Blog HU, Személyes
Leave a Comment

Amikor egy közösség nem képes kezelni a gyászt – a halálról most először

Amikor egy közösség nem képes mit kezdeni a gyásszal, akkor olyan dolgokat is eltemet, amelyeket nem szabadna. Ha valódi emberi természetünk szükségletei ellenében működik kultúránk, és a társadalmi berendezkedésünk, akkor az elembertelenedés folyamata zajlik. Sok fórumon halljuk (és jó eséllyel tapasztaljuk is), hogy a mi “nyugati kultúránk” nem tud igazán mit kezdeni a halállal, a veszteségekkel, az ismeretlennel, a kontroll elvesztésével, a dolgok irányíthatatlanságával és kiszámíthatatlanságával.

 

A misztérium életünkből való fokozatos kiszorulásán jól látjuk e jelenséget (mindenhová eljutott az ember a technológiájával – túl sok titkot és meglepetést nem hagytunk magunknak – se a paradicsom ízére nem kell várni nyárig, se utaznunk nem kell a világ másik felére távol-keleti fűszerekig, bármikor, bárhol lehet bármit). Félünk, és mindent tudni akarunk. Már majdnem mindent tudunk, és mégis: még mindig félünk, sőt, talán egyre jobban. Engedjétek meg nekem a következő leegyszerűsítést: a mai modern ember és az ősember között csak annyi a különbség, hogy az utóbbi (kevés tárgyi tudás birtokában) ösztönösen rá volt szorulva arra, hogy keresse a kapcsolatot – nem csak a látható, de a láthatatlan – rajta kívül álló erőkkel, sőt alázattal viseltessen feléjük, mi több, jó viszonyt igyekezett ezekkel az „istenségekkel”, jelenségekkel kialakítani. Imák, rítusok, áldozatbemutatások, történetek és a közösség támasztó ereje adta a hitet az ember kezébe a kezdetek kezdetén. Azt a fontos láncszemet, melynek hiányában az emberi élet valóban egy merő rettegés lehet. Hit, és nagyon fontos, hogy nem vallás. Ugyanis „a hit lényegénél fogva nem bizonyítékon, hanem odaadáson alapul.”/Életkör/

Paradox módon a mai ember, holott már tényleg szinte mindent tud az őt körülvevő tárgyi világról, állítom, sokkal jobban retteg az élet két legnagyobb misztériumától, a születéstől és a haláltól, mint primitív elődjei. Miért? Mert az ismeretgyűjtés közben pusztán a rációra és a láthatóra támaszkodva elveszítette hitét. Miért állítom ezt? Többek között azért, mert a születésben nagyon ritka, hogy elismernénk és tisztelnénk az emberfeletti erőket (tehát megbíznánk bennük – nem, teret sem kapnak legtöbbször), a halálról pedig egyszerűen elhallgattunk mi emberek. A közösségek is kiadták kezükből a gyászoló egyén pszichés és érzelmi támaszának funkcióját azzal, hogy tabusítottuk a halál témakörét. A veszteségektől, a kudarctól, a hibától, a kiszámíthatatlantól pedig egyszerűen annyira rettegünk, hogy cserébe inkább lemondunk vágyainkról, a bennünk rejlő lehetőségek és kincsek kiaknázásáról, és egyetlen törekvésünk a status quo fenntartása lett, ahonnan tutira nem lehet pofára esni. Egyszerűen a mai modern művelt ember (természetesen tiszteletet érdemelnek a kivételek) nem tud mit hozzászólni egy olyan témához, amely túlmutat rajta, és amely felett nem képes kontrolt gyakorolni. Sőt, igyekszik is távol maradni ezektől a területektől.

Legutóbb egy Joaquin Phoenix-szel készült podcast-ben érintett meg nagyon, ahogyan a halál tabusításáról beszéltek hárman testvérek legidősebb bátyjuk, River Phoenix tragikus elvesztésének kapcsán. Joaquin-t két nővére, Summer és Rain hívta LaunchLeft című beszélgetős műsorukba. Kiemelnék pár gondolatot az interjúból, ami nagyon megfogott és előhívott bennem személyes emlékeket is:

Rain Phoenix: “A mi kultúránkban nem beszélünk a halálról, legalábbis nincs úgy kezelve ez a téma, mint ahogyan például más kultúrákban. Az emberek egy halálhír után közvetlenül munkába mennek, egy olyan helyzetben, amiben az egész világuk egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozik, de mégis belepasszírozzák magukat ugyanazokba a feladatokba rögtön, amelyeket előző nap is csináltak.”

Joaquin Phoenix: “A halál lehet nagyon nagy trauma az életünkben, de itt nincs vége a történetnek. Mert ha csak annyit mondasz, hogy ‘átmentem ezen a traumán, mennyire rossz érzés’, akkor azzal nem közölsz többet, mint valamit, amin mindannyian egyszer az életünk során keresztülmegyünk. De az, ha megosztod a történetedet másokkal, azzal a gondolattal, hogy ez valakinek segíthet, az már célt és jelentőséget adhat a fájdalmadnak. Különben mi a sz@r lenne az értelme annak, ha csak úgy keresztül kellene menned egy tapasztaláson anélkül, hogy megosztanád azt másokkal? (…) Persze az is lehet, hogy végül a tapasztalatod nem segít senkinek, és az is rendben van, de legalább kifejezted az érzéseidet, melyekkel lehet, hogy valaki fog majd azonosulni, lesz, aki pedig nem, és ez így van jól.”

