Blog HU, Személyes
Comment 1

“Én nem keresek – én találok.” – a nagy fordulat? Vagy mi történik? – 2. rész

“A keresés: kiindulás egy régen ismert tényből, és valami tudott dolog találni-akarása. Találni: ez valami teljesen új. Minden út járható, és minden elérhető eredmény ismeretlen. Nagy merészség, szent kaland: Az ilyen kockázat bizonytalanságát igazából csak azok tudják vállalni, akik kétségek közt is biztonságban érzik magukat, akik határozatlanság, elhagyatottság közepette is vezetőre találnak, akik nem kitűzik a célt, hanem hagyják, hogy maga a cél vezérelje lépteiket.”

– Pablo Picasso


Ez a bejegyzés a második része  e korábbi bejegyzésnek.

A dolgok súlya

Összegezve az első részben megosztott élményeket: azt hiszem, a kiégésnek megvan a maga hasznos funkciója. Amikor minden eleven és élő szürke hamuvá válik, ott feketén-fehéren megjelenik az újjászületés lehetősége. Új magokat vetni, új kertet tervezni, bizonyos fokkal igazabb létezést táplálni. Innen, a túlpartról nézve azt mondom: jó is tud ez lenni. Ajándék és lehetőség bújik meg abban, ha elveszítek mindent (vagy legalábbis azt, amit én a mindennek véltem) és kapni egy új tisztább lapot, hogy megszabaduljak téveszméimtől, illúzióimtól (legalábbis egy részüktől), azoktól, amelyekkel hazug, absztrakt életet élnék tovább, amelyek leginkább elbarikádoznak személyes igazságomtól. Melyekkel továbbra is homokra épített várat pofozgatnék, csinosítgatnék. Ezért ebben ott van a lehetőség, hogy közelebb kerüljek saját magamhoz. Vedlés, friss forrás, és a tapasztalás arról, hogy túléltél valamit, amibe azt hitted beledöglesz. Akkora erő van ebben, akkora teret kapsz ettől a kifacsart, kiégetett állapottól, ami az életed minden aspektusára kihat. 34 évesen több életerőt érzek magamban, mint mondjuk 16 évesen. Frissebbnek, élőbbnek is érzem magam, mint 16 évesen. Nemhogy azt érzem, semmiről nem vagyok lemaradva, hanem azt, hogy most kezdődik az igazi felvonás. Azt érzem kaptam egy esélyt igazabbá válni és ezáltal az életemet is azzá tenni. Valami olyan belső forráshoz visz közelebb egy ilyen ‘veszteség élmény’, vagy ‘la petite mort’, amely felvillantja számunkra a következő tudást: elemi természetünk magvában végtelen, valamiféle éteri energiaforrás szunnyad. A nyers fizikai erő az akarat, az egó teljesítményéhez “kell”, amely véges, múlandó. Van itt valami, ami azonban a matérián és az idő múlásán túlmutat, ami nem izzadságszagú erő, melynek megnyilvánulása a krisztusi kor körül tetőzik. Nem. Amikor elfogy az akarás üzemanyaga és mindenhonnan falakba ütközünk, ahol nincs már több koncepció, amikor nincs cél és bizonyosság, mert semmi sem biztos és így a kontrollt sem tudjuk tartani tovább, ott jöhet egy meghatározó kegyelmi pillanat, egy úgynevezett önátadás. Ha az önátadás élményébe nem halunk bele, az addig soha nem tapasztalt bizalmat és belső stabilitást képes létrehozni, amely igazi katalizátorként funkcionálhat az ember életében az absztrakt és a közvetlen élet közötti váltásban. Az önátadás során azonban valami mégis szükségszerűen meghal, de az az egó birodalmában gyökerezik, melyet azonban hajlamosak vagyunk összetéveszteni önmagunkkal. Ezért félünk annyira.

De, mielőtt az embert betöltené ez a kegyelem, és az ürességnek ez a felszabadító aspektusa, olyan poklokba merülhet alá, ahonnan a visszatérés szerintem nem garantált. Vannak, akik például így nyilatkoznak róla, az Életkör című könyvből idézve:

„a hit felszámolódásának iszonytató élménye, mintha egy fekete lyukba zuhannék, amelynek nincs vége, soha nem változik semmi, nincs Isten, semmi, amiért élni érdemes és lélek sem létezik. Aztán nem tudom mi történt… valószínűleg kimerültség… a rettegés teljesen kimerített, és akkor belém hasított valami életösztön, hogy hinni akarjak valamiben…”

„akárhányszor próbáltam összeszedni magam, történt valami, és nem tudtam megtenni azt, amit magamtól vártam. Emiatt teljesen elvesztettem a hitemet, és mély kétségbeesésbe hullottam. Minden, amiben korábban hittem, eltűnt az életemből. (…) Az alámerülés egy folyamat, az alvilági tartózkodás egy folyamat, és a felbukkanás, a lassú visszatérés szintén egy folyamat, de ha levágjuk az utat, akkor az egész utazást újra meg kell tenni. Megértettem hogyan ölik meg a nők magukat. Logikai tévedés, ha úgy érezzük, hogy valami kétségbeesetten meg akar halni, és azt összekeverjük saját magunkkal. Csak egy részünknek van szüksége átalakulásra.”

