Blog HU, Görögország, Kultúra & Utazás, Rodosz szigete, Személyes, Természet & Konyha
Leave a Comment

Aranyszínű október Rodoszon

Eltelt a harmadik októberem is Rodoszon. Már az első október után megállapítottam, hogy ez lesz a kedvenc hónapom itt az Égei-tengeren. Egy hihetetlen finom, lassú átmenet a mediterrán nyárból a mediterrán télbe. Itt a görög szigeteken nem olyan drasztikusan töri ránk az ajtót a tél, mint például otthon Magyarországon. Talán tudjátok, hogy ezen a szigeten a legmagasabb a napsütéses napok száma egész Görögországban. Annak idején ezért választottam az Ilios art gyűjtőnevet a tevékenységeimhez, ahol az ilios szó a Napot jelenti görögül, és Rodosz szigetére utalok vele. Ez a sziget indította be bennem az évek során mélyre lefojtott – fogalmazzunk így – teremtő erőket, a visszakanyarodást saját magam felé. Azóta sincs ez másként, persze a viszonyom a szigettel egészen más minőségű lett mára, és csakúgy mint egy szenvedélyes kapcsolatban, “túl vagyunk” jó pár kijózanító krízisen.


Az október a turistaszezon utolsó aktív hónapja itt, és ha én turista lennék, biztosan októberben jönnék ide. De minimum elkerülném a július-augusztusi embert próbáló kánikulát. Itt Dél-Rodoszon még a szeptember is tartogatott elviselhetetlenül forró napokat, aminek következtében azt hiszem csak 3-4 alkalommal voltam lent a tengernél, mivel az negyven perc séta a házikónktól, és egyszerűen nem bírtam megtenni ezt az utat a melegebb napokon. A hosszú hónapokon át égető Naptól szétrepedezett föld és kiszáradt növényzet október elején már esőért könyörgött. Október a nyár utáni első eső és a felhők érkezésének hónapja. A fények megváltoznak, az égbolt és az Égei-tenger együtt olyan jeleneteket tárnak a szemünk elé, amelyekről alig hiszi el az ember, hogy valóság. Most következik a zöld évszak, a tél.
Persze azt érzem én is a testemen, lelkemen, hogy rövidülnek a nappalok, de az a tiszta csillagos égbolt, ami itt ragyog, gyorsan feloldja a melankóliát az emberben. Imádom az éjjelt és a nappalt is Rodoszon. Este jön a tücsökkoncert. Reggel a madarak szólóznak.

Lachania, Rodosz szigete / 2020. október

Apad már mindenkinek az olívaolaj készlete, és várják az új szüretet, mely tipikusan novembertől december közepéig tart. Itt nálunk a kertben is van több fiatal olívafa, melyek közül az egyiken beértek a nagyszemű duci bogyók, és ezt 13-án le is szüreteltük. Giorgos, a tanyaszomszédunk volt a tutor, ami az olívabogyók felhasználását illeti. Mióta Lachaniába költöztem ő az, akivel időnként leülök meginni egy pohár bort, miközben megfilozofáljuk az élet szépségeit és gyötrelmeit, és még egy csomó más dolgot. Giorgos nagyon vallásos, tartja a legszigorúbb böjtöket, hordja a vallásos karkötőket (a komboskini-t), és nem csak vallásgyakorló, de a hite is erős. Egy teljes estét a vallás témájának szenteltünk, és tényleg fantasztikus élmény volt tőle hallani arról, hogy mit jelent neki a vallás, és annak rítusai, mert nyitott volt minden kérdésre és arra, hogy közösen nem várt, nem ismert konklúziókhoz jussunk el ebben a témában. Arra voltam igazán kíváncsi, hogy honnan van ez az életbe vetett hite és bizalma. Nem Giorgos az első görög az ő generációjában, akivel találkozom, és aki hitének gyökerét a “nagyon erős” édesanyjától eredezteti. Még mindig nagyon sok beszélgetés áll előttem, hogy az egyéni történeteken keresztül közelebb kerüljek az anya és az apa tradicionális szerepének megértéséhez a görög családokban – ha egyáltalán léteznek ilyen összefoglaló kategóriák, vagy valamilyen megnevezhető közös alap, amely formálta ezeket a szerepeket. Ha nem fejtem meg, akkor azzal is beérem, ha még pár ilyen gyönyörű családi történetet és emléket meghallgatok, mint amiket Giorgos mesélt a gyermekkorából (melyet egyébként Kos szigetén töltött).


