Blog HU, Görögország, Kultúra & Utazás, Nisyros szigete, Személyes
Leave a Comment

2020 Május, Nisyros szigete

Tudjátok, nem igazán élek szociális életet mióta Nisyros-ra költöztem, azaz február elseje óta. Ennek nem csak a kirobbant járvány az oka, mivel itt ezen a pici szigeten igazából egy nagy közös karanténon osztoztunk, azon belül pedig mindenki szabadon tette-vette a szokásos teendőit és egyáltalán nem érződött, hogy mi folyik a világban a szigeten kívül, hiszen nekünk nem volt fertőzöttünk. Ezért a járvány még önmagában nem indokolta volna az úgymond bezárkózásomat.

Őszintén: egy csoda ez a sziget. A vulkán formálta természet karnyújtásnyira, legfeljebb 10 percet kell sétálnia a faluban annak, aki azt el akarja hagyni és (megkockáztatom, hogy) a világ egyik leggyönyörűbb természeti környezetét élvezheti jobbára egyes egyedül. Nem él itt annyi ember, hogy egymás útjába botlanánk odakint, a falun kívül, ha csendre, nyugalomra, kívülállásra vágyunk.

Van egy kis epicentrum a falun belül, ahol nyüzsög a nép, és ahol minden nap megfordul szinte mindenki, hisz itt található egy-két szupermarket és háztartási bolt, az egyetlen patika, a posta, a bank, a polgármesteri hivatal, trafik, zöldséges, a két hentes, a könyvesbolt (ami a szigetre rendelt bármely áruk lerakó- és felvevőpontja), az utazási iroda, ahol hajójegyek kaphatók, valamint a két mese-pékség (imádom őket). Van még 1-2 ilyen “Kati-butik” szerű ruhabolt, és kb. három valóban igényes szuvenírüzlet, melyek most, május 25-én a korlátozások enyhítésével nyitottak újra.
Én nem is értem sokszor, hogy mi ez a metropoliszra emlékeztető nyüzsgés itt, az epicentrumban, ahol az egykor szamárforgalomra kimért szűk utcákon suhannak a robogóval, meg a háromkerekű Piaggio-kkal, melyekkel olyan távokat tesznek meg, ami miatt lusta lennék elfordítani a slusszkulcsot is, egyszerűen nem éri meg… Dehát én egy másik helyről jövök.

Nem igazán beszélnek a helyiek angolul. Ez már inkább indokolja azt, hogy nem lettek még itt barátaim. De most úgy érzem, hogy az életem olyan pontján vagyok, ahol képtelen vagyok kezdeményezni bármit is. Színtiszta erőgyűjtés és stabilizálódás folyik. Nincs egy halvány késztetésem se arra, hogy beszélgetésekbe bonyolódjak, vagy jobban vegyüljek a helyi közösség életébe. Kicsit mintha megbékéltem volna ezzel az outsider státusszal, ezzel a furcsa idegen státusszal, aki napról napra egyre jobban beleáll a saját igazságába és sorsába, amiből immáron az erejét nyeri. Az a helyzet, hogy a helyiek jobban aggódnak értem, mint én a saját magányomért. Ami érthető a szemszögükből, mert olyannyira együtt pulzál és lélegzik és együttműködik ez a 600 fő ebben a faluban, hogy szerintem ők elképzelhetetlennek tartják azt, amit most én csinálok az életemmel. Akármennyire is nem beszélünk egy nyelvet a bábeli értelemben, ők minden egyes találkozásunkkor erőltetik kézzel-lábbal, és kérdezgetnek és aggódnak értem, amiért nincs itt senkim. Mindenki tudja a nevemet és hangosan előre köszönnek az utcán óriás mosollyal. A kicsi gyerekek ha jönnek a térre játszani, mind egyesével köszönnek, ha látnak – persze meglepődtek először, hogy ki ez az csaj, de akkor is köszöntek.

A helyiek sokkal inkább dolgoznak azon, hogy felvegyék velem a fonalat, mint én velük. De így érzem őszintének, mert nincs miből merítenem egyelőre ahhoz, hogy közeledjek, nagyon mély belső folyamatban vagyok, és erre már legalább rálátok és tisztelem magam annyira, hogy hagyjam ezt most lezajlani annak kellő ütemében. De mégis, amikor kilépek az utcára, bárkivel is találkozzak, vagy beszéljek az utcán, az üzletben, mindig mindenki ad valami extrát a szükséges minimum interakción felül. Extrán azt értem, hogy mosolyog az illető, vagy ad ajándékba egy csokoládét, mert ehhez van kedve. Vagy azt, amikor Babis, a zöldséges bácsi kicseréli az általam választott salátafejet egy sokkal szebbre, nagyobbra, bepakol a szatyromba. Vagy azt, amikor a kávézóban odaadják a névjegyüket, hogy hívjam őket, ha bármire szükségem van. Vagy amikor a hentes kolbászt adott ajándékba, amikor csak megkérdeztem van-e neki (a későbbiekre vonatkozóan). A pékségben is mindig adnak ráadás sütit. Vagy amikor a szupermarketben friss tojást szerettem volna venni, de épp elfogyott, de felhívták nekem a tyúk gazdáját, és 3 perc múlva hozta a friss tojásokat. Vagy amikor virágföldet vettem, mondták a srácok, hogy nehogy cipeljem, ők majd elhozzák piaggio-val a házamhoz. Vagy amikor vízért megyek, és a másik ember, aki szintén vízért jött, biztosan beszél velem 3 mondatot, amiből az egyik mondat biztosan az, hogy mennyire gyönyörű napunk van.
Aztán az idős néni, akivel összefutottam az egyik túrám alkalmával, aki utána napokig spanakopitát sütött nekem, és megajándékozott egy óriás zacskó friss spenóttal a kertjükből.

