“Érkeztem. Ettől a föld jobban nem terem.
Érintettem. Nem hagyott nyomot a kezem.
S ha elmegyek, léptemet betemeti a por.
Miért is érkeztem, ha nyomom sem volt?”

– Omar Khajjám*: A mulandóság mámora (31. vers) (Mészáros Ferenc fordításában)

---

*perzsa költő, matematikus, filozófus, csillagász (1048-1131)

 

Annyira vártam már, hogy az idő kegyes legyen egy hosszabb túrához. Tűkön ültem a február elsejei érkezésem óta, hogy láthassam Nisyros legnagyobb vulkáni kráterét, melyet Stefanos névre kereszteltek a helyiek, és amely a sziget fő attrakciója az idelátogató turisták számára. Nisyros az Égei-tengeren, a Dodekániszosz archipelágó közepén fekszik. A szigetcsoport egyik legkisebb méretű szigete, de annál gazdagabb – és kutatók által igazoltan – igen egyedi természeti szépségben. Körülbelül 450 növényi fajjal, 85 különböző madárfajjal, 7 hüllőfajjal és a Monachus-monachus fókafajjal a tengerpartjai mentén büszkélkedhet a sziget. Mert, ugyan ember által nehezen megközelíthetők Nisyros főként sziklás partszakaszai, e fókafaj számára viszont tökéletesek.

Nisyros másik két görög sziget között fekszik. Kos (Hippokratész szigete) az északi szomszédja és Tilos a déli (szintén természeti szépségéről és diverzitásáról híres, illetve az első görög meleg házasságról), keleti irányból pedig a török partokhoz tartozó Knidos-fok van a szomszédságában. Rodosztól, a szigetcsoport közigazgatási központjától 96 km-re fekszik.

A sziget domborzata tölcsér formájú, főként hegyek alkotják, vulkanikus kőzetekkel és “kibuggyanó” csúcsokkal, melyek a korábbi vulkanikus működés hatására formálódtak. Ezek lettek a sziget legmagasabb pontjai (Profitis Ilias – a legmagasabb 698 méterrel, Agios Ioannis, és Agios Georgios). A legutóbbi vulkáni aktivitás alakította ma látható formájára a szigetet tizenötezer évvel ezelőtt, amely 20 billió köbméternyi horzsakövet (habkő) és hamut zúdított eső formájában a szigetre. Nisyros szigete Görögország legfiatalabb aktív vulkánja a másik három mellett (Santorini, Milos, Methana). Legidősebb kőzetei százötvenezer évesek, a legfiatalabbak pedig körülbelül tizenötezer évvel ezelőtt keletkeztek. A nisyros-i vulkán hatalmas tölcsérében (kaldera) 10 kráter található, melyek között az ellipszis formájú Stefanos a legnagyobb a maga 300 méteres átmérőjével, melyet egyben a világ legimpozánsabb és legnagyobb hidrotermikus krátereként tartanak számon.

2017 nyarán jártam a Stefanos kráternél először az első nyaralásom alkalmával Nisyroson, akkor autóval Mandraki faluból. Nem csak ‘kráternél’, hanem benne is, amely egyáltalán nem gyakori lehetőség, a világon csak nagyon kevés olyan vulkáni kráter van, amelynek a belsejébe be lehet sétálni. Ezúttal, hogy hosszabb távon tartózkodom a szigeten és nem áll rendelkezésemre semmilyen jármű, marad a séta, ha látni szeretném a sziget egyéb részeit. Ha létezik olyan, hogy tökéletes sziget méret, akkor Nisyros-é mindenképpen az. Számomra, akinek nincs közlekedési eszközöm, gyalog egy napon belül megközelíthető a sziget legtávolabbi pontja is. Nem kell 100 méternél többet gyalogolni sem az első szupermarketig, sem a könyvtárig, sem a patikáig, postáig, zöldségesig, pékségig, a tengerpartig, hegyig, kirándulóutakig, már amennyiben Mandrakiban lakik az ember. Mandraki, a sziget legnépesebb falva – 660 fővel – egyben a kikötő is, ahová az utazó megérkezik. Nisyrosnak nincsen reptere, ellenben van egy helikopter leszállópályája Mandrakitól nem messze, melyet – eddigi információim alapján – a katonaság használ. Végső soron, amire ki akarok lyukadni az az, hogy ezen a szigeten úgy érzem, semmi nem hiányzik az életemből, sőt határozottan emberi léptékűnek érzem azt. Először érzek olyan stresszmentességet, amiről eddig csak álmodni mertem. De erről még bővebben szólok abban a bejegyzésben, amiben végre elmagyarázom, hogy hogyan kerültem ide. (ha készen lesz, ide belinkelem)

