Blog HU, Személyes
Leave a Comment

Soha meg nem írt önéletrajzom

Ahhoz, hogy az ember a valóságot lássa, „a szemet be kell hunyni”. Ami bennünket itt körülvesz, az „tökéletesen hitelét vesztette világ”.

– Hamvas Béla

 

Napok óta frissítem az önéletrajzomat. Nem megy. Csak ülök fölötte és forog a gyomrom. Pedig muszáj. Itt vagyok megrekedve, elakadva. Nincs munkám, vírus van, én pedig itt egy 800 fős görög szigeten albérletben egyedül. Nincs turizmus. A földrajzi hely által felkínált munkalehetőségek olyannyira elfogadhatatlanok és vállalhatatlanok az őrizni kívánt emberi méltóságom számára, hogy úgy döntöttem online keresek távolból is végezhető munkát – ha tudok, ha lesz ilyen. Már-már úgy érzem belepusztulok ebbe a szellemtépő drámába. Hogy mi ez a dráma? Mielőtt ismét Hamvas Béla szavait hívnám segítségül, megpróbálom a saját szavaimmal is megfogalmazni.

Van ez a feladat, amely előtt állok, mely szerint legfeljebb két A4-es lapra produkálnom kell valami nagyon meggyőzőt a személyemről, a tudásomról, a képességeimről, ami nyilvánvalóan szükségszerűen kell, hogy valamilyen logikus folyamatot tükrözzön, lehetőleg a modernitás félreértelmezett fejlődésfogalmának, a növekedésnek a mentén. Karrierlépcső – mondják. Ezen a lépcsőn pedig senki, aki jót akar magának nem lépked lefelé, vagy össze-vissza horizontálisan, csakis felfelé vertikálisan egy szépen kiszámított egyenes mentén. Hány lehetőségtől tart vissza minket az ettől való félelem? A közösségi média szintén erre a nyomasztó létrontó tendenciára épít: azt a késztetést éljük át, hogy minden poszt holnap több lájkot és/vagy követőt kell, hogy hozzon, mint ma – vagy legalább ugyanannyit. Ha ma valamiből kevesebb van, mint tegnap, az valami nagyon rosszat jelent ebben a kultúrában. Mindenre képesek vagyunk, hogy fenntartsuk a szépen egyenletesen felfele menő egyenes látszatát az élet minden egyes területén fittyet hányva belülről feltörő személyes igazságunkra. A tévedés, esetleg bukás, a vargabetű, és minden, ami nem egy jól felépített sikeres üzleti terv szerint halad az tabu, illetve annak nincs életképessége ebben a valóságban, amiben boldogulnunk kell. Mi ez, ha nem dehumanizáció?

Tény, ami tény: az én életem mindenre hasonlít, csak egy egyenesre nem. A Kingda Ka hullámvasút az életemhez képest délutáni piknik kilencven plusszosoknak. Most mit tegyek? Ember vagyok. Mivel nyíltan hazudni nem fogok az önéletrajzban, egy dolog maradt: az életem összes vargabetűjének egy fajta kikozmetikázása, kimagyarázása, azoknak a tevékenységeknek is a széjjel marketingelése, amelyeket szívből utáltam csinálni, és csak papíron, vagy csak hallomásra tűnnek érdekesnek, úgymond: elismerésre méltónak. Mindezt azért, hogy kelljek valakiknek valamilyen munkavégzésre, ahol egyáltalán nem garantált, hogy nem kerülök megint pszichiáterhez a folyamat végeredményeként. Ha ránézek az önéletrajzomra, olyan álláspiaci HR-es toborzási szemmel, kiver a víz. Nem megy. Csak ülök fölötte és forog a gyomrom. Én vagyok a brand, és magamat kell marketingelni. A nonszenszek nonszensze. Mi ebben a humánus, az emberi? Az igazat nem lehet leírni. Ha leírom az igazat címszavakban, azt, ami a tényleges életem, mindazt, amit eddig csináltam, akkor eléggé valószínű, hogy elvesznek, de minimum csökkennek az esélyeim a munkavállalásra.

