Blog HU, Kultúra & Utazás, Személyes
Leave a Comment

A világ eltűnt és csak a kép van

Életem központi dilemmáját mostanra sikerült megfejtenem és megfogalmaznom a magam számára. Megoldani nem oldottam meg, de ne siessünk annyira előre. Szeretném ünnepelni ezt a csekély eredményt is. Az egész arról szól, hogy hogyan próbáltam minden erőmmel fuzionáltatni két egymást teljesen kizáró területet az életemben. Ez a két terület a művészet (spiritualitás) és a megélhetésem biztosítása. Nagyon nem mindegy, hogy mit értek ebben az esetben művészet alatt. Ebben volt hatalmas mankó számomra Hamvas Béla két esszéje is. Egyik sem első olvasásra. Talán századikra. Lassan ülepedtek a gondolatok és velük együtt az idő közben szerzett tapasztalataim.

Az egyik az Öt meg nem tartott előadás a művészetről című műve az írónak, a másik pedig az Arlequin. Számomra a rendkívüli ezekben az írásokban az, hogy további önálló gondolkodásba visz bele olyan kulcsszavak mentén, amelyeknek a lepárlásához, megtalálásához és helyes használatához valószínűleg hosszú évek és rengeteg kontempláció vezetett el. Az ember érzi a mű súlyát és magas koncentrációját. Ez történik, ha az ember nem szórja szét mindenfelé a gondolatait. Hamvas korában persze még nem volt facebook. Nem volt késztetés arra, hogy az ember a komment mezőbe, vagy impulzusposztokba szórja szét gondolatainak erejét, dühét olcsón. Nem volt késztetés arra, hogy kisüsse azt a tüzet és energiát, amelyet, ha bent tartana, alkímiára lenne képes általa. Tartalmazni, érlelni, gyűjteni, bent tartani, kivárni, majd komponálni. Leülepíteni jó mélyre, ahol sűrűvé, szinte megfoghatóvá válik egy-egy gondolat, és akkor már ki lehet mondani, meg lehet mutatni. Józanul, értelemmel, szeretettel, őszintén és művészi igényességgel. Volt, aki három hónap munka után már kérdezte tőlem: “na kész a könyved?” Öt éve dolgozom vele/rajta, bár inkább úgy érzem ő dolgozik rajtam. Mindehhez idő kell, önfegyelem, és csend – vagyis egyedüllét. De az aratás szépsége kárpótolja az embert. Érdemes. Tudjátok, ahogy József Attila írja:

“Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres –
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes.”