E fenti gondolatok mindenképpen közelebb segítettek az alábbi sorok megszületéséhez, melyeket egy ártatlan kedd reggelen egy álmomból felkelve óriás dühvel és energiával papírra vetettem. És még abban is segítettek, hogy úgy döntöttem végül itt megosztom Veletek e sorokat. Tudom, nehéz téma és mindenkit jobban feldobna, ha a görög napsütésről írnék, de tudjátok, azt hiszem ez az írás – attól még, hogy nehéz – talán könnyíthet valakin. Valakin, aki talán pont ezt élte/éli át, de még nem tudta értelmezni. Úgy, ahogyan én 25 éven át nem tudtam. Vagy könnyíthet valakin, aki majd már nem ugyanazt a bánásmódot kapja a közösségtől, amit én félárvaként. Könnyíthet valakin úgy, hogy közösen, vagy egyesével külön-külön elgondolkozunk e témán, és elkezdünk megoldást keresni rá együtt, vagy külön-külön. Előbb-utóbb minden összeadódik, tehát bizakodó vagyok. Az empátia tanulható, az érzékenység és toleranciaszint fejleszthető egy bizonyos mentális egészség felett.

A téma egyébként is dolgozik most bennem. Főleg, mióta teljesen akaratlanul és nem várt módon az új szigetre való költözés óta megszabadultam egy nagy adag bűntudattól és félelemtől. Olyan érzés, mintha egy, a múlt kísérteteit őrző vastag, súlyos páncél tűnt volna el valahol a tengeren félúton Rodosz és Nisyros között. Pandóra szelencéje nyílik, napról-napra, főleg álmok formájában, de gyakran a reggeli ébredéskor félálomban törnek rám régi emlékek, vagy a tengerparton ücsörögve, séta vagy főzés közben. Igen, az egyedüllét hatalmas teret nyit ezeknek a gyógyulási folyamatoknak. Bárcsak valaki mondta volna nekem ezt korábban, akkor nem állok ellen olyan nagy erőkkel olyan sokáig a szóló életformának. Olyan emlékek bugyognak fel a mélyből, amelyek a helyükre szeretnének kerülni most, hogy nem fogja le őket a bűnösség érzésének mázsás tőkesúlya. Már nem akarom őket cipelni. Pislákoló, újjászületőben lévő emberi méltóságom rendezi az egészséges helyére e régi történeteket. Megszégyenítésekhez és elfojtásokhoz köthető fájdalmas, feldolgozatlan, meg nem értett és mélyre temetett emlékek főleg gyermekkoromból. Az áldozatisághoz, a tehetetlenséghez, az elnémuláshoz, későbbi konformizmushoz és a lábtörlő szerephez köthető emlékek ezek. Ó igen, mennyi mindenre választ adnak…

Tudom, hogy van közöttetek olyan, aki vagy frászt kap ettől a múltban vájkálástól, vagy egyszerűen nem érti, mi szükség van rá. Először is el kell mondanom, hogy nem saját akaratból és szándékból teszem, egyszerűen zúdul rám a múltam ébrenlétemben és az álmaimban is. Engedem őket, és érzem, hogy ez most nagyon a helyén van. Elcsépeltnek és agyonhasználtnak érzem én is ezt a traumafeldolgozás kifejezést, ezért had írjak most helyette valami mást. Arra jöttem rá, hogy azért segít a múlt mélyre temetett fájdalmas emlékeinek a felengedése (esetemben felengedése, mert erőfeszítés nélkül törnek elő folyamatosan, de van, aki tudatosan, szándékosan a mélyre ás akár egy szakember segítségével), mert egyrészt: ha valami nincs a fényre hozva (a tudatosságba emelve), az lentről a sötétből irányít bennünket, és addig szabad akaratról nem igen beszélhetünk. Ezt Jungtól tudjuk nagyon jól. Másrészt: életünk legkiszolgáltatottabb szakaszában, amikor mindannyian gyermekek voltunk és mindent elhittünk a világról, mert tudatlanul, tiszta lapként érkeztünk, és amikor még nem volt öntudatunk, önbecsülésünk és semmilyen tudásunk arról, hogy mit jelent normális egészséges autonóm belső szabadsággal bíró emberként méltósággal élni, és hogy ezt az integritást védeni önmagunkban nem csak lehetőségünk, de kutya kötelességünk, na akkor, azokban az években mindent magunkra veszünk egocentrikus gyermeki természetünktől fogva és a külvilág visszajelzéseiből építjük fel saját énképünket. Ez azt jelenti, hogy nem ismerjük fel, ha valaki megszégyenít bennünket, ha valaki visszaél azzal a helyzetével, velünk, kiszolgáltatott, öntudatlan gyermekekkel szemben. Ellenkezőleg: mindezt úgy interpretáljuk, hogy velünk van baj. És tudjátok mi a helyzet? Ebben a kultúrában, amiben élünk semmilyen iskola, szokás, rítus nem avat be, nem tanít meg minket arra, hogy mi az emberi méltóság, hogy melyek az emberi természet veleszületett szükségletei (fizikai, lelki síkon), melyek teljesülése nélkül fizikai, mentális betegségek alakulnak ki különböző mértékben az egyénben, és amelyek teljesülése nélkül soha senki nem élhet kiteljesedett értelmes életet. A család, a „törzs”, a közösség szerepei elhaltak, nem funkcionálnak. Ezért van az, hogy tömegek fordulnak ma Magyarországon (de Görögországban is) ősi távolkeleti vallások, iskolák megismerése felé, mert saját kultúrájukban sajnálatos módon egyáltalán nem kapnak válaszokat az élet legégetőbb, legelemibb kérdéseire, illetve saját szenvedésükre. Ha nincs szerencséd, akkor az életed úgy élheted le, hogy soha nem hallottad ezeket a veled született alapvető jogokat és feltételeket és a természet működési rendjét ahhoz, hogy egészségesen, kiteljesedve élj. Ha azonban szerencsés vagy, mert valamiért érdeklődsz természetedtől fogva e tudás felől, és addig mész (mint én), amíg meg nem kapod a válaszokat, vagy találkozol egy (vagy több) olyan bölcs emberrel, akik birtokában vannak e a tudásnak, vagy olyan művészeti alkotásokat fogyasztasz, amelyek erre keresik a válaszokat, vagy eleget utazol (akár földrajzilag, akár könyvek segítségével), hogy lassan már magad találod meg ezeket a válaszokat, vagy rengeteget vagy a természetben és nyitottságod által megismered ezeket a törvényszerűségeket, vagy találsz egy iskolát, amely nem szektaként működik, de átadja neked ezt a tudást, na akkor ennek az elemi emberi tudásnak a birtokában esélyed van elővenni a régi, belső szégyennel átitatott emlékeket, és újra keretezni az új tudásod segítségével, miközben feloldozod, felszabadítod magad a bűnösség stigmája alól. Nálam egyszerűen akkora lett a begyűjtött információ mennyisége az emberi méltóságról, a természet rendjének és lelkünk működéséről, valamint akkorára duzzadt a múlt terhes szégyenteljes csomagja, hogy kritikus tömeget ért el mindkettő és szinte egy pillanat alatt átfordult bennem egy csomó dolog, azon a ponton, ahol azt hittem beleszakadok. E fordulatot követően zúdulnak rám a múlt azon eseményei, amelyek kialakították bennem a bűntudattól terhelt énképemet. Azt hiszem pont ezért jönnek újra felszínre, amit fent már írtam: új értelmet kell nekik adni az új tudásom birtokában. Kidobom a régi keretet (az emléket magát nem), új keretet készítek, új értelmet adok az emléknek és egy új, egészséges, megfelelő helyre helyezem, ahová nem félek már benézni, bármikor elő tudom venni, bűntudat, önvád, harag, öngyűlölet nélkül. Onnantól kezdve, ha valamit már vállalni tudsz, nem vesz el energiát többé a lefojtása, és nem irányít a mélyből. Energiád szabadul fel, melyet szabadon használhatsz csupa jóra, illetve így vesszük át az irányítást életünk azon területe fölött, amely fölött ténylegesen tudunk rendelkezni. Végre átülhetünk az anyósülésről, és azt a kormányt vesszük a kezünkbe, amely a mi járművünk manővereiért felel. Ez a legtöbb, amit tehetünk.