Hibáztatni nem szeretném magam, vagy szégyellni, hisz mindig mindent a lehető legjobb tudásom és lehetőségeim mentén tettem. Kerestem a kiutat a fájdalmakból úgy, ahogyan éppen pillanatnyilag tudtam. Nem mindenkinek jön össze az egyenes. Akkor sem, ha éppen most éppen ebbe a kultúra által diktált “kiöntőformába” kellene belepasszírozni magunkat. Nem voltam a helyemen a kezdetektől. Nagyon korai éveimben nagyon nagy leszakadást éltem meg saját magamról. Nem engedhettem meg magamnak, hogy az legyek, aki vagyok. És aztán felnőve tényleg mindent megpróbáltam a rendelkezésemre álló eszköztáramon belül, hogy a helyemre kerüljek. Ez a minden pedig lehet, hogy egy önéletrajzban nem győzne meg egy munkáltatót sem, hogy én vagyok érdemes egy adott munka elvégzésére, mert egyértelműen nem hozom az elvárt élet- és karrierkoreográfiát. De az igazság az, hogy ez a minden tett azzá, aki most vagyok. Ez a minden formált, gyalult egyre inkább emberré, és egyre inkább magammá, és támogatja a visszatalálást ahhoz, aki vagyok. Az én gerincem beletört az elvárt élet- és karrierkoreográfiába.

Sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy az ember milyen lelki és emberi evolúción ment át a választásain és a sors meglepetésein keresztül, hiszen bármit is tesz az életben (főz, bevásárol, emberekkel kommunikál, gyomlál, irányít, szolgál, házastársi, testvéri, vagy épp szülői szerepében van) minden helyzetben ugyanazzal a lényével van jelen. Ezért szerintem a legfontosabb, hogy milyen ez a lény? És azt gondolom eltörpül annak a jelentősége, hogy ez a lénye milyen cégeknél milyen beosztásokban vált azzá, aki.

A legfontosabb, hogy történik-e alkímia emberileg. Hogy ég-e az illetőben a szellem mécsese, és hogy tanul-e, gazdagodik-e lénye, szilárdul-e emberségében, egyenesedik-e a gerince a munkán keresztül, amit végez – függetlenül attól, hogy mi az a munka, milyen presztízsű cégnél, milyen magasságú pozícióban. Hogy látja-e munkáról-munkára, tapasztalatról tapasztalatra egyre inkább az isten képét (Imago Dei) saját magában és másokban. Ráeszmél-e emberi méltóságára és megtanulja-e azt védelmezni. Hogy közelíti-e a normális emberi létezést, az evangéliumi embert, aki a világ alapanyaga: a szabad és kész ember, az ép és egészséges ember. Hogy tapasztalatain átívelve él-e benne egyre erősebben a gyermeki kedély, az enthuziazmus, a derű. Hogy halad-e kant-i értelemben a tisztelet kötelezettsége felé, amely így szól: “Cselekedj úgy, hogy az emberiségre, mind a saját személyedben, mind bárki máséban mindenkor, mint célra, sohasem mint puszta eszközre legyen szükséged”. Hogy a tudás halmozása helyett az éberség fokozását teszi-e meg célként. Hogy felismeri-e és értékeli-e saját adottságait tisztelettel és hálával, nem pedig gazdasági kalkulációk alapján közelít hozzájuk. Hogy élete során, választásai során arra az alkímiára törekszik-e, amelyben energikussá, tisztává és komplexszé válhat, mint a legjobb borok. Hogy gyalulódik-e, csiszolódik-e ott legbelül. Ő maga, a mű, az ember. És megérti-e azt, hogy a munka célja nem a végtermék és nem a bevételmaximalizálás, amelyre Masanobu Fukuoka is rávilágított még a földdel való gazdálkodással kapcsolatban is: “A földdel való gazdálkodás legvégső célja nem a növénytermesztés, hanem az ember pallérozása, létezésének kiteljesítése.” Hogy megérti-e, hogy az ember a centroverzió, belőle indul ki az új teremtés. 

Mindezt hogyan jelenítsem meg az önéletrajzomban? Hogyan ábrázoljam másfél oldalban bullet point-okban, címszavakban, cégek és dátumok felsorolásával mindazt a gazdagságot, azt a rengeteg csalódást, leckét, emberséget és embertelenséget, világkép tágulást, emberi lélektani tudást, tapasztalást, kifacsart illúziókat, belső erőt, felejthetetlen tragikus és komikus pillanatokat, amit ez az úgynevezett “rendhagyó”, nonkonformista élet adott nekem? Ez az én drámám.

Motivációs levél? Nem motivál semmi már arra, hogy bárhol is erőn felül megfeleljek. Nem motivál semmi már arra, hogy bármit is bizonyítsak. Sőt! Bizonyítsa be most kérem Nekem a Világ, hogy érdemes lesz a szellemem lángjával itt-ott világítanom! Bizonyítsa be valaki most Nekem, hogy érdemes arra, hogy az egész lényemmel szolgáljam az ötletét, a vízióját, hogy hozzáadjak a belső tűzből valamihez, ami érték ma itt a világnak. Várom a motivációs leveleket a kedves munkáltatóktól!