Első lépésként Hamvas segítségével el kellett tudnom választani a művészet eredeti intakt jelentését attól a tevékenységtől, amely ugyan művészetnek álcázza magát, de mégis tartalmilag üres, és végső célja az elbűvölés, a szórakoztatás, az életélvezet fokozása. Ennek a tevékenységnek a végső célja az, hogy végül árucikké váljon, vagyis: érdekeltsége van és ezért a szórakoztatásipar része. A készítő nem művész, hanem spekuláns, aki ellesett művészi külsőségek örve alatt szórakoztatást űz”. Hamvas Matisse festményeit hozza fel az egyik példának arra, hogy valami, ami annyira szép, hogy már egyszerűen nem lehet neki ellenállni, miért tartozik a korrupció (vagyis tisztátalanság) körébe. “Matisse-t nézve az ember elsüpped a gyönyörködtető összhangokban. Ez a leghazugabb optimizmus, akármilyen csodaszép. De nem is szép. Annak, amit csinál nem lehet ellenállni. Több, mint élet, csak tisztátalan. Ez az, amire az ember szomjazik? Legfeljebb a milliárdos. Ez a tiziano-i, hogy a világ eltűnt és csak a kép van. Ez a kábulat és a túlélet. Ez benne a hellenizmus. Az élet arra van, hogy az ember minden gyönyört megízleljen, és pedig végleges szavak nélkül az életben kéjesen elmerüljön és belefulladjon.” Matisse-nál elég a kép, elég a kábulat, miközben az ember észre sem veszi, hogy mind emögött valójában nincsen semmi. Így tűnik el a világ a pózok, az öncélú szépség, gyönyörködtetés, és az érzékek orgiája, vagyis a libidóművészet mögött. “Esztétának lenni kisebb rang, mint művésznek lenni. Esztéta a művészettel csak mint élvező, mint libidólény áll kapcsolatban. Az esztéta a legfontosabb művészeti dolgokban dilettáns, dandy, a divathölgy, a finnyás, a Don Juan, a kurtizán, XIV. Lajos. Esztéta jellege van a lakomának, az eleganciának, a berendezkedésnek. Mindez az életéhség körébe tartozik.” Még mielőtt valaki prüdériára gyanakodna Hamvasnál, gyorsan ki kell javítsam. Hamvas tudja jól, hogy a szexustalan szellem pont olyan veszélyes, mint a szellemtelen szexus, és ezért pontosan egyet ért József Attilával, amikor az a következőket írja az Ars Poetica-ban: “Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!”. Ha ezt tovább gondolom a hamvas bélai fogalmak mentén, akkor egészen konkrétan ezzel a “matisse-i” káprázattal tűnik el a ‘szellem’ a világból. Az a szellem, amelyet mára, a “rebellis majom korszakában” – írja – talán kizárólag a művészet képes őrizni, mivel Hamvas szerint a művészet az “egyetlen és végső lehetőség a humánus lét fenntartására”.

Spekulánsnak lenni azonban még mindig nem a legtragikusabb létállapot véleményem szerint. Az úgynevezett marketing orientáció a közösségi médiával karöltve termelte ki azt a jelenséget, amikor valaki Önmagát egy dolognak tekinti, amelyet sikerrel szeretne pozicionálni a piacon. Ilyenkor nem csak az ember művészetnek hazudott tevékenysége kerül a korrupció körébe, hanem ebben az esetben az illető maga. Mivel lemond önmaga megismeréséről, ezzel pedig saját emberi méltóságáról. Ezzel az aktussal azt a gondolatot utasítja vissza, mely szerint sorsában és lényében egyedi és megismételhetetlen, azaz sajátos sorsfeladata, missziója van, melyet senki más helyette nem tölthet be a létezésben. Ennek a gondolatnak az alapja az emberi méltóság abszolút értelmezése, mely először a kereszténységben jelenik meg, amely nem más, mint az ember istenképe: imago dei. Érdekes megfigyelésem az, hogy rengeteg saját magát kereszténynek valló, rendszeresen templomba járó ember, mintha sohasem hallott volna erről a gondolatról. Kant a tisztelet kötelezettségét ebből az evangéliumi értelemben vett emberi méltóságból vezeti le: “Cselekedj úgy, hogy az emberiségre, mind saját személyedben, mind bárki máséban mindenkor, mint célra, sohasem, mint puszta eszközre legyen szükséged”. Amikor valaki azonban önmagára eszközként tekint, akkor az illető öntudatának alapja szocio-gazdasági státusza, az úgynevezett identitása lesz. Ő maga válik árucikké. Az illető lemond arról, hogy a benne rejlő emberi erőket és gazdagságot megismerje és ezek hordozójaként egy szeretetre és értelemre képes individuummá válhasson, és végül, hogy sorsát beteljesítse. Preferenciáiról, véleményéről, meggyőződéseiről, félelmeiről, gyengeségeiről, sebezhetőségéről, tehát saját igazságáról lemond. Önmagát absztrakcióként értelmezi és mutatja be, aki saját természetétől elidegenedve él, de betölt adott funkciókat a szociális rendszeren belül. Értékmegítélése a sikertől függ, melyet a megkreált mesterséges identitásán keresztül ér el. “Teste, lelke, értelme tőke, és feladatát úgy értelmezi, mint ezek legjövedelmezőbb befektetését annak érdekében, hogy profitot facsarjon ki saját magából. Az emberi minőségek, mint a barátságosság, előzékenység, kedvesség mind alapanyaggá, eszközökké redukálódnak a személyiség csomagban, melyek növelik az illető értékét a személyiségek piacán.” /Erich Fromm/ Az összes közösségi média profil szerkesztése ezt a jelenséget katalizálja, beleértve a LinkedIn-t is. Itt nem csak azt veszíti el a világ, amit az az illető teremthetett volna a hiteles életén és az individuummá válásán keresztül, hanem maga az ember is elveszik a világból. Testében, szocio-gazdasági szerepeiben itt van köztünk, de szellemében nincs. Minél inkább támogatja az énvesztést a mindenkori szocio-kulturális környezetünk, minél inkább próbál saját természetünk ellenében belepasszírozni minket egy éppen aktuális “rendbe”, annál nehezebb feladata van a művészetnek, amely valódi énünkkel, és halandóságunkkal való találkozásunkat célozza. Minél tovább építgettük hamis identitásunkat, és minél tovább halogattuk az önmagunkkal, a saját igazságunkkal való szembenézést, annál nagyobb a megőrülés kockázata egy olyan pillanatban, amikor rálátunk minderre a hamisságra. “Ibsen a 19. században az énvesztés jelenségét tette a modern emberről alkotott kritikájának középpontjába a Peer Gynt című művében. Peer Gynt-öt úgy írja le, mint egy férfit, aki anyagi javak után fut, de végül észreveszi, hogy mindebben elveszítette önmagát, és olyan egymást borító rétegekből áll, mint egy hagyma, amelynek hiányzik a belseje, a magva.” /Erich Fromm/