Nem szeretem, ha valakinek azt mondják, hogy „hidd el, jobb lesz, minden jóra fordul”, „hidd el, kijössz belőle”, vagy „ettől csak jobb lehet”, vagy „csak higgy a jóban és megvalósul”. Mert ez hazugság. Ezt senki nem tudhatja előre. Ez az emberi élet egyik misztériuma, mely a szépséget és egyben a kockázatot kölcsönzi lépéseinknek és a múló perceknek: nem ismerjük a jövőt. Legyünk kicsit realisztikusabbak: emberi tragédiák léteznek. Naponta a világ minden részén pokolinál is pokolibb tragédiák léteznek. Aki nem hisz nekem, kezdje el nézni a Soft White Underbelly youtube csatorna videóit (szigorúan 18 év fölött!) és belepillant ezekbe a pokol legsötétebb bugyrait idéző emberi történetekbe. Percről percre a világon emberi sorsok buknak el, emberek, sőt gyermekek halnak bele szenvedéseikbe, legyen az testi, lelki, pszichés. Ha minden jóra fordulna, akkor nem a Földön élnénk, hanem a hollywood-i filmek és a reklámok súlytalan hazug világában. Nem, nem fordul minden jóra. Batman nem létezik. Létezik azonban emberi felelősség. Azt is mondják, hogy ami nem öl meg, az megerősít. De, hogy mi öl meg és mi nem… erre még nem jöttem rá. Ne vegyük kézenfekvőnek, hogy minden mélységből kijövünk – végső soron csak erre szerettem volna kilyukadni. Vegyük komolyan a másik alászállását a pokolba, és természetesen a sajátunkét is. Ne bagatellizáljunk és ne gondoljuk, hogy dolgainknak csak pozitív kimenetele lehet. Mégpedig azért, mert ebben az esetben el fogjuk kezdeni keresni a saját felelősségünket és lehetőségeinket az élet(ünk) jobbá tételére, fejlődhet empátiánk, együttérzésünk és a veszteségekkel, az elengedéssel, a halállal, a szenvedéssel egészségesebb viszonyt alakíthatunk ki – melyet a kultúránk által kitermelt tökéletesre fehérített fogú, acélostestű, szoláriumbarna, vasalt arcú (vagy heréjű), szenvedéssel szemben közönyös, az öröm iránt érzéketlen influenszer Barbie-jaitól és Ken-jeitől – hogy úgy mondjam – nem fogunk megtanulni. Aki látta az 1976-os Network című Sydney Lumet filmet, az tudhatja, hogy onnan idéztem pár jelzőt az előzőekben. Micsoda előrelátás és éleslátás fogalmazódott meg a film monológjaiban és párbeszédjeiben, pedig akkor még csak a rádió és a televízió ontotta propaganda rontotta életünket és mosta át agyunkat. Azóta pedig… bárki önként médiaterméket gyárthat magából, életéből (sőt, kutyáiból, gyerekeiből is) és e hazugságot számtalan csatornán ömlesztheti kontroll, határok, szabályozások, morális irányelvek, az igazságra való igény, a valósághoz való hűség nélkül. Sőt, úgy néz ki, minél nagyobb hazugság a médiatermék, annál többet ér a számok, a nézettség, és végső soron, ami persze a legfontosabb: a reklám nyelvén. Semmi nem változott a butaság és az agyamentség terén 1976 óta. Csak az eszközök változtak, melyeken keresztül mindez ránk zúdul.

„Az egész életedet leegyszerűsíted szimpla közhelyekké. Háború, gyilkosság, halál annyit számít, mint egy pohár sör. És a mindennapos élet neked korrupt komédia. Neked még az élet legmegrázóbb és legigazibb jelenetei is filmkockák, amik visszajátszhatók. Téboly vagy Diana, fertőző téboly. Amihez hozzáérsz, meghal. Mindent elpusztítasz. De engem nem! Addig, amíg képes vagyok örömre, szenvedésre, szerelemre!” – részlet a Network című filmből

Öröm, szenvedés, szerelem. Amíg érzéseinknek súlya van, addig lesz mit kockáztatnunk. Amíg érezzük, hogy van kockázat, van mit veszíteni, és nem lesz minden úgyis happy end, addig ébren van bennünk a lelkiismeret, a felelősségvállalási ösztön, és jelentőséget (súlyt) fogunk tulajdonítani tetteinknek, vagy épp tetteink elmulasztásának, illetve a körülöttünk lévők boldogulásának (legyen szó a természetről, az állatokról, vagy embertársainkról). És még valami: így, a kockázat tudatában szépen magától meg fog bennünk jelenni a hála. „Ha tudjuk, hogy másként is lehetne” – dimenziókat képes kinyitni.

Ha én nem kapok valódi segítséget ebben a nehéz időszakban, akkor most vajon hol vagyok? Nem tudom… De biztosan nem ott, ahol most. Milyen a valódi segítség? Mint a szülő nő mellett a jó dúla, mint a tanítvány mellett a jó mester. A valódi segítség valójában nem közös érdekeken, hanem annál inkább közös értékeken alapul. Olyan értékeken, mint a szeretet, az emberi méltóság és szabadság tisztelete, az emberi élet és az individuummá válás csodálata, a hála, az alázat és a felelősségvállalás képessége. A kényszer nélküli őszinteség esélye ez, amelyről Frenák Pál is szól, amikor arról mesél, hogyan mentorálja a táncosait a CAGE című darabra készülve: “Mögöttük állok, mert hiszek bennük, és nem hajtom őket, hanem hagyom dolgozni őket.” (forrás) Önmagunk “megszülését”, vajúdásunkat az életben egy ilyen alkotói folyamattal tudom legegyszerűbben párhuzamba állítani. És visszafelé: amely művészeti alkotás alapja nem az élet, az az absztrakció kategóriája számomra.

“A tehetséggel megáldott emberek alkotó munkáiban az egész világot átfogó teremtési folyamat speciális eseteit látjuk” – Konrad Lorenz

Fontos megjegyezni azért azt is, hogy a pokolnak arra az adott szintjére is le kell jutni, ahol az ember már hajlandó segítséget elfogadni, illetve kérni, magyarul, egy szikrányit akarnia kell kijönni a fényre. Az a pont valahol ott lehet, ahol úgy érzed, hogy ezt már tényleg nem érdemled meg. Azt hiszem, ez a pont (ez a fajta kegyelmi állapot) sem mindenkinél jön el. És azt hiszem, ennek a pontnak az eljövetelét ’a hátunkon cipelt múltban gyűjtött csomagunk súlya osztva lelkünk teherbírásával’ matematikai képlete határozza meg. Egyszerűen meg kell látnunk: van, aki lent marad. Ismét: aki nem hisz nekem, nézegesse a Soft White Underbelly youtube csatorna videóit. Igen, úgy érzem egy összeomláson keresztül kaptam egy lehetőséget, hogy új minőségben folytassam. És a NEM magától értetődő új esély tölti ki az üres teret bennem most HÁLÁVAL.

Újabb otthon?