Itt most, ebben az írásban egy adott múltbeli emlékre szabok új keretet.

Van egy téma, amelyről mindeddig néma voltam. Ez a téma anyám halála. Már eleve azt sem tudom hogyan írjam: anyám? anyukám? édesanyám? Nem szólítottam meg 25 éve, nagy a távolságom e fogalomtól: anya. Igyekeztem kerülni is ezt a szót ezen évek alatt, annyi elfojtás, annyi el nem sírt könny, annyi ismeretlen fájó érzés, feldolgozatlan gyász, rettegés és szégyen kötődött mindig hozzá. Évekig rettegtem, ha bármilyen társaságban, vagy élethelyzetben előkerült már csak az anya szó is – még felnőttként is. Annak, hogy miért gyűlöltem lakodalmakba járni sokáig, az volt az egyik oka, hogy tudtam, jön majd a búcsúztatás a családtól, ahol éneklik, hogy a menyasszony és a vőlegény mennyi mindent köszönhet az édesanyjának, ahol mindenki sír és ölelkezik a komplett, teljes egészséges család, amiben nekem sosem lesz részem. Ezeknél az alkalmaknál bennem olyan halálos fájdalom tombolt mindig, amire nem tudok szavakat. Ott álltam gombóccal a torkomban, szúró fájdalommal a mellkasomban a sírást visszafojtva, mosolyogni próbálva minden szemét esküvői búcsúztatónál. Sokáig rémálmom is volt ezzel kapcsolatban, hogy az esküvőmön éneklik ezeket a dalokat, és nekem nincs kinek a nyakába borulni, mert nincsen anyám, és hogy mindenki engem bámul, amiatt, hogy nincsen anyám. Egy szégyennel teli stigmának is éreztem. Sokáig ezért is rettegtem attól, hogy férjhez kell majd nekem is mennem. Rengeteg rémálmom volt ezzel kapcsolatban éveken át. Aztán házi feladatok az iskolában, hittanórán, bárhol, ami úgy kezdődött: “Kérdezzétek meg édesanyátokat…” Vagy hivatalos papírok, ahol meg kell adnod anyád nevét és foglalkozását. Aztán emlékszem cipőt vettünk Gödöllőn egy kis üzletben apukámmal és a húgommal, ahol az eladónő próbált rábeszélni minket egy cipőre, ami mellett azzal érvelt, hogy anyukánknak is biztosan nagyon fog tetszeni. A mellkasi fájdalom ugyanúgy majd széjjel szakított ott abban a cipőboltban. És még megannyiszor. Ordítás helyett megtanultam csendben maradni.

A halállal kapcsolatos tabusítások iskolapéldája a saját életemből az, hogy miért nem beszélek édesanyámról, aki meghalt, amikor 9 éves voltam.