Ahogyan Hamvasnál is olvashatjuk, eredetileg a művészetnek semmiféle gazdasági viszonylata nem volt. Sem “engedzsmentje, vagy pártossága”. Az érzékeknél kezdődik ugyan, hiszen – mint mondja – “érzékelhetetlen művészet nincs“, ugyanakkor képes azt határtalanul meghaladni, és egyetlen végső célja, hogy az embernek megadja a megtisztulás, vagyis a katarzis lehetőségét. Azt az élményt, amikor “a világ kizökken”. Amikor egy mű átvilágít, és a halálkészültség magasabb fokára emel, akkor beszélhetünk művészetről. “Olyan élettechnikai tevékenység, ami az általános visszakorcsosulás közepette az emberből még meg akarja menteni, amit tud.” Erről a jelenségről ír Erich Fromm is, amikor a görög dráma eredeti funkcióját ismerteti Sane society című művében. Fromm azt írja, hogy az ember kizárólag olyan környezetben tudja magát, sorsát beteljesíteni, amely környezet biztosítja számára azt, hogy kapcsolatban maradjon létezésének fundamentális tényezőivel, hogy megtapasztalja a szeretet és a szolidaritás felmagasztaló erejét, illetve halandóságának tragikus tényét. Amikor már teljesen felemésztette a rutin, és az élet tárgyai, az ember által készített, ész kreálta világ, akkor kerül veszélybe az ember kapcsolata önmaga és a világ lényegével. Minden kultúrában létezik ez a konfliktus – mondja Fromm – az embert felőrlő rutin és a létezés alapvető esszenciájához való visszatérés kísérlete között. A lényegünkhöz, halandóságunkhoz, a szeretethez, az emberi igazságunkhoz való visszatérés kísérlete az ember részéről mind a vallás, mind pedig a művészet. Fromm is azon a véleményen volt, mint Hamvas: úgy tartotta, hogy mivel a vallás sajnos a rutin egy újabb formájává minősült le az idők során, így kizárólag a művészet maradt számunkra, hogy katartikus élményhez juttasson minket a kultúrán belül. De Fromm behozza a rituál fogalmát, amelyet nem a szűk vallásos értelmében használ, hanem kiterjesztve azt mindazokra a tevékenységekre, melyek áttörik a rutin, a megszokás, a minták felszínét és az élet végső valóságaival hoznak bennünket kapcsolatba. Erre a rituálra hozza példaként a mind metafizikai, mind pedig művészi színvonalában kiemelkedő görög drámát, mely semmiképpen sem a szórakoztatást szolgálta, hanem ellenkezőleg: a kizökkentést. A performansz segítette a nézőt abban, hogy önmagával, mint emberi lénnyel, és létezésének legmélyebb esszenciájával kapcsolatba lépjen. A folyamat során erőre kapott, és új emberként folytatta életét a drámajáték után.