Nah, hogy ne csak a filozofálgatás vegye el a drága időtöket, hanem némi bulvár is (kapjatok is valamit, ha már ide tévedtetek Barbie-k és Ken-ek – tudom, hogy a happy end-et várjátok!), nézzük mi történt Rodoszon, ebben a semmiben lebegős, üres állapotomban.

Amikor a hotelből átköltöztem a szokásos téli rezidenciámra, épp ismét nem úgy dobta a gép, hogy egyedül, nyugodt körülmények között lehessek. A lakás tulajdonosa is épp ott tartózkodott egy projekt miatt, illetve az ő barátnője is. Mindketten hatvanon túli svéd nők. A tulaj húszas éveiben Rodoszra házasodott, a barátnője pedig csak majdnem Rodoszra házasodott húszas éveiben (ó igen, ezek a görög férfiak, és ezek a hideg éghajlatról a hirtelen napsütésre érkező nők…), ő épp Rodoszon nyaralt és „nálunk” szállt meg. Ez a teljes zavarodottság ideje volt még mindig: nálunk, nálam, nála? Fogalmam sem volt, hol a helyem és hogy valaha le fogok-e telepedni, és ha igen hol?? Van ilyen hely a világon, ahol maradhatok 3 hónapnál tovább is? Hol??? Csak azt tudtam, hogy engem innen nem robbantanak ki egyhamar, én még egyszer össze nem pakolok ennyi holmit, akkor sem, ha erős férfiak cipelik őket fel-le. A megállapodás az volt, hogy az első Airbnb vendég érkezéséig maradhatok megint (április-május – ez mindig idő közben derül ki a foglalások alapján). ’Movement practice’ – ha nagyon finoman akarok fogalmazni. Az biztos, hogy a jógamatracon, vagy bármilyen spiri módszerrel soha nem értem volna el ekkora egótiprást és flexibilitást, mint a rodoszi vándorcigány évek alatt… Lemorzsolt rólam szinte minden konzumidiotizmust és plázapics@ságot. Már magassarkúm sincs… nehéz lenne benne költözködni non-stop. Meg még egy csomó mindenem nincs, amelyek nélkül korábban el sem tudtam volna képzelni az életem. Van köztük fontosabb dolog is, mint egy pár magassarkú.

Kerestem a helyem, de nem aktívan, hanem inkább csak úgy, mint egy macska, aki addig helyezkedik, míg meg nem találja azt a pontot, ahol napi 16 órát aludhat… Ezt a pontot leginkább a szabadban, a tengerparton találtam meg. November közepére már hidegvérű rutinnal hajtottam el (Rodosznál is) melegebb éghajlatra az összes bepróbálkozó férfit korosztálytól függetlenül, aki könnyű prédát látott bennem a parton egymagamban hullapózban fekve. A lakás és a környezet hiába volt ismerős, ez nem dobott fel, ellenkezőleg. Azt éreztem: ez a harmadik telem itt Rodoszon és egy büdös lépést nem haladtam előre… Képtelen vagyok megvetni a lábamat, nincs otthonom, nincs helyem a világban, csak ide-oda lődörgök, ténfergek A-ból B-be, egyik sz@r helyzetből a másikba, és ennek úgy tűnik soha nem lesz már vége. Sem a mikrokörnyezetemben, sem globálisabb nézetben, vagyis a világban sem találom a helyem.

Hiába ért véget a munkaviszonyom október 15-én, a feszültség a testemben és a pszichémben még tombolt hetekkel később is. A tényleges lépéseinket a testünk és a lelkünk időbe telik, mire leköveti – ezért nem hiszek a rohanásban. Az, hogy nem egyedül voltam a lakásban, pedig teljesen kikészített. Azt éreztem megint, hogy másodrangú polgár vagyok. Be vagyok fogadva. El vagyok viselve. Csak a saját hangomat szerettem volna hallani, azt is belülről némán. Hagyni végre érvényesülni azt, aki valójában vagyok. Végre megmenteni saját magamat, hogy visszanyerjem – vagy inkább életemben először felépítsem – a magamba vetett hitem. Mindenkire hallgattam az elmúlt 34 évben, nem jött be. De az elmúlt nyár tébolya teljes elvonulásért könyörgött bennem. Most végre én jövök. A csend volt az én terápiám – mai napig az. A lélek ilyenkor friss oxigénhez juthat. Lehet, hogy kelleni fog most 34 olyan év, amit szerzetesnőként élek le, hogy balanszba jöjjön az életem… Főleg azok után, hogy kimerítettem azoknak a tevékenységeknek és embereknek a listáját, amelyekben, és akikkel nem érzem jól magam. Köszi megvolt, most már csinálnék valami olyat is, amiben nem “kell” azt hazudnom, hogy nem az vagyok, aki. És szívesen venném körbe magam olyanokkal, akik előtt szintén nem kell valaki másnak hazudnom magam. Ezzel kapcsolatban, ami világossá vált előttem az elmúlt években bejárt tévutak alapján (melyek igazi jelzésértékű tanítómesterek voltak), az a következő: ez az „igaz” közeg és ezek az emberek és ez a munka nem úgy fog jönni, hogy majd én „kasztingolok” ránézésre (ezt ugye egyébként is megtanultuk már: szinte semmi sem az, aminek látszik), vagy úgy, hogy mostantól eldöntöm, hogy én ezt akarom. Nem. Hanem első lépésben nekem kell igazzá válnom, és aztán a dolgok rendeződnek az én integritásom szerint, vagy annak esetleges hiányában – eddig is ez történt, ezt be kell látni. Én voltam a legjobban felháborodva, hogy milyen hazug emberek vesznek körül, miközben én magam Oscar-t érdemlő alakításokban temettem el jó mélyre azt, aki vagyok. Félelemből. Megszokásból. Hogy szeressenek. Mindegy miért. És mindegy, hogy az ártatlan Csipkerózsikát alakítjuk, a jótündért, a gonosz boszorkát, az oly népszerű Jean D’arc-ot, Ghandi-t, vagy a mindenkin átgázoló Jockey Ewing-ot, a szerep az szerep. Attól még hogy másoknak látszólag nem árt, attól még szerep és mi eltűnünk mögötte. Akkor is, ha másoknak szimpatikus, amit játszunk. Attól még, hogy kijárt ösvény, attól még nem a tied. Igazzá kell válni, nincs mese. Előbb az én munkám jön, melynek a hátszele a bizalom, a hit lesz. Had jegyezzem meg ezt is: úgy vettem észre, hogy először saját magunknak kell hűséget fogadni, még mielőtt bárki másnak hűséget fogadunk. Utána jöhetnek csak a többiek. Mert, hogyha nem vagy hű önmagadhoz, akkor abban a pillanatban a többieknek is hazudsz, nem csak magadnak. Az önmagaddal kiépített jó kapcsolat az alapja életed összes többi kapcsolódásának. Az egész világgal. E sorok olvasása közben ne érezzétek magatokat felelősségre vonva egy percig se. Mindinkább felelősségre ébresztve. Ezt nekem sem mondta soha senki. Három évtizedembe telt e dolgok közelébe kerülni.

