Amint kimondtam, sőt jó hangosan belekiáltottam a világba, hogy szeretnék ezen a szigeten maradni, szinte azon nyomban jött a nyakleves, és pár óra múlva már tudtam, innen (is) mennem kell. Szeretném átírni a reakcióimat a fájdalomra, kudarcra, ezért úgy döntöttem, írok magamnak egy pár sort, amivel felidézem azt, ami valóban lényeges, és amin a fókuszomat tartva nem őrülök bele az új helyzetbe. Azonnal távlatot adok magamnak, még mielőtt hozzáragadnék egy nagyon vesztes értelmezéshez. És egy pár sort Nektek, hogy kiirtsam azokat a lebutított kliséket és leegyszerűsítéseket, amelyek szerint “aki ilyen szép helyen él, annak ugyan mi baja lehet?”

A mai napi számadásom szerint úgy találom, hogy kiégettem (vagyis megéltem) minden eddigi késztetésem, kipróbáltam és megpróbáltam mindent, ami bennem dolgozott eddig vágyként, és megadtam mindennek az esélyt, amihez egy szál reményt is fűztem a tekintetben, hogy stabillá, működőképessé, örömtelivé válhat tőle az életem. Mind ezt akarjuk, nem igaz? Minden egyes vágy és belső ambíció kiégetésével próbára tettem egy-egy bennem működő illúziót, elgondolást. Felszabadítottam magamat tőlük. Végső soron nem az számít, hogy sikeres próbálkozások voltak-e. Ami sokkal fontosabb, hogy immáron nem fognak bennem rohadni. Minden tisztító kudarc után az ad erőt, hogy megpróbáltam. Ezt is. Meg ezt is, meg még azt is. Nem nyomja már többé az a teher a lelkemet velük kapcsolatban, hogy “meg sem próbáltam”, vagy a “mi lett volna, ha”. És ahogyan ez a teher lekerül rólam alkalomról alkalomra, egyre inkább a lényeg marad hátra. Ahogyan a vágyak kiégnek, az illúziók pedig megdőlnek, úgy egyre közelebb jutok ahhoz, aki ezek mögött a vágyak, késztetések, illúziók, félelmek mögött rejtőzik. De hogy ki ez a valaki… ez az életemmel bomlik ki, remélhetőleg az idővel egyenesen arányosan egyre inkább. Ez benne a csoda, a rejtély és a meglepetés. Ez nem olyan valami, amit az iskolapadban egy gyermek el képes dönteni (hogy kicsoda ő és mi az ő sajátos missziója, sorsfeladata), amikor meg kell jelölnie iskoláit az érettségi környékén, vagy korábban. Ugyanis ezt nem az ember dönti el. Kár, hogy ezt így tálalják nekünk. Mert, ha elhisszük, akkor nagyon nehéz dolgunk lesz önmagunk őszinte felfedezésében, majd kibontakoztatásában.

“Hogy ki vagyok, azt a sors jobban tudja, mint én. S ha én más véleményen vagyok, véleményemmel nevetségessé válok.” – Hamvas Béla: A magyar hüperion

Ezért óvatosnak kell lennem, amikor öndefinícióra vállalkozom. Kíváncsisággal odafordulni saját magam felé, mindig. Észrevettem, hogy ez szintén nagyon fontos kudarckezelő mechanizmus.