“Nincs többé bizonyosság és rend és fegyelem és harmónia és megfékező hatalom. Ellenben igenis van önkívület és szenvedély és van idézés és enthuziazmus és mágia és mámor.” – írja Hamvas az Arlequin című esszéjében Shakespeare mágikus művészetéről. Enthuziazmus azt jelenti, Istennel átitatva lenni. Mi lehetne ettől spirituálisabb élmény az emberi létezésben?

A dráma nem a néző tetszését szolgálta ki. A darab nem lehetett kiszámítható, hiszen ha az lett volna, akkor a darab is a rutin körébe tartozott volna. Márpedig – ahogyan Hamvas idézi Tolsztojt az Arlequin című művében – az élet akkor kezdődik, ha nem tudjuk mi lesz. Ezért halott szellemében az, akinek életében minden kiszámítható, minden tudott, és nem vállal kockázatot életének semmilyen területén. A kockázat valójában azt jelenti, hogy számolok azzal, hogy valami olyan történik, amire nem számítok. Az életnek így lesz súlya: ha beleállok a ténybe, hogy nem ismerem a jövőt, és létezik rajtam kívül álló akarat. Hogy minden új pillanat ismeretlen és megismételhetetlen. Fromm szerint a modern korban az élet dramatizálásából szinte semmi nem maradt. A legtöbb erre tett kísérlet durva, kiforratlan, és az eszköztáraink extrém mértékű silányságáról árulkodnak.

Hamvas Béla sem sokkal optimistább, amikor a művészet eredeti katartikus funkciójának jelenéről beszél: “Ez a felfogás elveszett” – írja. Majd folytatja: “színdarab, zene, regény, festmény, szobor értéke megvásárolhatóságától függ. Áru lett, iparcikk, termelvény, viszont másodrendű, amely csupán a publikum szórakozásigényét elégíti ki.” Nem csoda hát, hogy az az ember, aki még ma is a művészet eredeti intaktságában hisz, és akinek alkotásával, önkifejezésével célja nem több, de nem is kevesebb, mint a fent említett megtisztulás, a katarzis, az a mai helyzetben éhen halni kényszerülhet, vagy könnyen elbizonytalanodik művészetének érvényében, sőt, ha hajlamos művészetével azonosulni, akár önmaga érvényében, létjogosultságában is meginoghat. Ma mindennek a fokmérője a siker, illetve a dolgok jövedelmezősége. Ahogyan Erich Fromm említi már az 1950-es években: életünk minden aspektusát, mint üzleti befektetést szemléljük. Mindennek meg kell térülnie, sőt jövedelmezőnek kell lennie, különben bele sem kezdünk. Magyarul: a gatyánkba csinálunk már a halandóságunk gondolatától is. Nincs szerves kapcsolatunk a veszteségekkel, és azzal az élménnyel, amikor valami nem sikerül, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan mi szeretnénk. Egy ilyen térbe nem léphet be a tisztító kudarc. Márpedig ez a megközelítés kioltja a művészet katartikus, eredeti funkcióját. Azt a funkciót, amely tartaná a szellemet a világban. Amely “az általános visszakorcsosulás közepette az emberből még meg akarja menteni, amit tud.