A rágondolás nem munka. Az akarás nem munka. A sokszor egymás után elmondott pozitív megerősítések, nem munka. Az igazzá, önmagunkhoz hűségessé válás apró, de jelentőségteljes aktusai a leghétköznapibb helyzetekben – az már munka. A legjobb pedig az egészben, hogy ezek a helyzetek házhoz jönnek. Mindig picit jobban kilépni a jól megszokott szerepeinkből, és picit jobban támaszkodni arra, ami a pillanatnyi igazságunk. Például: nincs kedvem nevetni ezen a viccen – akkor vállalom, hogy nem nevetek, akárki is mondja. Mert, ha akkor nevetsz, amikor nem szeretnél, olyankor a lelkedből nevetsz ki egy darabot. Majd figyeld meg, mennyivel kevesebb leszel utána. Ugyanígy van ez a beszéddel, a mások kedvére, elvárására kimondott üres szavakkal – vagy az igaz szó/nevetés magadban tartásával; az étellel, amit nem éhesen örömmel eszel meg, hanem unszolásra, vagy udvariasságból; a csókkal, a szeretkezéssel, amit nem kívánsz; a munka, amiben lemondasz önmagadról és méltóságodról; a társaság, amiben csak azért vagy, mert még mindig jobb, mint egyedül; az iskola, vagy tanfolyam, és bármi más, amit nem belső indíttatásból, hanem külső nyomásra végzel önnön természetedtől teljesen leválasztódva… hosszú a lista – mind-mind elvesz belőlünk – az önbecsülésünkből egy darabot, majd ezek összeadódnak és egy napon ott állsz a tükör előtt (esetleg már kenyérkeresőként, szülőként, nagyszülőként), és nem tudod ki a franc vagy. Aztán még példák: nem tudok emberek közé menni, mert egyedül szeretnék lenni – akkor ezt őszintén kimondom, nem keresek kegyes hazugságokat és másokat kielégítő hazug indokokat, amelyektől majd megnyugszanak. Leugrok egy kakaóscsigáért és az eladó ott akar tartani, mert nincs kivel beszélgetnie, ezért én is jó leszek – nem, nem maradok, azért nem, mert most nincs miből adnom nekem sem, és ezt felismertem. És így tovább… mindenki ismeri a saját listáját. Ez röviden saját méltóságunk és mentális/lelki immunrendszerünk védelme – a nem ártás befelé, magunk irányába alkalmazott verziója. (Zárójelben mondom csak: ezt úgy 2-3 éves korunkban öntudatra ébredésünk környékén kellene elkezdenünk megtanulni, hogy érzelmi érésünk megfelelően alakulhasson, és később ne felnőtt csecsemőként futkossunk a világban.)

A munka részemről úgy indult, hogy megadtam magamnak a pihenést és a csendet és a külvilág véleményének a kizárását. A törődést, az érzékenységet, a toleranciát. Biztonságos helyet, és helyzetet, ami tényleg teret ad a saját belső késztetéseimnek. Csend, amiben ezt meghallod, megérzed. Tér, amiben nem kell megfelelned külső nyomásnak, ahol nem azzal megy el az energiád, hogy folyton igazolod, megvéded és magyarázod a saját lépéseidet, hanem, ahol végre megjelenhet a belső késztetés, a belső vágyak és igények listája, és véget vethetsz önmagad megkérdőjelezésének. Ehhez az kell, hogy sivatagi magányba vonulj, és/vagy az, hogy akikkel érintkezel, azok individuumként tiszteljenek és ne akarjanak téged se manipulálni, sem pedig irányítani az életedet. Ez az állapot persze nem tart örökké, de addig igen szükséges, míg fel nem vértezed magad a határmeghúzás és az önbecsülés alapvető képességeivel. Amíg sebezhető vagy, mint egy (újjá)születő valami.

Eleinte komoly szkepticizmussal álltam a feladat előtt. Nagyjából a Holdat képzeltem el, mint legközelebbi helyszínt ezeknek a kritériumoknak a teljesülésére, vagy egy idegen égitestet. De életemben először tudtam mi a jó nekem, bizonyosságom volt benne. És ez már egy vadi új jelenség volt. És azt is tudtam, hogy hova nem akarok még egyszer lejutni. És az is tiszta volt mi vitt oda. Innen el tudtam indulni a tudatos gyógyulás folyamatában apró lépésekkel. Erőt csak akkor tudtam gyűjteni, amikor egyedül voltam. Az összes vért kiszívta belőlem a legapróbb magyarázkodás, a legapróbb értelem nélküli párbeszéd, az életemre (ne adj Isten a jövőmre) vonatkozó kérdések (melyeket először mindig szintén saját magadnak kell megválaszolnod. Amíg nincs meg a saját válaszod, addig minden ilyen dolog magánügy), és azokkal az emberekkel való érintkezés, akik nyitottságuk hiányában sajnos nem tudták a helyzetemet értelmezni, de kíváncsiságuk és beavatkozási kényszerük viszont sosem hagyta őket csendben maradni és véleményüket, tanácsaikat saját maguknak megtartani. Ilyenkor fejvesztve menekültem be a szobámba. Arra a 7 négyzetméterre, amelyen az összes dobozom, bőröndöm, rögtönzött munkaállomásom, ágyam éppen elfért. A fiókot még pont ki tudtam húzni, ha kellett belőle valami. Ez a szoba volt az én idegen égitestem.