Sokan talán irigykedve nézik a képeimet és videóimat, amelyeket valóban a világ egyik legszebb pontjáról dokumentálok, mialatt itt élek. Itt kelek, itt fekszem. És e kettő között csak egy ugyanúgy gyarló, esendő emberi sors bontakozik ki napról napra, mint azé az emberé, aki nem az Égei-tenger egyik szigetén kel és fekszik. Hiszen tudjuk: “Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van.” (Hamvas Béla: Karnevál) Amikor ezeket a szemet gyönyörködtető képeket nézitek, mindig jusson eszetekbe, hogy ez egy vállalás. Ugyanolyan vállalás, mint bármely más emberi sors vállalásai. Egyik sem összevethető a másikkal, de mindegyikben meg van a szenvedésfaktor, az áldozatvállalás, az öröm pillanatai, valamint a mögöttes késztetések, melyek az adott irányba hajtják, vagy sodortatják az embert. Ne feledjétek el, hogy annak, hogy én itt kelek és itt fekszem, az annak a sorsnak a vállalása, ami mellé nem járnak nagy családi/baráti összejövetelek, menyasszonyi ruha, karikagyűrű, biztos állás, de még biztos szállás sem. Nem jár autó, de még bicikli sem. Nincs fodrász, beauty szalon és műköröm. (Nem mintha ezek közül az utóbbiak közül bármelyikről is nehezemre esne lemondani). Kelnétek-e, feküdnétek-e ilyen gyönyörű helyen, ha nem tudnátok mi lesz holnap és mindezt egyes egyedül? Tartanátok-e majd’ 3 éven keresztül bőröndben a ruháitokat és minden egyebet, mert sosem vagytok biztosak abban, hogy itt most végre kipakolhattok? És amikor végre azt hiszitek, igen, akkor kiderül, hogy mégsem. Istenem, hányszor vetéltem már el az elképzeléseimmel, mióta eljöttem Magyarországról… Ugyanúgy vállalás ez, mint egy cégvezető pozíciót, vagy egy biztosnak mondható, jó egzisztenciát nyújtó alkalmazotti állást, vagy a kertes ház melegét, vagy a város társas magányát választani annak összes hátrányával a nem-tengerparton. Vagy családot vállalni. Minden emberi sors vállalások sorozata, és szívünk joga megtenni saját vállalásainkat, és azokról nem magyarázkodni az ég világon senkinek. Egymás sorsát, egymás vállalásait irigykedve nézni, vagy bírálni ugyanolyan nevetséges, és értelmetlen tett, mint önmagunkat a sorsunkkal ellentmondásban definiálni. Mindenki a rá szabott sorssal zsonglőrködik saját szubjektív helyzetéből. Ezért egymás vállalását bírálni, megkommentálni (ami sajnos mára már a közösségi média miatt olyan, mint a lélegzetvétel) és mindeközben még azt is hinni, hogy igazunk van, ugyanolyan nevetséges és értelmetlen dolog, mint önmagunkat a sorsunkkal ellentmondásban definiálni.

Ez vitt el annak a belső szabálynak a meghozatalához, hogy amikor mások életéről van szó, soha ne engedjem meg magamnak a szubjektum, a látható formák nyelvezetét, kizárólag az univerzalitás nyelvét használjam, és az univerzalitás egységtudatával közelítsek az illetőhöz, és az adott helyzethez. Ez nagyon sokszor nem sikerül, de muszáj ehhez megmérnem magam. Mit jelent ez a gyakorlatban? Nem adhatok konkrét gyakorlati tanácsot valakinek, akinek a sorsát nem élem (márpedig senki sorsát nem élem, csak a magamét). Hogy jöhetnék ahhoz, hogy szenáriókat javasoljak valakinek, aki például egész életében a gyártósoron dolgozott, vagy családos ember, vagy bármi, amit én nem élek. Soha nem éltem az ő vállalását, az ő félelmeit és a benne tűzként égő ambíciókat, vagy esetleg a benne ragadt, soha meg nem élt késztetéseit. Honnan tudhatnám, hogy élettörténete hány mérföldnyire lökte őt a saját középpontjától? Honnan tudhatnám, hogy mikor és hogyan sérült? És azt végképp honnan tudhatnám, hogy mi az ő sorsfeladata, az ő sajátos missziója ebben a világban? Tisztelnem kell azt az emberi utat (vagy annak lehetőségét a másik emberben), amit csak a másik ember lehet képes bejárni helyettem, és mindannyiunk helyett is. Ezért mindig arra kérem magam: csak óvatosan a szavakkal. Amivel azonban bőséggel bánhatok (amennyiben képes vagyok rá), az a figyelem, a megértés szándéka. A bizalom terének a kialakítása. Ahogyan Dr. Peter Levine mondja: “Show up, shut up and listen.” Vagy ahogyan Keith Edward Elam írta a Moment of Truth-ban:

“Actions have reactions, don’t be quick to judge
You may not know the hardships people don’t speak of
It’s best to step back, and observe with couth
For we all must meet our moment of truth.”