Hogyan is gyászolja az anyját egy kilencéves lány? Abban egyetérthetünk, hogy neki nem kell tudnia, hogy mi a teendő ilyen esetben. Felkészülve sem volt rá, hiszen az anyukája egészséges volt. Ő pedig gyermek, aki a szülei gondoskodásából él. Egészen addig azt hitte, ilyen csak filmekben van. Visszagondolva, egy darab felnőtt sem volt körülöttem, aki hozzám szólt volna anyám halálával kapcsolatban. Aki beszélgetett volna velem arról, hogy mit jelent a halál, anyu miért halt meg, mit jelent ez most az életünkben, mi lesz ezentúl. Senki nem beszélgetett velem. Senki nem kérdezte meg mit érzek, egyszerűen nem volt fórum az életemben kilenc évesen arra, hogy feltegyem a kérdéseimet, sírjak, vagy mittudomén, bármi más, ami átsegített volna azon a traumán, hogy egyik nap még volt egy egészséges édesanyám, a másik nap, pedig vége. Nem jön haza többet. End of sentence. Egy ideig kórházban volt (igazából azt sem tudom meddig), de azt tudom, hogy azokban a napokban már tapintható volt a rettegés a családi házban, és valami teljesen ismeretlen infernális pánik. Pánik a körülötted lévő összes felnőtt emberen. Én állítólag minden este imádkoztam érte, hogy meggyógyuljon. Ezt már csak mesélték, én már erre sem emlékszem. Ebből az egészből talán csak egy olyan következtetés égett belém, hogy az életben nincs happy end. Vagy, hogy hiába hiszünk a jóban, az nem jelent semmit. Egy gyermek az érzékelhető tapasztalásokból tanul, nem az elmondott szavakból. Azt hiszem éreztem is, hogy a saját tragédiámmal nem állhatok itt elő. Hova fér még fájdalom ott, ahol a többi felnőtt is élete legnagyobb tragédiáját éli át? A gyermek ezt nagyon jól érzi. Hogyan tudott volna édesapám, vagy a nagyszüleim megtartani engem és az öt éves húgomat, mikor magukat is alig tudták megtartani. Szóval valahogyan úgy alakult ez az egész, hogy mindenki a maga módján saját magát tartotta. De tudjátok, a tágabb köreinkben, barátok, ismerősök között, vagy a faluban sehol nem emlékszem olyan felnőttre, aki odajött volna hozzánk, hogy minden rendben lesz, vigyázni fognak rátok, vagy tedd fel a kérdéseidet a halálról és édesanyádról nyugodtan, ha vannak, még akkor is, ha nem tudok rá válaszolni, mert megkönnyebbít, ha kimondod. Vagy majd keresünk rájuk választ közösen. Vagy csak azért, mert tudnod kell, hogy minden kérdés, vagy gondolat, ami benned van normális, és nem kell eltemetned mélyen magadba, hogy később legsérülékenyebb vagy legváratlanabb pillanataidban ezek az érzések temessenek majd téged maguk alá. Ha haragszol, rendben, ha ütnél, rendben, ha futnál, rendben, ha sírnál (bárhol, bármikor!) rendben. Nem. Ilyet és ehhez hasonlót soha senki nem mondott. Sőt. A következő nap rutin szerint mentem iskolába, mintha mi sem történt volna, minden megszokás szerint folytatódott. És az iskolában is. Emlékszem, a testnevelő tanárnak vittem az apukám által írt felmentést a testnevelés óráról, hogy azért nem tudok részt venni rajta, mert anyukám temetése lesz. Akkor először rátette a kezét a fejemre a testnevelő tanár, valamiféle együttérzés, vagy vigasz jele lehetett. De csak akkor. Egyébként az összes többi napon kimerítette rajtam és gyengébb képességű társaimon a verbal bully fogalmát. Azt hiszem egy újabb dolog ivódott belém akkor: ahhoz, hogy az emberek gyengédséggel és együttérzéssel viszonyuljanak feléd, valami rohadt nagy tragédia kell, hogy történjen veled. Illetve: sajnálatraméltónak kell lenned ahhoz, hogy törődjenek veled.

Azon túl, hogy nem volt felnőtt az egész környezetünkben, aki emberszámba vett volna minket a húgommal és leült volna beszélgetni velünk a történtekről, ebben a körben az ismerős felnőttek azért a saját gyerekeiknek valahogyan elmondták, hogy a mi anyukánk meghalt, ami azzal járt, hogy (mivel a gyerekek még rohadt őszinték) ezek az ismerős körbe tartozó gyerekek egytől egyig a közös játék közben kérdezgették: „a ti anyukátok tényleg meghalt?” Vagy épp csak közölték: “A ti anyukátok meghalt.” Az iskolában ugyanez. Valahol itt tanultam meg menedzselni a kibírhatatlan kibírását és mellette még az (empátiát és emberséget és bölcsességet és kommuniót teljesen nélkülöző) külvilágban is tartani a frontot, mutatni valami hazug képet, hogy igazából én jól vagyok… Profi túlélési mechanizmusaim itt kezdődtek kifejlődni. Nem arról van szó, hogy a minket körülvevő ismerős felnőttek nem voltak velünk extrém módon kedvesek, nem írtak velünk leckét, vagy segítettek be itt-ott amott. A baj az volt, hogy magunkra maradtunk a testvéremmel azzal a hírrel és témával, hogy az anyukánk meghalt. Az érzéscsomaggal hagytak magamra. Nem a házi feladatomban lett volna a legnagyobb szükségem segítségre, hanem a tragédia feldolgozásában és abban, hogy felszínre jöhessen mindaz, aminek ilyenkor kell. Hogy valahová elhelyezzük együtt a történteket egy biztonságos térben. A felnőttek is így maradtak. Magukra érzelmeikkel. Apukám és a nagyszüleim. Visszaemlékszem, és most már tudom: onnantól fájt élni. Ezt vittem magammal tovább. Sosem gyászoltam, sosem dolgoztam fel, csak magamban tartottam és cipeltem, lent tartottam, mert annyira féltem tőle. Az élet onnantól fájt, én meg szépen hozzászoktam. Hiszen gyermekkorunk realitása lesz felnőttkorunk normalitása. Ahhoz is hozzászoktam, hogy erről nem beszélünk. Se anyuról, se a haláláról, se mások haláláról, se úgy egyáltalán a halálról. Tudom, hogy nagyon béna vagyok részvét nyilvánításban is. Hát ez az oka. Fogalmam sincs hogyan közelítsek a halál témaköréhez. Bár életemben először itt Görögországban részt vettem egy olyan temetésen, amely – akármilyen fájdalmas volt – gyógyítólag hatott rám, mert minden konvenciót nélkülözött és a legőszintébb, legigazabb, legszemélyesebb búcsú volt, amit valaha láttam kötelező- és szertartásos elemek nélkül. Nagyon más élményt ad, mint egy sztenderdek szerint zajló temetés, amelyet egy vallási vezető vezényel le, akinek nagy eséllyel semmi intim érzelmi kapcsolata nem volt a halottal.