Aztán itt van Dimitris, az egyik szomszédom, akinek a mai napig a nevét sem tudtam. Amikor locsolom a nagy nehezen életben tartott saját kezűleg gyűjtött fűszernövényeimet az ajtóm előtt, mindig megáll és tanácsokat ad. Mintha érezné, hogy nagy bajban vannak nálam ezek a vadon szedett növénykék. 😀 Néha csak megáll és nézi, ahogy öntözöm őket, és csóválja a fejét a félig halott levendulára. Így volt ez ma is. Megállt és mondta, hogy adjak nekik vizet, mert nagyon meleg van. Panaszoltam neki, hogy hát van amelyik nem élte túl a gondoskodásomat… 😦 Azonnal felajánlotta, hogy szívesen ad a kertjéből a meghalt növény helyett egy másikat. Mondtam, hogy az nagyszerű lenne! Kérdezte, hogy van-e nagyobb cserepem, mert amit adna, az ebbe a mostaniba nem fér bele. Mondtam, hogy van egy, mert egy másik növény is kipusztult egy nagyobb cserépben… Mondta, hogy rendben, ma később jelentkezni fog.

Szieszta után álltam neki melegíteni egy kis lencsés rizst, amit egy kicsit szétfőztem, és elég sűrű, kásás lett. Arra gondoltam, hogy milyen jól menne most hozzá egy kis paradicsom, amit idén még nem ettem, hisz még nem volt szezonja. Ettől a gondolattól össze is futott a nyál a számban, és arra gondoltam mennyire jó ez a szezonális étkezés, mert az ember visszanyeri a dolgokra való vágyakozást, és ezzel a dolgok intenzitását is, jelen esetben a paradicsom ízét.

Amikor felálltam, hogy megmelegítsem az ebédet, kopogtak az ajtómon. Kinyitottam, és a következőket mondta a kedves -eddig névtelen – szomszédom:
“Először is, az én nevem Dimitris. Másodszor, itt a növényed és egy kis ‘domatini’ a kertemből. A növényre vigyázz, nem szereti a napot és ne tedd a ház elé, nehogy ellopják, mert nagyon szeretik ám itt ezt a gyógynövényt, én pedig 3 éve próbálom növeszteni és még csak most sikerült.”

A gyógynövényt cserépbe ültette nekem, ez is ajándék. A ‘domatini’ pedig a koktélparadicsom görög neve.

Mit mondjak még ezen kívül Nektek? Azt érzem, hogy vannak olyan ritka és megfoghatatlan, már-már éteri pillanatok az életben, amikor tényleg semmi többet nem kell tennünk, mint kinyitni az ajtót ahhoz, hogy beengedjük rajta a szeretetet.
És tudjátok, én ezt itt Görögországban éreztem a legtöbbször, és talán életemben először is. Hogy mi ennek az oka? Nem tudom. Jobb emberek lennének a görögök? Biztosan nem. Ilyen általánosítást nem szabad levonni.
Talán nem is kell ezt az egészet érteni, és megmagyarázni, sőt, én azt mondom, ne tegyük. De az biztos, hogy vannak ezek a pillanatok, amik olyan fényesen világítanak be az életem legnehezebb időszakaiba is, hogy azt érzem tőlük, nem a nehéz súlyok cipelésére jöttünk erre a világra. Ember az emberről súlyokat vesz le pusztán figyelmességgel, törődéssel.

Lehet, hogy nincsenek itt barátaim, és outsiderként élek minden szempontból egy kis közösség életterén belül mint egy furcsa kis szingli “ufónő”, de ez a közösség nem érzéketlen, és ez rengeteget számít akkor is, ha soha nem fogok közéjük tartozni.

A jövőt nem tudom, most tényleg nincsenek terveim. A nyári ruháim mind Rodoszon, de nem merek értük elmenni, amíg nem dől el, hogy azokat fogom ide hozni, vagy innen költözöm vissza Rodoszra. Vagy esetleg máshova. De tudjátok, akármilyenek is most a körülmények és a lehetőségek, én a napi lelki táplálékomat tudom jelenleg magamhoz venni a görög szigetvilágban. Áldás erre a tapasztalásra. Minden más pedig lesz, ahogyan lesz.

by

Hungarian woman using mainly writing and photos as an expression. Researching about authenticity, integrity, human values, wisdom of cultures, wisdom and diversity of nature, women's health, self-awareness, self-healing. Currently working on her first book on Rhodes island, Greece. ~ Főként az írás és a fotó nyelvén közlő önálló utat kijárni próbáló gondolkodó embernek, nonkonformistának tartom magam. Témáim a kultúra hatása az emberre, emberi sorsok és motivációk mély szinten történő megismerése és megértése, természet törvényszerűségeinek és diverzitásának megismerése és megértése, nőiség megértése és kibontása a saját életemben, valamint saját magam felfedezése, egy belső-külső tudatosság és az önazonosság fokozása ameddig csak lehet. Jelenleg első könyvemen dolgozom Rodosz szigetén.

Szólj hozzá Te is! / Tell us your opinion!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.