De addig mindenképp, amíg nem vagyok képes az univerzalitás szemüvegén keresztül látni és annak nyelvén szólni. A másik ember befogadó szemlélése mindig meg kell, hogy előzze a szavakat, melyekkel őróla beszélek. De minimum törekednem kell minderre.

Minden vállalás más. Én csak az egyedüllét vállalásáról tudok beszámolni. Két oldala van ennek is. Be kell fizetned a saját igazságod bérét az ahhoz tartozó szenvedéssel. Ez a szenvedés a legváratlanabb formákat ölti fel. Tulajdonképpen amiről beszélek, az maga a sajátos sors vállalása. Nem akarni dacolni azzal. De nehéz ez egy kosnak Istenem. De mindezek mellett a sors odakínálja ajándékait is, amennyiben elfogadjuk. Amelyeket szintén nem mi választunk, mert hiszen az ajándékot, amit kapunk, nem szokás kiválasztani.

“Csak az ragyoghat aki szenved. Ez a tündöklő kereszt értelme. A derű azért olyan árnyéktalanul tiszta és azért szikrázik, mert abban az öröm és a fájdalom egy. Csak az tud mosolyogni, aki ezt az egyensúlyt megteremtette.” – Hamvas Béla: Titkos jegyzőkönyv

Életemben először most voltam a leginkább egyedül a leghosszabb időn keresztül a legkevesebb megalkuvás mentén. Hogy mivel ajándékozott meg a hozzá szervesen tartozó szenvedések ellenére? Erről beszélni nem lehet, mert amit az egyedüllétben átélek, azt a szavak szintjén nem tudom megértetni mással. Ugyanúgy, ahogyan egy édesanya sem tudná velem szavakkal megértetni a gyermeke első mosolyát, mert én még ilyet nem éltem át. Akkor tud közeledni két ember egymás tapasztalásához, ha vagy hasonlóak a vállalásaik, vagy amennyiben képesek meghaladni a szubjektumot, meghaladni a látszat világot és elhagyni annak materiális külcsínben elvesző nyelvezetét. Amikor a szépséges képeim mögé látsz, amikor az egészet szemléled, és nem ragadsz le a felszínes rész(let)eknél, akkor tudsz közeledni felém. Amikor a centroverzió az ember és az emberi sors teljessége és egyetemessége a mérték, akkor találjuk magunkat egységben és egyformaságban a másik emberrel. Ne hagyjátok magatokat megtéveszteni a szubjektumtól, a látszat világtól, és nézzetek a másik ember vállalásaira és tetteire az egyetemesség távlatából. Ez a perspektíva az egymással megélhető egységhez, kapcsolódás élményéhez tud közelebb vinni minket, amelyre igazából mindannyian vágyunk.

A szubjektum és az egymástól való különbözés (diverzitás) azzal a feltétellel érték, amennyiben nem szab gátat az univerzalitásnak és az egymással megélhető mély emberi kapcsolódásainknak. Összpontosítás. Nem kihagyni a részt, de az egészt sem.

Azzal a finom egyensúllyal kell egymásra néznünk, amelyben egyszerre tiszteljük a másik emberben

• az individuumot, az egyszeriséget, a múlandót, a halandót, azt, hogy a másik ember sorsában és lényében egyedi és megismételhetetlen, azaz sajátos sorsfeladata, missziója van
• valamint univerzalitását, azt, hogy bennem vele valami azonos, az életszentség, a szent szellem, amiről Dúl Antal így szól: “mindenben ugyanaz az EGY valóság vonja ki magát”

Ez persze nem könnyű, de mi lenne velünk, ha még azt sem tudnánk, mihez mérjük magunkat?

“Emeld fel magadat. Ha feljutok a mennybe, az egész világot magammal emelem.” – Hamvas Béla: Patmosz