Mert úgy érzem szétszakadok, ha még egy zsarnoknak kell igába hajtanom a fejem, ha még egyszer olyan közegben kell dolgoznom, ahol az ember nemhogy nem centroverzió, de az utolsó helyen kullog minden más mögött, vagy ahol zavar mindenkit az egyenes gerinc és a méltóságom és a határaim védelme. Ahol zavar mindenkit az önálló gondolat, a kreativitás, az alkotni vágyás, az emberi együttműködés tisztességének és az őszinteségnek az előtérbe helyezése mindenek fölött. Ahol zavarja a munkáltatómat, ha esetleg hozzám nagyobb bizalommal fordulnak a kliensei, mint hozzá, és ezért büntet és megaláz. Ahol zavarja a munkáltatómat, hogy ha a munkaidőmön és szerződésemen kívüli magánéletemre vonatkozó javaslataira, vagy parancsaira nemeket mondok, illetve zavarja az, amikor tudomására hozom, hogy nem vagyok köteles alárendelni neki az életemet, és azért, mert a főnököm, engem nem kötelez semmi arra, hogy életében az egyéb űröket is betöltsem egy fajta kényszeredett “barátsággal”. Ahol zavarja a munkáltatómat, hogy vannak személyes határaim, melyeket egy minimálbérért, de egy lottónyi vagyonért sem léphet át senki. Ahol a munkáltatóm öncélúan képeket posztol rólam a közösségi médiára a tudtom nélkül, és amikor megkérem távolítsa el az engem ábrázoló képet, visszautasítja azt, és napokig büntet, amiért ezt szóvá tettem. Ahol, ha kiveszem a nekem járó szabadnapokat büntetnek és megaláznak. Ahol nem elég az, ha elvégzed a munkát 150%-osan, mert azt gondolják, hogy a minimálbérért cserébe az egész lényeddel és személyiségeddel rendelkezhetnek. Ahol ennek ellenére előfordul, hogy elfelejtik elutalni a fizetésed, és te nem tudsz emiatt albérleti díjat fizetni. Ahol nem tisztelik a nemet, valamint, ha azt kimondod valamire, ugyancsak büntetnek érte. Ahol senkit nem érdekel maga a munka, ahol senki nem a legjobbra törekszik, mert nem ez számít, mert a munka csak díszlet a sok emberi játszma és hatalmi ösztön kiélésére. Ahol nincs értékrend, ami kidúcolná a külcsínt. Ahol nincs értelemmel és szeretettel átitatott követendő vízió a munka előtt, mint zászlóvivő. És még sorolhatnám oly sokáig, mert ez csak a jéghegy csúcsa…

NEM. Én erre már képtelen vagyok. Az én drámám a homo humanus drámája.

“A homo humánus drámája, hogy választania kell a valósághoz való alkalmazkodás és az igazsághoz való hűség között. A kettő együtt nem megy. Ennek oka, hogy sem az igazság a valóságban, sem a valóság az igazságban maradéktalanul nem oldódik. Ha az ember a valósághoz alkalmazkodik, igazságából feltétlenül fel kell adnia először valamit, aztán egyre többet és többet, és az ember elkezd zülleni. (…) Az ember akárhogyan dönt, adósságban marad; ha az igazság mellé áll, a valóságnak, ha a valóság mellé áll, az igazságnak fog tartozni. Az ember sorsvonala az alkalmazkodás és a hűség határán fut. Ha alkalmazkodik, az igazságot elárulja, ha az igazsághoz hű marad, a valóságban összetörik.” – Hamvas Béla: Hódolat William Shakespeare géniusza előtt

Soraimat Szepsy István borász szavaival zárom:

“A normális az, amikor minden az, ami, és nem próbál meg másnak látszani.” 

 

 

 

 

 

 

 

This entry was posted in: Blog HU, Személyes

by

Hungarian woman using mainly writing and photos as an expression. Researching about authenticity, integrity, human values, wisdom of cultures, wisdom and diversity of nature, women's health, self-awareness, self-healing. Currently working on her first book on Nisyros island, Greece. ~ Főként az írás és a fotó nyelvén közlő önálló utat kijárni próbáló gondolkodó embernek, nonkonformistának tartom magam. Témáim a kultúra hatása az emberre, emberi sorsok és motivációk mély szinten történő megismerése és megértése, természet törvényszerűségeinek és diverzitásának megismerése és megértése, nőiség megértése és kibontása a saját életemben, valamint saját magam felfedezése, egy belső-külső tudatosság és az önazonosság fokozása ameddig csak lehet. Jelenleg első könyvemen dolgozom Nisyros szigetén.

Szólj hozzá Te is! / Tell us your opinion!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.