Visszatérve a saját veszteségemre: a legperverzebb az egészben az volt, hogy ezt követően az anyák napi ünnepségeken részt kellett vennünk nekem és húgomnak. Nem emlékszem pontosan hányszor, mert szerintem az agyam olyan fénysebességgel vetette ki magából ezeket az eseményeket, amilyen gyorsan csak tudta (hasonlóan az összes főiskolai közgázvizsgámhoz – amelyeket szintén tiszta szívemből gyűlöltem – na majd lehet, hogy erről is írok egy bejegyzést valami olyasmi címmel, hogy ’hogyan csinálj olyan dolgokat éveken át, amiket gyűlölsz’). De arra nagyon is emlékszem, hogy ott ülök egy adott anyák napi ünnepségen. Az ötéves óvodás húgom anyák napi ünnepségén ott ülök a többi édesanya között és hallgatom. Tartottam magam. Soha eszembe sem jutott, hogy megengedjem magamnak a sírást, azt az óriás fájdalmat, amiről nem értem a mai napig sem, hogy hogy nem szakít széjjel egy öt és egy tíz éves kislányt. Hogy nem döglöttem bele abban az elmeháborodott színjátékba, hogy ott áll az összes óvodás az ötéves húgommal együtt, ott ül körben az összesnek az édesanyja (kivéve a miénk, aki meghalt, amiről azt sem tudjuk mit jelent, de nem beszélünk róla), a nagymamák, persze a mi két nagymamánk is… Anyukám édesanyja sem hiszem, hogy jól érezte magát ezeken az anyák napi ünnepeken. Emlékszem, tetőtől talpig feketében ül és folyamatosan rázkódik a sírástól. Úgy sír, mintha soha nem tudná abbahagyni, de próbál halkan, bele a textil zsebkendőjébe, hogy ne zavarja a produkciót, de mindegy, mert a fájdalmát érezni a levegőben, hiába próbál csöndben maradni. Na, és én ott ülök és mosolygok, hogy az ötéves húgom ne lássa, hogy baj van, hogy a többi gyerek és szülő se lássa, hogy baj van, hogy a mi családunk csonka, hogy mi most már hendikeppes család vagyunk, hiszen, amiről nem beszélünk, azt szégyellni kell. Szóval minden fájdalomhoz, amit éreztem e trauma kapcsán még egy jó adag szégyen is tapadt. Hiszen biztos azért kell nekünk is végighallgatni az összes szívbe markoló édesanyáról szóló verset, és közben nem ordítva sírni, vagy sírva ordítani, mert az nem lenne helyénvaló. Biztosan azért kell mindenki elől eltitkolni – és nem felvállalni – a fájdalmunkat és a veszteségünket, mert ha kiderülne, az valamiért nagyon kellemetlen, vagy helytelen lenne.

