyi vásárokban gejl görög édességeket enni, helyes görög fiúkkal flörtölni mindenhol, narancsot szedni, élőzenés estekre járni, őrült emberekkel találkozni, szervezett kirándulásokon részt venni a sziget leggyönyörűbb részein, az érintetlen szigetet fotózni autentikus valójában, piacozni, nézni a halászokat, a naplementét, friss olívaolajat kóstolni, órákig kávézni és nézni az embereket, vagy a tengert, ez mind-mind olyan dolog, amit lehet télen Rodoszon.

Gyógyulásom negyedik faktora pedig a világ legjobb barátnője. Ha mindent el is csesztem volna eddig, de ő van, már azt mondom: na ezt csináljátok utánam! Tér, bizalom, tisztelet, hit abba, aki én vagyok. Ajándék az élettől. Érdemes olyan embereket választani egyébként magunk köré tudatosan, akik mellett akkor is biztonságban érezzük magunkat, ha kiszolgáltatottak és sebezhetők vagyunk.

Aki azt gondolja unalmas volt a rodoszi telem, az téved. A lakás, amit béreltem végül -nem várt módon – megtelt másokkal is. Így lettem egy kutyus bébiszittere a reggeli hosszú sétákra, amik a felkelés nehézségei mellett a leggyönyörűbb meditatív pillanatokat adták a tengerparton. Ezen tapasztalás során megtudtam, hogy a kutyasz@rt zacskóba kell gyűjteni, amivel határozottan nem értek egyet környezetvédelmi szempontokból. Pár alkalom után már ismertünk mindenkit: a korai halászokat, a sétáló bácsit, aki mindig mosolyogva köszönt, a többi joggingolót, futót, a reggeli téli úszókat, akik vihar alatt sem hagyták ki soha a reggeli úszást a tengerben, és a többi kutyasétáltatót és kutyát. Meg a madarakat… Kezdett alakulni egy fajta rutin az életemben, a várost megismertem, mint a tenyeremet az elmúlt két évben (az adóhivataltól a pszichiátriáig mindent), a bolti eladókat, a kofákat, a közintézményekben dolgozókat, a péket, és nagyon sok más embert, és olyan otthon érzésem kezdett lenni, ami biztonságot adott. Sokkal jobban otthon érzésem lett, mint valaha bárhol, bármikor. Mintha kezdett volna kitisztulni a tér körülöttem. Kedves, mosolygós, normális emberek koszorújában éltem a mindennapjaimat. És hirtelen láttam, észrevettem: mennyi olyan dolog van most az életemben, amire a szívem mélyén mindig is vágytam. Minden belső-külső viszontagság és küzdelem ellenére, a végén még tényleg lehet az életem hiteles és emberi? Olyan, amit a szívemben éreztem, hogy jár nekem? És jár mindenkinek… Ismétlem: nem a csillámpónik felé tartok. De szeretet, bizalom, értelmes teremtő munka, őszinte emberi kontaktusok, a méltóságom megőrzése, mások méltóságának tisztelete, kölcsönös adás-kapás, (hamvas bélai értelemben) szellemmel telt élet, megpihenés időnként a testnek és a léleknek, jó étel, szép szavak, igaz szándék, karnyújtásnyira lévő természet, tiszta levegő, óriás fák, tér (testnek és léleknek), a test jóleső kifáradása, hatalmas séták szmog nélkül, beton nélkül, piacozás, flörtölés, humor a leghétköznapibb helyzetekben, ezek felé igenis tartok. Ezek nem a milliomosok kiváltságai, nem egy kaszt, vagy holmi kiválasztottak kiváltságai, hanem a normális emberi egzisztencia alapja, a szellem pislákoló lángjának az őrzése a világban.

Míg a világ kezdett egyre otthonosabbá válni számomra, addig a lakás egyre kevésbé. Egy dolog még nagyon hiányzott a gyógyulás képletéből: autonómia és teljes egyedüllét. Úgy hozta ez a tél, hogy ezen újabb költözés alkalmával olyan lakótársaim lettek, akik maguk is nagy szükségben voltak. Emberek sokasága pedig, akik mind szükségben szenvednek, nem fognak tudni egymásnak segíteni. Az egyensúly/egészség így nem fog helyreállni, ezt tudtam. Hiszen először mindig magunkat kell megmentenünk, aztán jöhetnek a többiek. Sokáig nem akartam még a gondolattal se foglalkozni, hogy újra költöznöm kellene, mert szinte beleszédültem, ha elképzeltem. De még mindezek után is, jött valami. Valami, ami annyira igaznak és természetesnek tűnt, hogy nyers erőt egyáltalán nem használva, pillecukor könnyűséggel költöztem nemhogy egyik lakásból a másikba, hanem A szigetről B szigetre.

 

FOLYTATÁS  ITT

B93C3A41-929F-44BA-9E5B-8E413C6DF9FE

This entry was posted in: Blog HU, Személyes

by

Hungarian woman using mainly writing and photos as an expression. Researching about authenticity, integrity, human values, wisdom of cultures, wisdom and diversity of nature, women's health, self-awareness, self-healing. Currently working on her first book on Rhodes island, Greece. ~ Főként az írás és a fotó nyelvén közlő önálló utat kijárni próbáló gondolkodó embernek, nonkonformistának tartom magam. Témáim a kultúra hatása az emberre, emberi sorsok és motivációk mély szinten történő megismerése és megértése, természet törvényszerűségeinek és diverzitásának megismerése és megértése, nőiség megértése és kibontása a saját életemben, valamint saját magam felfedezése, egy belső-külső tudatosság és az önazonosság fokozása ameddig csak lehet. Jelenleg első könyvemen dolgozom Rodosz szigetén.

2 Comments

  1. Pingback: “Én nem keresek – én találok.” – a nagy fordulat? Vagy mi történik? – 2. rész | Ilios art

  2. Pingback: Picike görög szigeten a nagy járvány idején – 2020 április – Nisyros | Ilios art

Szólj hozzá Te is! / Tell us your opinion!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.