2020 február 16-a vasárnap olyan égető napsütéssel indult olyan hideg és viharos pár nap után, hogy nem lehetett nemet mondani a csábításra, mely egyre csak mondogatta: “menj már el a Stefanos kráterhez!” A túlélő szett összepakolása után (ami tartalmazta a helyi tradicionális sajtos pitát, az imádott Nikon kamerámat, egy könyvet – ha unatkoznék, és egy esőkabátot) már szeltem is a lépcsőfokokat, melyek a falu egyik leggyönyörűbb utcácskáján át vezetnek az érintetlen természetbe.

Az ember már az első 100 méteren ámul és bámul a látványtól. Alig hagyjuk el Mandrakit, már a következő kép tárul elénk:

Szemmel jól kivehetők a lépcsőzetes, úgynevezett teraszos földművelés nyomai (a vulkáni tölcsér alakjából adódóan ez bizonyult az egyetlen működő gazdálkodási formának a szigeten), melyet a helyiek végeztek még azelőtt, hogy emigráltak volna más földrészekre a háborút követően, illetve mielőtt a turizmus megérkezett volna Nisyrosra is. Persze az itteni turizmus korántsem hasonlítható össze mondjuk a szomszédos Kos, de semmiképpen egy Rodosz méretű sziget turizmusával semmilyen vonatkozásában.

Teraszos földművelést találhatunk Japánban, Nepálban, Dél-Kínában, a Fülöp-szigeteken, Thaiföldön, Balin, Peruban, Pakisztánban, és igen elterjedt a Mediterrán-medence szárazabb éghajlati területein a hegyvidékeken különösen olívafák és szőlő műveléséhez. Hatásos földművelési forma az erózió és az áradások ellen, ahol a hegyvidék miatt ez gyakori jelenség lehet.

De itt is, mint a világ többi részén az emberek földdel való – Szepsy István borász által genetikainak nevezett – kapcsolata merőben meglazult. Mára csak pár család végez gazdálkodó tevékenységet a szigeten. Ennek az életformának a tipikus, jellemző tartozéka volt az úgynevezett ‘spiladi’, az a kőház, melyben a farmerek töltötték az éjszakát hosszabb munka, szüret idején. Számtalan ilyen ‘spiladi’-t lehet látni körbe a szigeten mindenütt, melyek nagy része üres, elhagyatott és omladozik. De néhányat zömében külföldiek – állítólag – potom pénzért felvásároltak, gyönyörűen felújítottak, és jellemzően itt töltik a nyári hónapokat – főleg svájci nyugdíjasok, ahogy mesélték a helyiek. Ledöbbentő azonban, hogy régebben az ember mekkora területen művelte a hegyvidéket körbe az egész szigeten a hatalmas vulkáni tölcsér minden részén. Belegondolni is szédítő, hogy micsoda emberi munka volt mindez…

Mára a sziget nagy része ember által lakatlan, érintetlen, műveletlen földterület. Ezért, ha valaki be is sokall a falu merőben szoros és intim közösségi életétől (nyilván egy ekkora közösségben mindenki tud mindent a másikról, plusz a szamár-forgalomra szabott szűk utcák a falvakban igencsak közeli érintkezést biztosítanak a szomszédoknak egymással), akkor 5-10 perc gyalogút megtétele után már teljesen egyedül érezheti magát a rusztikus görög természetben az Égei-tenger páratlan látványával és illatával megkoronázva.