Hamvas kitér az Öt meg nem tartott előadás a művészetről című írásában arra a katasztrofális tényre is, hogy az ember megfosztatott “elemi anyagi feltételeitől nyerészkedés céljából”. Így ír erről: “Az ember táplálékra, ruházatra, és lakóhelyre szorul. Az elemi életfeltételek megvonása, vagy drágítása, vagy elrejtése az emberi létben egész biztosan a legelvetemültebb gaztett. Megvonni az embertől azt, ami nélkül elpusztul.”
Mindaddig, míg elemi anyagi feltételeit az embernek az úgynevezett “szabad piacon” magának kell biztosítania, és semmilyen vagyont nem örökölt, esetleg egyedül éli az életét, addig nagyon fel van adva a lecke arra vonatkozóan, hogy hogyan és mikor csinálhat intakt művészetet. Hiszen abban a pillanatban, hogy a megélhetés céljával alkot, alkotása árucikké válik.
Egyetlen egy emberrel találkoztam eddig életem során (pár hete történt), aki ugyanebben a dilemmában vergődik. Élete ketté vált egy gyűlölt, stressztől terhelt pénzkeresési tevékenységre, úgynevezett munkára, valamint a megmaradt lopott óráiban történő zeneírásra, feláldozva ezzel a társas és magánéletét, hiszen különben nem tudna mikor alkotni. Mi van ebben a mélyről feltörő alkotási vágyban, ami sokszor erősebb, mint az ember, vagy annak egyéb libidóból táplálkozó vágyai, vagy sokszor, mint az egészsége?
„Festés közben akarok meghalni, mondta Cézanne. Éppen Cézanne, akiről feljegyezték, hogy egyetlen kitüntetés, vagy siker sem szennyezte be. (…) olyasvalami, mintha az ember önmagában tüzet gyújtana, önmagát kiégeti, hogy a mű által az ember tisztább legyen. (…) Senkinek se jut eszébe azt mondani, hogy meghalni könyvelés közben kíván”