Így teltek a novemberi napok, míg elő nem állt a helyzet: fogorvoshoz kellett mennem. Na és itt kezdődik életem váratlan fordulatának a története – ha lehet így nevezni, tán korai lenne, az idő majd eldönti, de az biztos, hogy nagyon új tapasztalásnak lettem birtokában. Ahhoz, hogy értsétek a teljes képet, had tegyek itt egy gondolati kitérőt – szükséges.

Közvetlen élet versus absztrakt élet

Elsőként gondolkozzunk el azon, hogy életünk hány területét akarjuk kezünkbe venni és ezáltal teljesen leszabályozni azt, kizárni a tévedés, hibázás legcsekélyebb esélyét is – amivel tulajdonképpen azt mondjuk: „Csakis én tudhatom, mi a legjobb nekem!” Sőt, tovább megyünk, és nem csak a hibákat, baleseteket szeretnénk kizárni, hanem előre elképzelt forgatókönyvünk van életünkről, nyaralásunkról, a jövőbeni párunkról – ne adj’ Isten gyermekeinkről, a gondosan megtervezett szülinapi partiról, és így tovább a legapróbb eseményig. Hogyan próbálja beszorítani élete folyamát az általa elképzelt egyetlen megfelelő történetbe, mederbe a tipikus modern nyugati ember? Statisztikákat (lájkokat, követéseket) néz, számosít, súlyoz, kategorizál, kutatást végez, elemez. Nem bíz semmit a véletlenre. Ő választ. Amikor nyaralni megy, akkor megnézi a tripadvisor top helyeit, a rangsorolást, elolvassa mások véleményét, és ennek alapján cselekszik, tehát absztrakt (saját életétől elvonatkoztatott) döntéseket hoz pusztán vadidegenek szubjektív valóságára, tapasztalataira hivatkozva.  Amikor fodrászt, jóga stúdiót, lakást választ, egyetemet, állást, és így tovább, akkor ugyanezt teszi. Mindenre van már tucatnyi online adatbázis és fórum, ami azzal a kényelemmel csábít, hogy így látatlanban személyes megtapasztalás és érintkezés nélkül (vagyis absztrakt módon) is meg tudjuk hozni a nekünk leginkább megfelelő döntéseinket – sőt: csakis így! A bolygónk összeszűkült, az internet egy kattintásra tart minket mindentől, ami a következő nyomást helyezi ránk: nincs idő tévedésekre, melléfogásra, zsákutcába futni. Ha az életünket magunk is irányíthatjuk, miért ne tennénk ugyebár? Ez a morált nélkülöző szcientifizmus veszte is: minden, ami új, azt alkalmazásba vesszük, fogyaszthatóvá, eladhatóvá tesszük kontroll nélkül, bármi legyen is az. A Tinder megjelenésével már a szerelem sem kémia/biológia dolga, és próbáljuk ebből is kivenni a ’véletlen’ faktort, hogy lehetőleg ott se legyen ismeretlen az egyenletben és minél rövidebb idő alatt, maximális eredményt érjünk el – természetesen azt az eredményt, amit mi akarunk. Ez az, amit Picasso a fenti idézetben így említ: valami tudott dolog találni-akarása. És ez az, amiben semmi izgalom, meglepetés, kihívás nem kap helyet (mely közvetlenül vezet a fejlődés, mozgás, változás nélküli befagyott létezéshez). A párválasztás is szépen lassan egy pusztán adatok, tulajdonságok, paraméterek mérlegelése alapján meghozott tudatos döntéssé válik. Lehet, hogy régimódi vagyok, de a szerelemben nem az a legszebb, hogy ránk talál? Tovább is megyek: az életben nem azok a legszebb, legkülönlegesebb élmények, amelyek minden előzmény és terv nélkül egyszerűen csak megtörténnek velünk? A nyitottság, az akarat elengedésének váratlan ajándékai. Az élet ajándékai. De az ember ma azt mondja: majd én megmondom milyen ajándékot kérek. Mint a szülinapi, esküvői, vagy karácsonyi ajándéklista.  Még az orvosai kiválasztásánál is analizál a modern ember: majd ő összegyűjt minden megismerhető adatot, mások véleményét és abból kiszámolja a végeredményt: vagyis rábízza-e magát az orvosra, vagy sem. Így jönnek létre úgynevezett sztárorvosok, akikhez 10-12 hónapra előre kell időpontot foglalni, és így jön létre mítosz földi halandók körül, amely – ha van egy kis realitásérzékünk látjuk – mindig sántít. Ez a hájpolás, a tizenötperc hírnév és az influenszerek korszaka. A reklámok, a romantikus komédiák és a szuperhős filmek világához alakítjuk a realitásunkat, amely jelenségre már az 1976-os Network című film is felhívja a figyelmet.