Valamiért (Isten tudja miért) a görög szigetek növényvilága, illata, látványvilága az, ami engem a leginkább elvarázsol. Mióta Görögországban élek, egyszer sem volt olyan érzésem, hogy el akarok utazni valahová. Nem azért, mert az élet itt egy véget nem érő nyaralás, dehogy. Hanem azért, mert nem bírok betelni a szigetek természeti szépségével, élővilágával és a fény olyan titkos dimenzióival, amelyet le merem fogadni, hogy csak itt, az Égei-tengeren tapasztalhat meg az ember. Új sziget új élővilágát, illatait, színeit felfedezni maga a mennyország számomra, de Nisyros, azt kell mondjam, a végletekig lenyűgöz. Nem csak engem. Nagyon sok művészt rabul ejtett már a sziget különleges “magnetizmusa”. Találni közöttük filmrendezőt, fotóst, festőművészt és zenészeket is. 2016 nyarán például 15 fiatal görög zeneművész az augusztusi telihold éjszakája alatt 10 óra 34 percen át (napnyugtától napkeltéig) improvizáltak a Stefanos kráter belsejében. Az a hír járja még Nisyrosról, hogy az ember legművészibb és legprózaibb énjét hozza felszínre – jelentsen ez bármit is. 🙂 De mindenkitől szinte egytől egyig azt a tapasztalást olvasom, melyet én is megfogalmaztam korábbi angol nyelvű bejegyzésemben: az ember rájön milyen kicsike is azok mellett a primordiális erők mellett, amelyeket egy aktív vulkáni kráterben sétálva megérez. A Föld nyitva van, az ember hallja és érzi, ahogyan a sistergő forró hidrogén-szulfid (más néven kén-hidrogén, H2S színtelen, jellegzetesen záptojás szagú, gyúlékony gáz, amely elsősorban a vulkáni
gázokban, bomló szerves anyagokban fordul elő) felszökik a mélyből a levegőre az úgynevezett ‘fumarolákon’ keresztül (=olyan nyílás a földkérgen, vagy más égitest kérgén, amelyen keresztül gőz és gázok törnek a felszínre).

A Mandraki falu és a Stefanos kráter közötti túrám fő attrakciója egyrészről a növényvilág felfedezése volt. Most, február közepén a sziget ki van zöldülve, de hamarosan virágzásnak indul a legtöbb fűszernövény, gyógynövény is. A rozmaring (Salvia rosmarinus) azonban vitathatatlanul virágzik már most:

A levendula (Lavandula stoechas) pedig még csak most fog következni, de nagyon durva mennyiségben nő a sziget nyugati részén.

Tulajdonképpen mindenhol tömegesével virágzik a madársóskafélék családjába tartozó sárga Oxalis pes-caprae, vagyis a Bermuda-buttercup. 

Nagyon sok helyen találkoztam a fűfafélék családjába tartozó Asphodelus ramosus–al, vagyis Fehér aszfodélosszal, melynek további nevei: genyőte, fehér genyőte, királyné gyertyája.

A legváltozatosabb helyeken nő és virágzik a burgonyafélék családjába tartozó Mandragora autumnalis.