Alapvetően jellemző Görögországban, hogy a férfiak is imádnak az ételről beszélni, és attól függetlenül, hogy zömében a nők főznek a görög otthonokban, ők is nagyon jól ismerik a helyi és családi recepteket, melyektől eltérni szentségtörés. Miután Giorgos segített az első lépésekben az olívabogyókkal kapcsolatban, a szokásos bor mellett elmondtam neki, hogy másnap ‘fasolada-t’ (görög bableves) fogok főzni, sőt a recepttel is eldicsekedtem. Legalábbis el szerettem volna, de utóbb kiderült, nem jól tudom, hogy hogyan kell fasolada-t főzni. Nem lepődtem meg. Na nem mintha lenne egyetlen végső recept, sőt! Eltérések vannak falvak között is az egyes ételek elkészítésében. De ez a magabiztosság és büszkeség a görögökben a saját tradíciójukkal, szokásaikkal kapcsolatban párját ritkítja. Amit Giorgos receptjeiben megfigyelek, az az egyszerűség, és a lehető legkevesebb “íz” felhasználása. A fűszerezés minimális, így az ember ráérezhet az alap hozzávalók valódi ízére. Így lesz a csicseriborsó ragu (revithia) valódi fő attrakciója a csicseriborsó kevés rozmaringgal. Ahogyan Giorgos előadja ezeket a recepteket, teljesen átszellemül és rám szól, ha elviccelem a témát. Ez totálisan komoly. És nekem ez nagyon tetszik. Az jut eszembe erről a hozzáállásról, amit a görög néptáncos fiú mondott nekem a vele készített interjúm során: “Tudjuk kik vagyunk és tudjuk honnan jövünk.”
Amikor hazaállított a főbérlőm (ő svéd) egy kosár fügével, Giorgos akkor is felhívta a figyelmemet arra a tényre, hogy ilyenkor már nem jó fügét enni, mert a lehűlt hőmérséklet miatt októberben egy bizonyos rovar belepetézik a gyümölcsbe.


Aztán amikor jött eltenni egy héttel később az olívabogyókat, akkor kérdezte, hogy van-e itthon citromunk. Már vittem is, amit a zöldségesnél vettem, de Giorgos már akkor kiparancsolt vele a konyhából, amikor épp csak benyitottam az ajtón. “Ez nem görög citrom. Én ezt nem fogom rátenni az olívára.” – mondta három méter távolságból, és kimentünk együtt megnézni, van-e már a citromfán érett gyümölcs. Már volt, így azt vagdosta össze a zöld olívákhoz. Amikor kérdeztem, hogy honnan tudta, hogy amit vettem, az nem helyi citrom, akkor meg kellett szagolnom mindkét citromot: amit vettem, és amit szedtünk, aztán a téma le is lett zárva. Mentségemre szóljon, hogy minden három héten egyszer jutok el a szomszédos faluba, ahol van zöldséges (a mi falunkban nincs), és azt kell megvennem, amit ott és akkor találok. Ellentétben azzal, amikor Rodosz városban laktam. Ott minden héten háromszor van termelői piac (ami egyébként a kedvenc helyem és eseményem az egész szigeten). Olívabogyó oktatófilmünket pedig itt nézhetitek meg:

A további olívafák (melyeknek gyümölcseiből olaj lesz) szüretelésével még várni kell legalább két esőre – mondta Giorgos.

Lachania, Rodosz szigete / 2020. október

Októberben megettem az első gránátalmát és citromot a fáról, és egyúttal az utolsó paradicsomot is. Vége a görög saláta szezonjának, jöhet a zöldsaláta (prassinosalata) újhagymával, salátalevelekkel, uborkával, zöldpaprikával, kaporral.