Ismét Hamvas Béla szavait hívtam segítségül. Nekem még nincsenek rá szavaim. Amikor tavaly nyáron egy teljes mentális összeomlás közepén a fiatal pszichiáternőnek (mint akkori végső megoldási kísérlet) próbáltam elmagyarázni ezt az érzést, amit akkor érzek, ha teszem a “dolgom”, ha eleget teszek ennek a belső hívásnak, amely tevékenység végeztével megtisztulva érzem magam, akkor ő válaszul egy bitangerős gyógyszerrel akarta lenyomni bennem ezt az érzést és bipoláris zavart állapított meg nálam. Mi volt e mögött a logikája? Egyrészt valószínűleg az, hogy mivel a bipoláris zavarokra volt specializálódva, így nyilván engem is bipolárisnak látott, hogy segíthessen rajtam. A jó szándékát nem vonom kétségbe. Tudjátok, mint amikor a tűzoltó a nagybőgő és a hegedű között próbálja definiálni a különbségeket az alapján, hogy azok hogyan égnek. Másrészt talán még az a logika állt a gyógyszeres kezelés mögött, hogy ha majd nem érzem az alkotásban ezt a katartikus, már-már eufórikus élményt, akkor talán nem is vágyok majd rá többet, és nem fog abban megzavarni, hogy jó konformista legyek, és beilleszkedjek abba a rendszerbe, ami megbetegített. A doktornő száját el is hagyta a következő mondat: “De hiszen a világ ilyen, nem tudjuk megváltoztatni és ezzel kell együtt élni. kezd el szedni a gyógyszert, hidd el, jobb lesz” Én pedig a doktornőnek ezúton írnék fel egy kötelező görög drámát, annak érdekében, hogy (mint Peer Gynt) szembesülhessen önmagával, és hogy mindehhez még ne legyen túl késő. Hála a katartikus művészetnek, mára minden felírt gyógyszert letettem, nem élek semmilyen szubsztanciával, leszámítva a reggeli kávémat. Hála a katartikus, megtisztító művészetnek, amely visszaránt középre, és segíti utamat a normális emberré válás felé. Köszönöm, nem vagyok olyan jól, de élem az életem, és művészetet szeretnék csinálni. Olyan művészetet, amiben azt érzem, hogy közben meg akarok halni. Nem akarom eladni, nem akarok belőle megélni. Nem akarok belőle hírnevet. Se lájkokat. Fenntartom azt a jogomat, hogy én mindezektől függetlenül szeretnék alkotni, hogy megtartsam ezen dolgok érintetlenségét, intaktságát. Mit tehetnék, ha az emberi élet széttöredezett, és a munka (mint oly sok más) levált az emberről? Mit tehetnék, ha az ételt, a ruhát, a lakóhelyet meg kell teremtenem magamnak? Csak abban bízom, hogy olyan munkát fogok tudni találni úton útfélen, amiben nem veszítem el a méltóságomat, és önmagam, és amely mellett marad időm létrehozni, építeni, lepárlani, kontemplálni, alkímiát csinálni, belépni a megtisztító katarzis állapotába. Hogy soha nem fagyok bele annyira a rutinba, vagy a mintáimba hogy féljek a kudarctól, magától az élettől, az ismeretlentől, a fájdalomtól és a halandóságtól. Nem tudom hogyan lehet kibékülni az életben ezzel a konfliktussal, de egyet már tudok: abban, amit alkotok, nem alkudhatok meg, annak nem lehet pártossága, és csak az igazságot szolgálhatja. Tartani a szellem lángját csak így lehet. Ez valahol mindannyiunk felelőssége. Aki szomjazza a szellemet a világban, annak ezt magyarázni nem kell. És valahol mindannyiunk végső célja azzá a szabad, félelem nélküli Arlequinné válni, amely Hamvasnál a nulla, vagyis a beavatásnak a bolond-foka. Jöjjön pár részlet gondolatébresztőnek arról, hogy ki is ez az Arlequin tulajdonképpen. Ti vajon találkoztatok-e Arlequinnel valaha? Emlékeztet-e Titeket történelmi, vagy filmbéli karakterekre a Hamvas Béla által leírt Arlequin?


“Csak a nagyravágyás hiszi, hogy parancsolni a földön a legnagyobb gyönyör. A bolond vigyorog és nem győz rajta viccelni. Ha a bolondnak a trónust felajánlanák, fejére csörgősapkát tenne, hahotázna és a trónus támláján tótágast állna és hosszú orrot mutatna.”

“A bolond nevet. Mind a trónusra akar ülni, mind, mind azt hiszi, diktátor lehet és parancsolhat. A bolond a hatalmi őrületen kívül áll. A történeten kívül. Pótolhatatlan ember. Az öreg Lear tudja, és egy percig se tudna meglenni nélküle.”

“Az öreg Lear tudja, hogy nincs nagyobb biztosság, mint olyan ember közelében lenni, aki nemcsak hogy nem akar a trónusra ülni, hanem hahotázik azokon, akik a trónus felé loholnak.”

“[Arlequin] a hatalomért való küzdelemben nem vesz részt. A nevetés ezzel a világgal való együtt nem működésének éppen olyan jele, mint a csörgősapka és a vicc és a tótágas. Arlequin nem ambiciózus. Neki az egészből csak annyi kell, amennyi éppen eléje hull. Arlequin nem kötelezi le magát se vagyonnak, se rangnak, sem elméletnek, sem az evésnek, sem az ivásnak, sem valamilyen mesterségnek, sem a tudásnak. Nem hódol meg senkinek. Arlequin szabad. Ezért a lét egyik főalakja és ezért ritka.”