Egy igazi ritkaság és különlegesség a szigeten vadon nagy mennyiségben előforduló Csillagfürt, vagy hivatalos nevén Lupinus polyphyllus, görögül pedig λουμπούνια (loumbounia), mely helyenként már szintén virágzásnak indult. Ennek termése a Farkasbab, amelyet a leggazdagabb növényi fehérjeforrásnak tartanak a világon. Íze semleges, leginkább a szójához hasonlít. Főként mediterrán országokban fordul elő. Állítólag Portugáliában sörrel fogyasztják, de itt Görögországban az ouzo egyik ritka és egyben legkedveltebb kísérője. Krétán népszerű ‘meze’ (meze = előétel) a böjt alatt – főleg Tiszta Hétfőn, a böjt első napján fogyasztották gyakran. Ugyan Nisyros szigetén úton útfélen Csillagfürtbe botlik az ember, de Farkasbabot nem igazán lehet kapni. Ennek az az oka, hogy előkészítése (hogy mérgező! tulajdonságait elveszítse és megkapjuk belőle ezt a vitaminokban, fehérjében, rostokban gazdag táplálékforrást) hosszas procedúra. Első lépésben főzni kell, hogy a héja leváljon róla. Majd (a tengerparti falvakban) a babot egy hétre tengervíz alá helyezték vászonzsákokban súlyokkal, hogy a só hatására kioldódjanak belőle az alkaloidok.

A növényzetet tekintve egyébként jellemzőek még az olívafák, a tölgyfák és a most virágzásnak indult mandulafák. Ez utóbbiból készült alkoholmentes ital, a ‘soumada’ a sziget egyik fő gasztronómiai attrakciója.

Atyaég! Majd elfelejtettem a kedvenc-kedvenc fűszernövényemet, amely szintén nagy mennyiségben nő a szigeten: a thrimbi! Hivatalos neve Satureja thymbra és egy családba tartozik a kakukkfűvel és az oregánóval – nem véletlenül. Aromája erős, semmihez nem hasonlíthatom, páratlan és isteni. A thrimbi is azok közé a növények közé tartozik, melyeknek magas a karvakrol tartalma (mint a majorannának, dictamusnak, és az említett oregánónak), mely fertőtlenítő, antibakteriális hatású. Fűszerként kulináris élményt nyújt halak, húsok, levesek, saláták elkészítésénél. Teaként pedig légúti betegségek, depresszió, lehangoltság, emésztési problémák esetén kamatoztatható terápiás hatása. Először Kalymnos szigetén találkoztam vele az isteni helyi sajttal készülő ‘mermizeli’ salátában. Akkor majd egy zsákkal hoztam Magyarországra szárított formában és főztem vele szinte mindent. De talán a legjobb a paradicsomos-hagymás tepsis krumplira szórva olívaolajjal…

A másik nagy felfedezésem a szigetet borító vulkanikus kőzetek, hála Héfaisztosznak, a tűz, a vulkánok és a kovácsmesterség görög istenének. Az is nagy felfedezésem újabban, hogy görögül a vulkán elnevezése: ‘ifaisteio’ (ηφαίστειο) (ejtsd: ifaisztíó), mely az istenségre utal. Nisyroson ifaisteio-nak (vagyis vulkánnak) nevezik a Stefanos krátert is. Az itteni ásványoknak, köveknek az elnevezésében még nem vagyok biztos, mivel (a növényekkel ellentétben) kőzetekhez még nem töltöttem le applikációt a mobilomra, szóval maradt a google, legalább addig, míg újra ki nem nyit a helyi Vulkán múzeum fent a hegyekben található Nikeia faluban a nyári turistaszezonra (sajnos szezonon kívül zárva tartják). Mert itt (Görögország egyetlen vulkán-múzeumában) minden helyi kőzet bemutatásra kerül.

De én még ennyire lenyűgözve nem voltam kövektől. Ez a túra, annyi gyönyörűséget tartogatott a csenddel, a kilométerek, a hegymenet és a szembe-szél legyőzésével, az illatokkal, a látvánnyal, a sok kis kecskegidával, éneklő madarakkal, templomokkal, és komolyan mondom, ezekkel a színekkel, lávakövekkel és sziklákkal…. szerintem hetekre feltöltött. Néhol komolyan nem hittem a szememnek, hogy ilyet a természet tud – pedig oly nagyra becsülöm már most is. Minden napom igazából egy rácsodálkozás arra a szépségre, amiben élek.