Egyébként is lássuk be, hogy ez irtó nagy teher: mindenből tökéletes döntést hozni az életünk összes területén elég frusztráló feladat, legtöbbünket befeszít ez a felelősség, mert ez olyan ’Mindenhatóra’ emlékeztető szerepkör. Jól fekszik a multis multitaskingolni jól tudó menedzser-típusoknak, de nekem nem csak hogy beletörik a bicskám meg a gerincem, de fizikai fájdalmat érzek, ha a „szekér húzza a tehenet” (utalás Frenák Pál nyilatkozatára), és nekem kell az élet görbe vonalait kiegyenesítenem halandóként, pusztán azért, mert a szociokulturális struktúránk nem tud mit kezdeni a görbével. Nagyon ritka tehát, hogy valaki ma nem adatokat összesít és számol, hanem egy olyan területre bízná lépéseit, döntéseit, ahol a bármi megtörténésére is van lehetőség. Az intuíció területére gondolok. Ha bármi megtörténhet, akkor az azt jelenti, hogy nem biztos, hogy pont az, amit én akarok. Úgy látom két dolog tartja fenn a statisztikázó életvezetést (az intuíciót így teljesen kizárva): egyrészt annak a gőgje, hogy csak én tudhatom az életemben mi a jó nekem. És ezt részben a „mert én megérdemlem” konzuméletérzés, részben pedig az ismeretlentől, az improvizációtól, a kifürkészhetetlentől, a megfoghatatlantól való zsigeri félelem táplálja, vagyis a bizalom és önismereti törekvések teljes hiánya. Csak ott merek közlekedni, amely út már ki van taposva és be van járatva. Rosszabb esetben a többi utat nemhogy ki sem próbáljuk, de le is tagadjuk. Aztán ami még ide vezet, az a számosításban való kizárólagos biztonságérzet, a bizonyítékon való megnyugvás, a már bizonyítottra való kizárólagos rátámaszkodás egy bal-agyféltekés túlműködés, a racionális megközelítés elhatalmasodása életünkön, rajtunk, vagyis a ‘szcientizmus’ térhódítása. Ugyancsak Picasso-tól: ez valami tudott dolog találni akarása. Ez egy úgynevezett zárt rendszert feltételez. Itt nincs kísérletezés, mert a kísérletben nem-várt eredmények is születhetnek. Az életünk mai formáját megalapozó összes eszköz, felfedezés nyitott rendszerben, kísérletezés útján született – a felfedező nem tudta mit keres, nem tudta mit fog találni. “Az, amikor Benjamin Franklin elektromos szikrákat csalt ki a sárkány nedves zsinegéből, aligha volt olyan céltudatos viselkedés, melynek révén a villámhárítót szerette volna eltalálni” – olvashatjuk Konrad Lorenz-től.

A korábban nem létező megjelenése csakis nyitott végű rendszerben lehetséges. Mit értek nyitott végű rendszer alatt? “Bacon nyomán úgy dolgozom, hogy van egy kiindulópont az elején, és menet közben rátalálok olyan dolgokra, amik átvehetik a szerepét annak, ami a kiindulópont volt.” – Frenák Pál  Alkotni nem lehet zárt rendszerben, csakis szabadságban, térben. Minden teremtő folyamat spontán folyamat, az adott megismételhetetlen pillanat szüli, olyan, mint a free jazz – csakis így születhet meg valami, ami eddig még nem létezett. És csak akkor születik meg valami, ha hagyjuk neki, hogy megszülessen. Ha félünk attól, ami eddig még nem létezett, akkor kiiktatjuk a születés aktusát és befagyasztjuk az élet alapvető tulajdonságát: a mozgást. “A konzervatív elem túlsúlya élő kövületek kialakulásához vezet.” (Konrad Lorenz) Ebből láthatjuk: csak a legtökösebbek tudnak alkotni, teremtő folyamatban részt venni – életükben, munkájukban egyaránt. Teremtő folyamat az evolúció is, mely Konrad Lorenz szerint szintén “nem tartalmaz ‘beépített’ tervet”. Az emberi faj – akármennyire is szeretnénk ezt hinni – nem egy kezdettől meghatározott célja a világtörténésnek, hanem egy teremtő folyamat eredménye, “játék, amelyben semmi sincs rögzítve – a játékszabályokat kivéve” – mondja Manfred Eigen. Az evolúció nem irányul célra, megismerési folyamat. Ízlelgessük ezeket a szavakat egymás mellett: játék, megismerés, felfedezés, szabadság, születés, ismeretlen, spontán, célra nem irányuló, beépített terv nélküli, kíváncsiság, művészet. Kurt Lewin “feszültségmentes mezőnek” hívja azt a szabad teret, melyben a teremtő folyamatok zajlanak. “A játéknak és a kíváncsi magatartásnak mindig saját motivációi vannak. Nem fordul elő, hogy a játék, vagy a felfedezés egy másik specifikus motiváció szolgálatában áll.” – írja Konrad Lorenz. Mit jelent ez? Például azt, hogy művészet nem születik megrendelésre. Vagy, hogy a kutatásnak nem lehet pontosan meghatározott célja. Nincs olyan, hogy alkalmazott művészet, vagy alkalmazott tudomány! És még azt, hogy a céltalan, önmagáért, önmaga öröméért végzett, belülről motivált szabad cselekvés előfeltétele minden teremtő keletkezésnek, művészetnek és tudománynak is. L’art pour l’art. A cél felé törekvés sokszor pont akadálya egy helyzet megoldásának, megértésének. “Már egy tyúknál is megfigyelhető, hogy amikor egy rács mögött elhelyezett kenyérdarab felé törekszik, annál nehezebbnek találja az akadály leküzdését, minél közelebb hever a csalogató falat a rács túloldalán, és annál intenzívebben törekszik az elérésére.” – Konrad Lorenz

„…ami velünk történik, végső lényege az, hogy játék. Mert sorsunknak csak az ember felé eső oldala komoly, nehéz és szomorú. Az istenek felé eső oldal derűs, mert látszik, hogy céltalan túláradás, öröm, játék. S ezt az ember csak akkor látja, ha maga is istenivé lesz, ha rálát önmagára felülről – ha játszik.” – Hamvas Béla

Ahhoz, hogy az ember életében megvalósulhasson a teremtő keletkezés, nagyfokú hitre és belső stabilitásra van szüksége, hisz csak ezek birtokában tudjuk az életünket a “teremtő erő” kezébe adni. Teremtővé válni nekünk magunknak is úgy lehet, ha lemondunk az akaratról, a célról. A szcientizmus elhatalmasodása pontosan azt bizonyítja, hogy ez a hit, és a magunkkal való stabil kapcsolatunk hiányzik nagyon-nagyon. “A szcientizmust, leegyszerűsítve, olyan hitként definiálhatjuk, miszerint csakis az a valóság, ami az egzakt természettudomány terminológiájával kifejezhető, és mennyiségileg megragadható. Ebből következik, hogy kizárólag a mérés és számolás az ember tudományos szempontból legitim megismerési módjai.” (Konrad Lorenz). Tehát azt mondja a szcientista: csak a mérhető valóságos.