“A világ azt hiszi, ha valamit sokan mondanak, az igaz. Például, ha mindenki őrült, azt hiszi, hogy aki józan, olyan bolond, hogy meg kell verni. A világnak sejtelme sincs arról, hogy Arlequinhez képest éppen úgy nemlétezésben van, mint a dráma többi szereplője Rómeóhoz és Hamlethez képest.”

“Kínosabb skandalum el sem képzelhető, mint hogy a becsvágy világába, az orrgyilkosok és az árulók ünnepélyes hazugságainak kellős közepébe Arlequin belép. (…) Kidobják? Nevet. Nem adnak neki enni? Nevet. Kicsúfolják? Nevet. Megverik? Még jobban nevet. Bezárják? Akkor nevet csak igazán.”

“Arlequin (…) tulajdonképpen a kozmikus csecsemő, kicsiny, újszülött gyermek, mint a kis Heraklész, aki semmit sem tud és nem is akar tudni a becsvágy-világ kényszerzubbony-logikájáról.”

“A kis gyermek titka, hogy a világ misztériumát pontosan annak látja, ami, s ez számára teljesen fölöslegessé tesz minden úgynevezett filozófiát, amelyet kinevet és úgynevezett vallást, amelyet őrültségnek tart.”

“Az archaikus Egyiptomból különös emlékünk maradt fenn. Huszonkét kép. Huszonegy darab betűvel megjelölve és megszámozva egytől huszonegyig. A képsorozatban az utolsó, betű és szám nélkül, a bolond. (…) Az utolsó, mint aki játékon kívül áll, aki nem számít, csak éppen úgy meg kellett említeni a teljesség kedvéért, mert itt van, letagadhatatlanul itt van. Az Arlequin. Még szép, hogy tudomást vettek róla. Egyiptomban még komolyan vették.”

“A beavatás tudása az, hogy az emberi lélek, amikor a sors összes lehetséges birodalmainak útját végigjárta, megérkezik a nullához, a betű- és a számnélküliséghez, a játékon kívüli ponthoz, ahhoz, akinek az egészhez csak annyi köze van, hogy nevet rajta. Akinek az egész létezése midsummer madness.”

“Arlequin tudásáról nem csak az egyiptomi beavatás beszél. Az evangélium lelki szegénynek nevezi őt. (…) erősebb, mint a király, vagy sors, vagy a halál (…) a beavatásnak a bolond-fokát csak az az ember éri el, aki nem fél többé. Semmi tisztelet nincsen benne a talárok és az érdemrendek és a sok pénz iránt.”

“A bolond nem fél a szidástól és az álmoktól, a kísértetektől és a falragaszoktól és a töltött fegyverektől és nem fél attól, hogy korábban fog meghalni, mint amikor annak ideje amúgy is elkövetkezik.”

“Boldogok a szellemben szegények. Boldogok, akik szegények s ezért igényük van a szellemre, akik éhezik és szomjazzák a szellemet. Nem a tudományt és nem a bölcsességet, hanem közvetlenül és tisztán a szellemet. Azt a valamit, amiből élnek. Ami nekik adja erejét, könnyűségét, világosságát, derűjét, hevét, szenvedélyét. A szellem nem filozófia és nem elmélet. A szellem nem tudás és nem bölcsesség. A szellem a világ világossága, az a világosság, amely úgy nyilatkozik meg, mint félelemtelenség, mint gondtalanság, mint bizalom, mint szeretet, mint gyermeki kedély.”

“Ha valaki a félelemtelenséget elérte, vagyis akit többé semmivel sem lehet megijeszteni, egymagában elég ahhoz, hogy boldog legyen. (…) Ez azonban nem az egész. Arlequin nem fél, de ezen kívül állandó szellemigényben él és titkos forrásból szüntelenül kapja a gondtalanságot és a bizalmat és a derűt és a kedélyt, vagyis a szellemet. Az ilyen ember a hatalmi őrület számára tökéletesen használhatatlan.”