A leglenyűgözőbbek számomra a vörösre festett “vérző” sziklák és a vörös föld. Ez a túra elején, és a vége felé fordult elő legtöbbször.

Mindamellett, hogy majd leesett az állam a szépségtől, azért kicsit szkeptikusan haladtam az utamon, főleg a fölém magasodó és onnan az útra gurult emberméretű, illetve tőlem jóval nagyobb sziklák láttán. Vihar után voltunk épp, a talaj laza, ki tudja mikor indul meg egy szikla? Görög módra sehol egy figyelmeztetés, vagy jelzés… Volt egy része az útnak, ami le volt zárva ilyen nagy konténerekkel, deszkákkal, de nem egyértelműen, szóval nem voltam biztos benne, hogy ez most mit jelent. Minden esetre folytattam az utamat és pár kilométerrel később egy idős bácsi és egy fiatal fiú jöttek szembe egy autóval, akik vigyorogva, integetve köszöntek. Ekkor megnyugodtam. Egy percre. Aztán arra gondoltam, hogy mi van, ha ők már hozzászoktak a kockázatokhoz? Hiszen akárhogy is nézzük, egy vulkánon laknak! Mi van, ha ők azzal a hibaszázalékkal, hogy kitör a vulkán, rájuk esik egy szikla, minden nap számolnak? Vajon ezért nem csinálnak semmit egész nap? 😀 Na hát úgy voltam vele, hogy nem félhetek folyton, szóval elhessegettem ezeket a gondolatokat. De nézzétek csak milyen sziklák vannak az út mentén:

És az úton…

Pont itt egyébként, ezen az úton itt a fenti képen szembe jött velem egy nagyon idős bácsi a robogóján, aki szintén vigyorogva köszönt. 😀 Hogy honnan jött, fogalmam sincs, de bátorságra vall itt robogózni, az is biztos.

Aztán itt voltak ezek a csodálatos sárga, rózsaszínű, lilás nehéz kövek néhol kristályos szerkezettel. Kutatásaim eredménye alapján ezek legvalószínűbben pegmatite-ok lehetnek…?

Két és fél óra túra után megérkeztem egy gyönyörű zöld tisztáshoz, egy pici kápolnával, egy öreg ciszternával és egy kecske családdal. Itt már nagyon intenzíven hozta a szél a kráterből a “záptojás” szagot.

Itt találtam rengeteg habkönnyű lyukacsos vörös és fekete bazalt lávakövet, vagyis szkória-t. A bazaltláva eredetileg fekete, de a kitörés közben a vas oxidálódása miatt lesznek egyes scoriák vörösek. Legalábbis ezt olvastam az interneten. 😉

Illetve iszonyat mennyiségű horzsakövet, vagy habkövet (harmadik nevén tajtékkő) találtam, amit nálunk a drogériákban pedikűrözéshez árulnak. A héten levendulákat ültettem egy farmon és hát őszintén szólva milliónyi horzsakő van a földben is itt Nisyroson, nem csak széjjelszórva a felszínén. (Magyarországon egyébként a Badacsony, a Szentgyörgy-hegy hasonló összetételű, és találhatóak hasonló kőzetek, mint itt Nisyros-on.)

“A habkő vagy horzsakő a vulkanikus kőzetek egyike, erősen hólyagüreges, likacsos, durva szerkezetű vulkáni üveg, ami tartalmazhat kristályokat is. Általában világos színű. Horzsakő olyankor keletkezik, amikor a magmás robbanásos vulkáni működés során a nagyon forró, nagy nyomású anyag hirtelen kirepül a tűzhányóból. A habkő szokatlanul likacsos szerkezete azért alakul ki, mert egyidejű a felszínre jutó anyag gyors lehűtése és a gyors túlnyomáscsökkenés. A hirtelen hűlés a megszilárduló lávába fagyasztja a túlnyomáscsökkenés miatt keletkezett gázbuborékokat, és kialakul a likacsos szerkezetű kőzet.” – mondja a Wikipédia