Nézzük Hamvas Béla szemszögéből is ezt a szcientizmust, és a tágabb kategóriát: az absztrakt életet, melyet fentebb már próbáltam bevezetni:

“(…) állást kell foglalni a közvetlen élet mellett és az absztrakt élet ellen. Az absztrakt élet csak a szemével, legfeljebb fülével él. Nem él a szájával. Az absztrakt ember azonban még szemével és fülével szemben is bizalmatlan. Szereti ezt a kifejezést használni, hogy érzéki csalódás, a dolgot úgy tüntetve fel, mintha az érzékek vagy szánalmas tehetetlenségükben, vagy szándékos megfontolással csalnának. Az absztrakt ember aztán az érzéki világot pótolandó kitalálja a hátborzongató khimérát, a színtelen, szagtalan, alaktalan, íztelen, hangtalan semmit. Ebből pedig – főként újabban – tudományt csinál, morált, törvényt, államot. Persze bármit csinál, nem lesz belőle semmi. Az absztrakt élet elméletileg megszerkesztett élet, amelyet nem közvetlen érzéki tapasztalatokra, hanem úgynevezett elvekre építenek. A modern korban két ilyen absztrakt embert ismerünk: az egyik a szcientifista, a másik a puritán. Mondani sem kell, hogy mind a kettő az ateizmus válfaja. A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; nem dolgozik, hanem termel; nem táplálkozik, hanem fogyaszt; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt, hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel.”

Azért lehet könnyen vesztesként kijönni ebből az absztrakt hozzáállásból, mert:

„A világ sokkalta tágasabb, mint amilyennek mi látjuk” – mondja Henry David Thoreau /”The Universe is wider than our views of it”/. Én is ugyanerre jutottam.

Aztán Tolsztoj: “Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz.”

Aztán Hamvas Béla: „Nincs recept. Nincs mit tanítani. (…) Amit igazán értünk, az az egyszeri, a személyes, azt, ami csak egyszer van, soha többé. Először és utoljára. Csak az intimet, a közelit, a meghittet, a titkot, és csak a misztériumot.”

Picasso-tól újra: “A keresés: kiindulás egy régen ismert tényből, és valami tudott dolog találni-akarása. Találni: ez valami teljesen új. Minden út járható, és minden elérhető eredmény ismeretlen. Nagy merészség, szent kaland: Az ilyen kockázat bizonytalanságát igazából csak azok tudják vállalni, akik kétségek közt is biztonságban érzik magukat, akik határozatlanság, elhagyatottság közepette is vezetőre találnak, akik nem kitűzik a célt, hanem hagyják, hogy maga a cél vezérelje lépteiket.”

Frenák Pál:

„[Riporter: Hiszel az intuícióban?]” “Csakis abban hiszek. A megérzéseimben, a szaglásomban.” (forrás)

„Csodálatos lenne, ha mindenki egy megélt valóságon keresztül, egy belső meggyőződésből, szükségszerűségből érkezne meg a művészetéhez (és nem a szekér húzná a teheneket).” (forrás)

„Amikor elvesztem ezt a kontrollt, és megélek valami más szinten egy fajta lebegést, egy fajta átjárhatóságot, amikor már nem tudom pontosan, hogy mit teszek, pedig ott voltam (…) valami történt, valami létrejött, ami erősebb annál, hogy én valamit akarattal és tudatosan meg akartam mutatni.” (forrás)

„Van valami kapcsolatrendszer, amiről csak akkor kapunk közelibb információt, ha a lehető legőszintébben látunk rá önmagunkra és láttatjuk önmagunkat.” (forrás)

„Nem tudjuk micsoda, megfoghatatlan, de mégis ott van.” (forrás)

Konrad Lorenz: „a világban végbemenő teremtő történés mögött semmiféle jól átgondolt koncepció nem létezik (…) A tehetséggel megáldott emberek alkotó munkáiban az egész világot átfogó teremtési folyamat speciális eseteit látjuk, a mindennek mindennel való játékát, amelyből a korábban nem létezett kipattan. Ha igaz, hogy az emberben van valami isten képmásából, akkor az ez a teremtő tevékenység.”

Erwin Chargaff: „A Szókratész előtti idők nagy gondolkodóit – a nyugati szellem talán valaha élt legmélyenszántóbb elméit – olyannyira áthatotta a környező világ megmérhetetlenségének eszméje, hogy mindenfajta mérést vakmerőségnek éreztek, minden mérlegelést merészségnek.”

Goethe: “A mindig éber az üdvösen teremtő erő”

Sárvári György: “Zárt állapotban önmagunkból merítünk erőt (…) Tényfeltárás, elemzés, oksági összefüggések és értelmes válaszok szintjén ragadunk. Az ugrás elrugaszkodás. Úgy jön létre, hogy visszatartom a légszomjam, visszafogom az értelmem, a racionalitásom, a megértésre irányuló ösztönös szándékom. Kilépek a logikus rendszerek biztonságos bűvköréből, elengedem az értelmes okfejtés feszítő, de egyben beszűkítő erejét és belépek az intuitív tér szabad misztériumába. Szinte mindent lehet csinálni sematikusan és begyakorolt módon és lehet kilépve a szabadság világába. Az innováció mindig visszatérés az eredethez, a forráshoz, ami maga a változás magja.” (forrás)

“Az egyik mozdulatból következik a másik, egyik lépésből bontakozik ki a következő. A teremtő folyamat részesei akkor vagyunk, amikor nyitottá válunk, áteresztővé tesszük magunkat és beengedjük a folyamatosan érkező, jelen lévő információt. Aki nyitott és befogadó állapotba hozza magát, annak megnyílnak a kapuk, megérkeznek az irányok, megszületnek a döntések.”

Itt fent többször elhangzik a művészet, „tehetséggel megáldott alkotó emberekről” van szó. Nem szűkíteném le az élet kreatív megnyilvánulási formáit úgynevezett ’művészek’ körére, nagy hiba lenne, de talán velük példázható legkönnyebben a teremtő folyamat. Tágabb értelemben véve minden ember művész: „Az ember önmaga életműve. A mű az alkotó. Minden más mű a romlásé.”írja Hamvas Béla.