“Nem ingadozik, mert lába alól minden talajt elrúgott. Teljesen átadta magát a bizonytalannak, vagy ami a lét paradox logikája szerint ugyanaz, a sziklaszilárd fundamentumon áll. Az ember csak akkor hatalom, ha semmi. (…) van valami legyőzhetetlen ereje. Hülye és mégsem az. Ő a szellemben szegény és övé a mennyeknek országa.”

“itt van Assisi Ferenc, a gyermek-Arlequin tündöklő csodája. Európában nem élt ember, aki a félelemtől alaposabban megszabadult volna. (…) Szent Ferenc szellemigényben élő ember, aki mosolyog és a madarak nyelvét érti és a halaknak prédikál. Mit prédikál? (…) A tarot huszonkettedik fokának titkát, hogy ne legyetek számok és betűk, hanem legyetek nullák és a sorsból lépjetek ki, mert akkor vagytok erősek.”

“a nevetés mögött ott van a szomorúság, amelyből él és a pojáca mögött ott van a melankólia, mint a derű tüze és tápláléka. A melankólia NEM félelem és NEM reszketés és nem aggodalom és nem szorongás. A melankólia melankólia. Semmivel össze nem téveszthető. (…) A melankólia a bolond misztériuma. Aki nem szomorú, nem igazi bolond. Nem tud elég édes lenni és könnyű.”

“Aki nem ismeri a melankóliát, nem lehet gondtalan, nem ugrálhat és nem gyárthat szójátékot és a hülye királyokkal nem gorombáskodhat.”

“A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona. Ez Arlequin legmagasabb tudása.”

“A tarot huszonkettedik fokának, a csörgősapkás bolondnak titkát nem lehet megtanulni. (…) Arlequin misztériuma nem adható át, mindenkinek magának kell megszereznie, ha hozzá elég ereje és bátorsága van. S ha a szellemre elég éhes és szomjas.”

“Arlequin azonnal és mindig felismerhető arról, hogy a birtoklással szemben biztos magatartása van. A magántulajdon iránt semmi érzéke nincs. (…) Arlequin egészen nyugodt, mert semmije sincs, amit elveszthet.”

“Soha még gazdag és hatalmas Arlequin nem volt és nem is lesz, mert aki gazdag és hatalmas, az állandóan reszket.”

“A bolondé a tudás és a lelki szegényé a mennyek országa. A szannyaszin, a rongyos és kócos koldus, a gondtalan és vidám bolond, akinek semmi igénye azokra a birtokokra, amelyek a többieket csábítják. Amikor Szokratész-Arlequin az athéni bazárban sétált és a sok ételt, ruhát, ékszert, selymet látta, így szólt: mennyi minden, amire nekem nincs szükségem.”


Borító kép:
Henri Matisse: The Dessert: Harmony in Red (The Red Room) /1908/, Oil on canvas (180 cm × 220 cm)

Kép forrása: https://www.flickr.com/photos/jdlasica/44218270155/in/photostream/

This entry was posted in: Blog HU, Kultúra & Utazás, Személyes

by

Hungarian woman using mainly writing and photos as an expression. Researching about authenticity, integrity, human values, wisdom of cultures, wisdom and diversity of nature, women's health, self-awareness, self-healing. Currently working on her first book on Rhodes island, Greece. ~ Főként az írás és a fotó nyelvén közlő önálló utat kijárni próbáló gondolkodó embernek, nonkonformistának tartom magam. Témáim a kultúra hatása az emberre, emberi sorsok és motivációk mély szinten történő megismerése és megértése, természet törvényszerűségeinek és diverzitásának megismerése és megértése, nőiség megértése és kibontása a saját életemben, valamint saját magam felfedezése, egy belső-külső tudatosság és az önazonosság fokozása ameddig csak lehet. Jelenleg első könyvemen dolgozom Rodosz szigetén.

Szólj hozzá Te is! / Tell us your opinion!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.