Illetve: “horzsakővel nem csupán a sarkunkat reszelhetjük egy fürdés után, a kőzetet elsősorban az építőipar hasznosítja, azon belül is főleg könnyűbeton-gyártásra használják alacsony sűrűsége miatt. Sóder helyett használva jelentősen csökkenthető a beton tömege, ami pl. födém betonozásnál kapóra jöhet. Ezen kívül a kertészetek is jelentős mennyiséget adnak el díszítőkőnek.” – forrás

A következő állomás a kráter előtt a Stavros templom, vagyis a Szent Kereszt temploma, ahol minden évben szeptemberben fesztivált szerveznek reggelig tartó tánccal, isteni tradicionális ételekkel.

Ezt követően már tényleg a kráter jön, amire persze nincsenek szavak.

Akkora szél volt ekkor már, hogy nem vállaltam be a sétát le a kráterhez, de ahogyan látható az első képen, állt benne a víz a 24 órás esőzéstől és vihartól. Itt az alábbi képen talán egy jáspis (?) szikla mögött homályosan látszódnak a hegycsúcson Nikeia falu fehér házai. Ettől a ponttól, ahonnan fotóztam túraútvonal vezet a faluba, amely egy következő nagy célpontom.

Hazafelé főként kecskékkel találkoztam és a cuki énekesmadarakkal. De legnagyobb meglepetésemre megismerkedtem Katerinával, egy idős helyi asszonnyal, aki szintén a faluból sétált fel az Agios Zaxarias, vagyis Szent Zakariás templomhoz. Természetesen szóba elegyedett velem, kikérdezett ki fia-borja vagyok, majd felajánlotta, hogy kinyitja a templomot, ha szeretném megnézhetem. Vele tartottam. Közben elmesélte, hogy ők önkéntesen pár helyi lakossal újították fel ezt a templomot.

Katerina elmondta azt is, hogy Szent Zakariás Keresztelő Szent János apja volt, illetve, hogy ez a templom nem túl gyakori Görögországban. Együtt sétáltunk vissza a faluba. Segített levendulát és rozmaringot gyűjteni teához és sokat mesélt a szigetről. A hatvanas években emigrált a családjuk Kanadába – ő négy másik testvérével és a szüleik, akik látástól vakulásig dolgoztak az új földrészen, hogy lábukat megvessék. Katerina és a férje (aki szintén helyi, nisyros-i férfi) végül visszaköltöztek a szigetre, mert annyira hiányzott nekik otthonuk. Hazafelé megmutatta, hogy hol van a férjének a kertje, ahol teljesen vegyszermentesen neveli a zöldségeket, gyümölcsöket. Említette, hogy most van a spenót-szezon, és ha felhívom csütörtökön, akkor szed nekem egy nagy adagot, hogy főzzek egy isteni spenótos rizst. “Oh, de én nem fogadok el pénzt. Ha van, akkor szétosztogatok mindent, ami a kertben van.” A lelkemre kötötte, hogy hívjam. Így is lett, elmondta hol lakik, már várt. Egy hatalmas zacskó spenóttal és friss meleg spenótos pitával, ami éppen elkészült. Néha még nagyon fura, hogy az emberek ennyire önzetlenül adnak mindent, amijük van. De annyira jó érzés. Annyira jó érzés azt érezni, hogy ember vagyok. Hála minden napért, hála a görög filoxeniáért. Hála a természetért, hogy ilyen közel van és ennyi gyönyörű dologgal etet. Hála a kevés zajért, hála a jó levegőért az emberségért, a nyugalomért.