Azt nem értem, hogy mi alapján gondolta az összes minket körülvevő felnőtt, beleértve az óvodapedagógusokat is, hogy nekünk az lesz a legjobb, ha nem maradunk ki ebből a pompás ünnepségből? Kérdezem én ma 34 évesen 2020-ban: milyen gyermeknevelési filozófiát követtek az óvónők, amikor az ötéves húgomnak anyák napi verset tanítottak be (talán annyi enyhítést kapott, hogy nagymamáknak szóló verset kellett mondania) fél évvel azután, hogy elvesztette az édesanyját, de nem csak betaníttatták vele – melyet természetesen fegyelmezetten jókislány módjára el is mondott, hiszen neki is csak egy túlélési lehetősége volt: szót fogadni és megfelelni a körülötte életben maradt róla gondoskodó felnőtteknek – de ugyanott meg kellett hallgatnia tucatnyi másik verset az anyai szeretetről, meg arról, hogy ez a leggyönyörűbb dolog a világon, majd végignézni, ahogyan a többi gyermek az anyja karjaiba borul. Velem pedig mindezt szintén végignézették tíz évesen. Szeretném, ha valaki megmagyarázná nekem, hogy hogyan lettünk mi emberek ennyire idióták? Talán azt akarták, hogy azt higgyük, hogy nincs semmi baj? Azt hitték, nem vettük észre, hogy meghalt az anyánk? Azt akarták talán, hogy ne maradjunk ki a közösség egyik fontos ünnepségéből, nehogy észre vegyük, hogy meghalt az anyánk és ez rossz? Vagy ne vegyünk észre, hogy nekünk az életünk igenis megváltozott a többiekhez képest? Érzitek mekkora rohadt nagy tagadás van e mögött az egész mögött? Hogy mekkora hazugságot akartak eladni nekünk, amiről egyértelmű volt, hogy hazugság? És az egészért még hibáztatni sem lehet ezeket a felnőtteket, hiszen bizonyára a halállal kapcsolatos távolságuk, tapasztalatlanságuk, félelmük irányította őket, amikor így döntöttek, hogy mi is vegyünk részt az anyák napján, mintha mi sem történt volna. Az őket körülvevő kultúra teljes impotenciája és alkalmatlansága manifesztálódott a halál jelenségéhez. Mi lett az üzenete mindennek számomra és a húgom számára? Nem szabad, hogy lássák, hogy fáj, sírni ciki, illetve illetlenség, a fegyelmezettség az első (már 5 és 10 évesen is), a halál szégyellni és elhallgatni való. A gyermekek mindent éreznek. Fel tudom idézni konkrétan ma is ugyanazt az érzést, ugyanazt a mellkasi fájdalmat, ugyanazt a szorongást, ugyanazt a gombócot a torkomban, amitől majdnem megfulladtam. És a kétségbeesést, a bizonytalanságot nem csak magamban, hanem a körülöttem lévő felnőtt emberekben is. És a tabunak a fülsiketítő hazugságát. Komolyan mondom, mintha hangja lett volna a hazugságnak, mintha sípolt volna a fülemben. Annyira egyértelmű volt, hogy hazudunk mindenki előtt, és hogy ezt várják el tőlünk.

Szeretném, ha valaki megmondaná, hogy miért nem tiltakozunk az ellen, hogy elembertelenedjünk? Hogy miért nem kérdőjelezzük meg az intézményeink, „vezetőink”, az autoritás döntéseit, rutinját? És miért nem vesszük észre azt, hogy széjjel tabusítjuk a magán és közéletet, hogy sem a halált, és ezzel párhuzamosan az életet sem tiszteljük (a halál méltóságának elveszítésével az élet méltósága is csorbul), hogy senki nem szólal már meg az elesettek, vagy rászorulók nevében, hogy nincs már sorsközösség, empátia, kommunió (azaz lelki közösség)? Közösségeinkben senki nem védi vagy támogatja az árvákat, az elesetteket, az időseket, a gyermekágyat, a szükségben lévőket. Mindezt a feladatot mi egyének (legyünk bármilyen közösség tagjai) a szociális hálóra bízzuk, mintha a velünk egy közösségben élő szükséget szenvedő embertársam egy tőlem absztrakt problémát jelenítene meg, aminek a megoldásához semmi közünk. Higgyétek el, hogy az a havi kb. 20.000 ft árva segély, amit kaptam az államtól, nem adott hozzá az életemhez túl sokat. Nem kompenzált azért a traumáért, amit okozott bennem a közösség viselkedése és reakciója a veszteségemre. Nem kompenzált azért, hogy megtanultam akkor azon az anyák napján (és persze a többi hétköznapon), hogy ha valami fáj, temesd el jó mélyre, sőt, lehetőleg mosolyogj, de mindenképpen játszd meg, hogy nem fáj, mert, ha ez kiderül, az nem elfogadott az emberi közösségekben. Olyan csodálatos európai keresztény kultúrában nőttem fel, hogy 33 évesen a depresszió legsötétebb bugyrait jártam be, ami gyakorlatilag munkaképtelenné tett (ahelyett, hogy a koromnak megfelelő életfeladatokkal foglalkoznék – John Bradshaw mondta egy előadásában, hogy most, 54 évesen, hogy feldolgoztam a gyermekkori sérüléseim nagy részét, most vagyok készen az apaságra…), mert nem tudom kifejezni, ha valami fáj, bánt, rossz, szétszakít belülről, ha megaláznak, eltipornak. Mai napig hajlamos vagyok észre sem venni azt, ha belül fáj valami, megalázva, semmibe véve érzem magamat, miközben mosolygok, vagy épp mások kedvére teszek. Körülbelül így:

faces1

Nézzük csak kicsit a depresszió szó etimológiáját: de-press, azt jelenti visszanyomni, visszafojtani. Erich Fromm gyönyörűen fejti ki Sane society című könyvében az elnyomás kapcsán a következőket:

„[az ember] szabadon és rabszolgaként is képes élni. Jólétben és luxusban, illetve éhezve is. Képes harcolva élni és békében is, kizsákmányolóként és tolvajként, valamint együttműködő és szerető közösség tagjaként. Szinte nincs olyan pszichés állapot, melyben az ember nem képes létezni, és szinte alig létezik olyan dolog, melyet nem lehet megtenni vele, vagy amire nem lehet használni őt. Ennek ellenére a történelem már bizonyította, hogy egy tényt nem vettünk figyelembe. A despoták és az uralkodó klikkek sikerrel járhatnak embertársaik leigázásában és kizsákmányolásában, de az embertelen bánásmódra a reakciókat nem kerülhetik el. (…) Teljes nemzetek, vagy társadalmi csoportok hosszú időn át le lehetnek igázva és kizsákmányolva, de a reakciójuk minderre nem marad el. Apátiával, intelligencia jelentős gyengülésével reagálnak, illetve olyan kezdeményezésekkel és tudással állnak elő, melyek fokozatosan járulnak hozzá az uralkodóikat szolgáló rendszer megbukásához. Vagy épp a gyűlölet és a rombolás olyan mértékű felgyülemlésével reagálnak, amely során vagy önmagukkal végeznek, vagy uralkodójukkal, vagy a teljes rendszerrel. (…) amennyiben [az ember] olyan feltételek nyomása alatt él, melyek szembe mennek természetével és az emberi egészség és gyarapodás alapvető kritériumaival, úgy nem elkerülhető az erre adott reakciója.” (önálló fordítás)