Magamat idézve egy korábbi belső kérdezz-felelek kapcsán – amely most szorosan ide kapcsolódik – nézzük ezt a „megfoghatatlant” egy olyan aspektusából, amikor még csak tapogatóztam felőle és először felmerült bennem ennek az intuitív megközelítésnek – Hamvas fogalmával élve – a közvetlen életnek a lehetősége:

„Aki az életet, ezt a szinusz görbét választja, annak el kell fogadnia, hogy nem tud előre befizetni semmire, ami biztos. Nincs biztos nyugdíj, biztos fizetés, biztos háttér, biztos kapcsolat, biztos barátok, biztos holnap. (…) Meg kell tanulnia hibázni és veszíteni. Meg kell tanulnia elengedni. Sokat vívódtam hova tartozom, melyik fajta életet válasszam. Azt, amit tanultam egész életemben, amely kizárólag a külső világ felől szól hozzám: az ismétlődésekben, a rutinban megfagyott biztonság illúzióját egy biztos ismert komfortzónában (…), melyben lemondok a saját magam megtalálásáról és a belső sugallataimat semmibe veszem, és a változást lineáris fejlődésként félreértelmezve keseregjek, ha valami nem sikerül? Vagy vállaljam a láthatatlanra alapozott, belülről sugallt, kiszámíthatatlan, küzdelmekkel teli utat, ami folyton felráz, éberen tart, életben tart a maga pulzálásával, és igazi kreatívvá, alkotóvá tesz az életben (nem egy karrierben!!! hanem az életben!)?”

Szinte futkos a hátamon a hideg, amikor a saját fenti gondolatmenetemet visszaolvasom másfél év távlatából. Érdekes, hogy ott van bennünk a válasz kezdettől (mint egy mag), de lehet, hogy még évek kellenek, hogy az kicsírázzon és tapasztalások, információk felgyülemlésével igazságunkká szilárduljon, ahonnan erőt merítve végre megtesszük az első lépésünket önmagunk felé. Addig úgy tűnhet: nem történik semmi, vagy, hogy épp visszafelé haladunk, de ez nem mindig így van. A mélyben, a láthatón túl dolgozik bennünk az információ, az igaz önmagunk megszülésének elemi szükségszerűsége, és paradox módon talán pont egy mélyrepülés, egy földbecsapódás hozza meg a nagy fordulatot és a hirtelen átalakulás lehetőségét.

És te kedves olvasó, most már biztosan nagyon idegesen ülsz, és azt kérded: jó, jó, de hogy jön mindez a fogorvoshoz??? Látnod kell, hogy az a kívülről jelentéktelennek tűnő lépés, amit a fogorvos kapcsán megtettem honnan indult. Éveken át ível és egyáltalán nem mondanám jól felépített, tudatos folyamatnak. Amikor az életörömet, az autentikus szikrát, az igazságot, az emberit, az egyszerit, a megismételhetetlent kerestem éveken át mindenben, és a ‘mindenen’ keresztül önmagamban (e kettő teljesen összeolvadt), semmilyen elvárás, vagy terv nem terhelt meg. Ezek voltak az életadó pillanatok. Ezek voltak azok a „hóbortok”, melyek semmilyen anyagi, vagy megfogható haszonnal nem jártak, „semmiféle termeléselmélettel nem magyarázhatók, nem statisztikázhatók” (Hamvas Béla), nem vitt kiszámítható „értelmes” előre rögzített célhoz, egymástól távolinak tűnő területek voltak ezek, melyek látszólag sehogy nem kapcsolódtak egymáshoz, és melyek illogikus értelmetlen „befektetésnek” tűntek időben energiában és pénzben is. Hova fut mindez ki? Kit érdekel?! – súgta a lelkem. Értelmetlen – mondta az absztrakcióval fertőzött eszem. Én sem tudtam hova vezet és hol kapcsolódik össze majd az, hogy kortárs táncolni járok, hogy jobb agyféltekés rajzolást, festést tanulok, hogy jóga oktató képzések garmadájába vetettem bele magamat, hogy szülésfelkészítőre járok, hogy dúlának képzem magam, női ciklustudatossággal foglalkozom, hogy ékszereket és szappant készítek, hogy a görög kultúrát fogyasztom annak eredeti környezetében és ösztönösen bármilyen előképzettséget nélkülözve úgy vetem bele magam ebbe a kultúr-antropológiai kincsvadászatba, mint egy megszállott régész, aki történetekre és az ember (és önmaga) mély szinteken történő megértésére szomjas – bármi is jöjjön a felszínre e folyamatok során. Mindezt sokáig tanulás-munka melletti lopott időben. Volt a pénzkeresős életem, amibe soha nem értettem hogyan csöppentem bele (hogy hogyan kerül a csizma az asztalra?), meg a kevés szabadidőmben kisajtolt igazságom, ami olyan gyenge lábakon állt, hogy elképzelni sem tudtam, hogy valaha ez adja életem gerincét. Teljes skizofrén állapot. Ez az absztrakt élet jellemzője – az ember önmagáról lehasad. Még az elmúlt októberben is ennek az érzésnek a jegyében telt. Sőt az elmúlt nyárral csúcsosodott ez a “kettős élet” – amikor kiderült: nem bírom tovább. Valami bennem ezt már nem képes tovább csinálni. Ha beledöglök sem tudom ezt tovább játszani.

 

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK…

This entry was posted in: Blog HU, Személyes

by

Hungarian woman using mainly writing and photos as an expression. Researching about authenticity, integrity, human values, wisdom of cultures, wisdom and diversity of nature, women's health, self-awareness, self-healing. Currently working on her first book on Rhodes island, Greece. ~ Főként az írás és a fotó nyelvén közlő önálló utat kijárni próbáló gondolkodó embernek, nonkonformistának tartom magam. Témáim a kultúra hatása az emberre, emberi sorsok és motivációk mély szinten történő megismerése és megértése, természet törvényszerűségeinek és diverzitásának megismerése és megértése, nőiség megértése és kibontása a saját életemben, valamint saját magam felfedezése, egy belső-külső tudatosság és az önazonosság fokozása ameddig csak lehet. Jelenleg első könyvemen dolgozom Rodosz szigetén.

1 Comment

  1. Pingback: “Én nem keresek – én találok.” – a nagy fordulat? Vagy mi történik? – 1. rész | Ilios art

Szólj hozzá Te is! / Tell us your opinion!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.