De biztosan felmerül néhányotokban a kérdés, hogy nem veszélyes-e vulkánon élni. A modern tudomány Nisyros kialakulását úgy magyarázza, hogy 150 000 évvel ezelőtt kezdett a víz alól kiemelkedni egy vulkán, amely a következő 135 000 évben folyamatos kisebb-nagyobb kitörések során lassan szigetté formálódott. 6500 éve pedig, amikor a neolit ember megjelent a szigeten, addigra a lávás kitörések megszűntek, kizárólag hidrotermikus aktivitás volt már jelen. Hidrotermikus kitörés akkor történik, ha a föld felszíne alatt lévő forró cseppfolyós anyagok annyi gőzt termelnek, hogy azok kirobbannak a nyomás, vagy egy-egy földrengés hatására. Mint a kukta fedele egyszer csak gázokat, gőzt, iszapot és köveket hánynak a felszínre. Ezek a kitörések nem olyan katasztrofálisak, mint a magmás kitörések, de legalább olyan ijesztőek lehetnek – ha rátámaszkodunk Henri Gorceix francia geológus beszámolójára, aki 1871-ben a legutóbbi ilyen kitörésnek a szemtanúja volt. Azt mesélte, hogy egy óriás földrengést követően robbanásokat lehetett hallani, majd vörös és sárga lángok csaptak fel, magasabbra, mint a sziget legmagasabb hegycsúcsai. Az egész tölcsért por borította, majd óriási fumarolák nyíltak meg. Mivel a kráterek a mai napig pöfögik fel a kén-hidrogént, és a talaj alatt forrásban van a víz, mindenképpen kijelenthetjük, hogy a nisyros-i vulkán egy potenciálisan aktív vulkán annak ellenére, hogy több ezer éve nem történt magmás kitörés. Hidrotermikus kitörés pedig egy esetleges földrengés során nem kizárt. Emiatt létezik a szigeten egy állandó megfigyelő központ, ahol a földmozgásokat és a vulkáni aktivitást figyelik. Nos ettől bizalomgerjesztőbb hírrel nem tudok szolgálni a vulkánkitöréssel kapcsolatban.

Minden esetre, én nagyon biztatlak Titeket, hogy gyertek, és látogassátok meg ezt a gyönyörű szigetet. Nagyon egyedi élményben lesz részetek, ebben biztos vagyok. De nem csak erre biztatlak Titeket…

… had zárjam Konrad Lorenz: Ember voltunk hanyatlása című könyvében megjelenő gondolatokkal ezt az írást, amelyek a túrám után jutottak eszembe a látottak hatása alatt. Mert nem csak Lorenz hisz ebben, hanem én is nagyon erősen:

“Lorenz hisz abban, hogy a természettel való közvetlen kapcsolat révén az egyensúly helyreállítható: megtanulható és megtanítható, hogy a világnak van értelme, és “hogy a valóságos nemcsak szép, hanem titkokkal teljes is… felesleges misztikussá lennünk, hogy csodálatos dolgokat éljünk át”. A teremtés valósága tiszteletet ébresztő értékeket tartalmaz, s ha valaki kisgyerekkorától fogva tudja, hogy ő is ugyanolyan élőlény, mint a papucsállatka, a bagoly vagy a vadliba, akkor nemcsak a többi élőlénnyel való együttérzés fejlődik ki benne, hanem a bolygónk életét óvó felelősség is. Ha sok egészséges tájat látunk – és nem csak az ember nem érintette tájak lehetnek ilyenek -, kialakítunk magunknak egy nem tudatosuló, de fontos világlátást: azokat a tájakat látjuk szépnek, amelyek az ökológiai egyensúly jeleit mutatják. A szépség- és harmóniaérzékelés megőrzése, a beteg rendszerek diszharmóniájának felismerése, az élőlények iránti együttérzés, az indoktrináció elutasítása mind-mind a dehumanizálódás ellen hat. Ha megértjük, hogy az ember csupán efemer tagja az élők láncolatának, minden igyekezetünkkel és felelősségünkkel meg kell felelnünk annak a feltételezésnek, hogy mindössze a fejlődés egy fokozatát képviseljük a (reméljük) igazi humán lény felé vezető úton.” – Boldizsár Anikó: Az aranynokedlit nem lehet megenni (részlet)