Úgy, ahogyan társadalmi csoportok esetében, úgy az egyén esetében sem tartható fenn következmények nélkül természetéből fakadó igényeinek elnyomása. Egyik ilyen igény például, hogy az érzéseinket validáljuk, megéljük és ne szégyelljük. Az angolban az érzelem szó az ’emotion’, melyet néhány helyen úgy is definiálnak, hogy ’energy in motion’, vagyis mozgásban lévő energia. Ha nem mozdulhat, ha nem mehet a maga útján az az érzés, akkor megreked, lefojtódik. Nem tűnik el, továbbra is ott dolgozik a mélyben, melynek lent tartása eszeveszett energiákat vesz el az egyéntől. Így keletkezik például a depresszió, és számos másik betegség.

Most nézzük az antidepresszáns szó etimológiáját: anti-de-press. Vagyis: a lefojtás ellenébe menni. Vagyis: a lefojtás lefojtása. Duplatagadás. Nem lenne egyszerűbb felengedi azt, ami le van fojtva? Lássuk meg korunk, orvostudományunk, a gyógyszeripar komplikált, életellenes hozzáállását az emberi természethez és egészséghez.

A baj az, hogy nincs olyan iskola, sem intézmény az életünkben, ahol szólnának, felhívnák a figyelmünket arra, hogy az elfojtás beteg viselkedés, betegséghez vezet. Sőt, a kultúra egyre inkább ezt támogatja. Mit? Hogy lefojtsuk emberi természetünk velünk született szükségleteit. Azt, hogy az emberi természet és a társadalom igényei konfliktusban állnak egymással, és ebből kifolyólag az egész társadalom beteg, már Freud is megfogalmazta, ez nem az én találmányom.

Miért nem érezte egy felnőtt sem, hogy odalépjen hozzánk és teret adjon a mi fájdalmunknak? beszélgessen velünk? Vagy figyelembe vegye, hogy nem akarjuk meghallgatni épp most (de lehet, hogy soha többé) a csodálatos verseket az anyai szeretetről, de semmiképpen sem szótlanul és fegyelmezetten sem én, sem a hugom!!!??? Mert ez perverzió! És eltemeti bennünk a saját gyászunkat még azelőtt, hogy tudnánk, gyászunk van. Mai napig komoly gondjaim vannak saját érzéseim, saját gondolataim, önmagam képviseletével és vállalásával. Mert olyan csodálatos kultúrában nőttem fel én, a szüleim, a nagyszüleim és ki tudja még hány család, ahol rettegnek a felnőttek is a saját érzéseik megélésétől, vállalásától, kifejezésétől, a haláltól, ahol tele vagyunk tabukkal az élet legszentebb és legerőteljesebb dolgait illetően (szexualitás, halál, test, lélek, veszteség), nem beszélünk arról, ahogyan valójában érezzük magunkat, nem adunk teret az érzelmi megtisztulásnak és szinte forrásponton bugyog bennünk a felgyűlt fájdalom, a szégyen, a soha ki nem fejezett düh, az el nem sírt gyász, miközben megtanuljuk ezeket nem felengedni a felszínre az egymással való szociális érintkezéseinkben. Udvariasak, kimértek vagyunk a postán, a gyermekorvosnál, a tanórán, a bankban, az iskolai ünnepségeken, a szülői értekezleten, egy esküvőn (már aki :D), egy temetésen, és (ami talán a legrosszabb) van, aki közvetlen szeretteivel is folyton fegyelmezett és kimért (vagyis nincs egyetlen hely az életében, ahol vállalná önmagát), és ezzel egy időben pedig csodálkozunk, hogy az arcnélküli internetes felületeken olyan undorító, fröcsögő, embertelen, átgondolatlan, mélységesen megalázó, infernális stílusban írogatnak emberek (legtöbbször álnéven) egymásnak, és olyan ádáz, vérre menő harcok folynak a billentyűzetek mögül, amelyek a színtiszta ön- és embergyűlöletet tükrözik teljesen félreérthetetlen módon. Legyen szó testzsírszázalékról, politikáról, környezetvédelemről, vallásról, az Amazóniai esőerdőről, divatról, főzésről, diétáról, házasságról, monogámiáról, szülésről, gyermeknevelésről, MINDEGY MIRŐL. Szóval ha azt hisszük sikerrel söprünk a szőnyeg alá témákat, érzéseket a mindennapjainkban, akkor csak menjünk fel a világhálóra, vagy nézzük meg a meddőségi, szív- és érrendszeri, mozgásszervi, autoimmun, rákos megbetegedések, valamint a függőségekről, és az erőszakos visszaélésekről szóló statisztikákat, és rögtön egyértelmű lesz, hol manifesztálódik mindaz, amit a megfelelő időben a megfelelő helyen nem engedünk szépen méltósággal átfolyatni a lelkünkön. Ha nem viselkedünk emberként, elembertelenedünk.

Ja! Még valami: nem bírom elviselni a temetőt! Akárhányszor akárkivel ott álltunk anyám sírjánál, csak hallgattunk és néztük a sírkövet. Némaság. Ez lenne a gyász? Így emlékezünk valakiről, aki soha nem lesz már velünk, hogy elhallgatunk róla? Hát nem szomorú, hogy olyan felnőttek élnek ebben az országban (a Magyarországban), akiknek nincs szavuk a halottaikra, az elveszített szeretteikre? Mennyivel megkönnyítené a lelküket, ha a kultúra, amelyben élnek teret adna és bátorítaná őket a gyász megélésére, őszinte kifejezésére is. Attól tartok erre nem lesz állami rendelet egyhamar, tehát nekünk kell ezen változtatni. És persze nem állíthatom, hogy mindenhol így állnak a halálhoz otthon kis országunkban, sőt örülnék neki, ha hallanék ellenpéldákat a saját történetemre és tapasztalatomra válaszul. De tudjuk, hogy a huszadik század mennyi bűnt és szégyent és sérelmet tolt rá szüleink, nagyszüleink generációjára. Hogy akarunk innen továbblépni? Én a mi generációnkban látom a lehetőséget az önmagunk és egymás feloldozására a bűntudat alól, és a bátorságot a szembenézésre.

Mi lenne, ha kezdésnek azok, akik egyetértünk ezzel, kimondanánk: a halállal nem tudunk mit kezdeni. Ha elfogadnánk ezt a tényt, lehet, hogy abban a pillanatban elkezdődne a gyógyulásunk egyéni és közösségi szinten. Feszengés, mély tabu, félelem, hallgatás a halálról, elmúlásról, halottainkról, kanosszajárásainkról, belső világunkról és így tovább. Senki sem hibás, de mégis mindenki. Minden forma üres aktus, ha nincs megtöltve igazsággal. Minden tettünket (főleg szokásainkat – melyek rutinból, automatizmusból jönnek) érdemes ez alapján megmérni újra és újra. Az igazság és az igaz szándék szentel meg minden aktust az életünkben. A többi mind elfecsérelt idő és energia, üres szónoklás, időhúzás, színjáték, amely ránk hozza az összes bajt, amelyekről persze a végén azt hisszük, hogy a sors ver bennünket.

A lelki közösségeink újra gondolásához pedig végezetül álljon itt egy indián idézet:

„Bizonyára feltűnt, hogy az indiánok mindent körbe állva végeznek, és ez azért van, mert a Világ Ereje mindig körökben nyilvánul meg, és minden a kör alakját közelíti. Régen, amikor még erős és boldog nép voltunk, az erőnk a törzs szent köréből származott, és amíg a kör töretlen maradt, népünk virágzott. (…) A Világ Erejének minden műve kör alakú. Kerek az ég, és úgy hallottam, a Föld is kerek, akárcsak a csillagok. A madarak kör alakú fészket raknak. A Nap körívben jön fel, és megy le. A Hold ugyanígy tesz, és mindkettő kerek. Még az évszakok is egy kört írnak le, ahogyan váltakoznak, és újra visszatérnek oda, ahol voltak. Az ember élete is kört ír le gyermekkortól gyermekkorig, akárcsak MINDEN, AMELYBEN ERŐ MOZOG.” – Életkör

És ha valaki még mindig nincs meggyőzve arról, hogy az érzelmeinkkel, pszichénkkel és lelki folyamatainkkal érdemes törődni, csak elevenítsük fel ezt a nagyon egyszerű tényt szintén Erich Fromm gondolatmenetéből kölcsönözve:

Az állat elégedett, ha fiziológiai igényei ki vannak elégítve (éhség, szomjúság, szexualitás). Mivel az ember részben az állatvilághoz tartozik, ezeknek az igényeknek a kielégítése szintén elengedhetetlen számára. De mivel az ember ember, ezért ezeknek az ösztönvilághoz tartozó szükségleteknek a kielégítése még korántsem elégséges a boldogságához, de még ahhoz sem, hogy józanságát, normalitását megőrizze. Az emberi faj nem pusztán anatómiai és fiziológiai fogalmak alapján definiálható. Tagjai alapvető pszichés minőségekkel rendelkeznek, törvényszerűségekkel, melyek mentális és érzelmi működését irányítják. Az öntudat, az indíték, a képzelőerő és a kreativitás kiemeli az embert az állatvilágból. Onnan, ahol a harmónia a természettel még magától értetődő. Az ember számára egy út maradt: kiemelkedni minden tekintetben a természeti ösztönvilágból, és megteremteni saját otthonát – egy olyan otthont, melyben a világ emberi lesz, melyben az ember igazán önmaga lehet. Az ember részben isteni, részben állati. Részben végtelen, részben véges. Szabad akarata miatt pedig felelősséget is kapott: benne a létra.

 

“Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.

Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.”

– Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök

 

f5fdc13e35009f2f1fce6e44bf838343

This entry was posted in: Blog HU, Személyes

by

Hungarian woman using mainly writing and photos as an expression. Researching about authenticity, integrity, human values, wisdom of cultures, wisdom and diversity of nature, women's health, self-awareness, self-healing. Currently working on her first book on Nisyros island, Greece. ~ Főként az írás és a fotó nyelvén közlő önálló utat kijárni próbáló gondolkodó embernek, nonkonformistának tartom magam. Témáim a kultúra hatása az emberre, emberi sorsok és motivációk mély szinten történő megismerése és megértése, természet törvényszerűségeinek és diverzitásának megismerése és megértése, nőiség megértése és kibontása a saját életemben, valamint saját magam felfedezése, egy belső-külső tudatosság és az önazonosság fokozása ameddig csak lehet. Jelenleg első könyvemen dolgozom Nisyros szigetén.

Szólj hozzá Te is! / Tell us your opinion!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.