Lachania, Rodosz szigete / 2020. október
Lachania, Rodosz szigete / 2020. október

Októberben beköltözött a házikónkba egy osztrák férfi, aki már jó pár éve itt él Rodosz szigetén. Hozta a kutyusát, a cicáját, a két csacsit, és végül a hó utolsó napján a 13 tyúkocskát, akik eddig is a friss tojást adták nekünk (míg az előző háznál laktak), de ezúttal helyben lesznek. A nagyon kedves új szomszéd kenyeret is süt fatüzelésű kemencében, és annyira finomat, hogy van, amikor egész nap csak azt eszem.

Lachania, Rodosz szigete / 2020. október
Lachania, Rodosz szigete / 2020. október
Vangelis – a csacsi / Lachania, Rodosz szigete / 2020. október

Októberben a nyár az utolsókat rúgta, és nem finomkodott. Voltak olyan magas páratartalmú napok, hogy az ember tetőtől talpig ragad a sótól, akármit is csinál ilyenkor. A hőmérséklet még mindig kegyes, sőt, most lehet igazán hatalmasakat sétálni, futni, kirándulni, mert már nem éget úgy a nap. Fürdésre, strandolásra még mindig alkalmas az idő, és még mindig lehet odakint zuhanyozni. A legszebben pedig októberben lehet barnulni.

Lachania, Rodosz szigete / 2020. október

A hőmérséklet enyhülése miatt rávettem magam, hogy benézzek a faluba a több világháborút is megélt biciklimen. Ez nem is egy olyan rövid kirándulás hepehupás földutakon. Az embert mindezért százszorosan kárpótolja a természeti közeg, az öreg olívafák, a csend, a szarvascsaládok, az itt-ott nyíló vadvirágok, távolban az Égei-tenger látványával. Bár Lachania környéke eléggé kopasz, monoton vidék a sziget többi részéhez képest, azért engem minden alkalommal lenyűgöz.

Lachania, Rodosz szigete / 2020. október
Lachania, Rodosz szigete / 2020. október
Lachania, Rodosz szigete / 2020. október
Lachania, Rodosz szigete / 2020. október

A faluban, bár van egy szupermarket, de itt tényleg csak egy túlélő szett szerezhető be, nem is annyira túlélhető – turistákra szabott – áron… Nyitvatartási rend nincs megadva, csöngetni kell, és jön a görög barátságtalan néni. Aztán úgy voltam vele, hogy kirúgok a hámból és aznap a faluban eszek és kivételesen nem főzök. A főúton egymással szemben két kafeneio helyezkedik el. Hagyományosan minden faluban van kettő: egy a jobboldali, és egy a baloldali politikai nézeteket valló vendégek számára. Ennek az érvénye mára lassan leáldozott, de azért a törzsvendégek megmaradtak. Amikor 2016 decemberében életemben először ide tévedtem Lachania faluba, akkor teljesen random módon a “balos” kafeneio-ba ültem be. A pici helyiségben ropogott a tűz a kandallóban, a görög nagymama pedig épp megfőzött az unokáinak, így abból kaptam én is. Az ilyen helyeken nincsen étlap, és az ember egy pillanatig zavarban is érzi magát, hogy belecsöppent egy család “nappalijába”, de csak addig a pillanatig, míg meg nem érzi azt a bizonyos görög filoxéniát, hogy őt is családtagként kezelik. Ott és akkor találtam rá a híres karikaturista, Vangelis Pavlidis könyvére, amit akkor már egy ideje megszállottan kerestem múzeumokban, könyvesboltokban. Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy Vangelis ebben a faluban él, és a görög nagymama, akinek a főztjét ettem, már hozta is az agyonsárgult és helyenként foszlásnak indult noteszét, hogy kikeresse Vangelis telefonszámát nekem. Felhívtam, ő fél órán belül ott volt a könyvvel a kezében, melyet friss ismeretségünk nyomán rögtön dedikált is, és amely találkozásnak köszönhetően én most itt élek Lachania-ban Vangelis svéd feleségével a közös házukban. De Vangelis azóta már nincs közöttünk. Az egyike volt azoknak, akik hittek abban a projektben, kutatómunkában, amibe a fejszémet vágtam a könyvem kapcsán már az elején is, amikor még meg sem tudtam fogalmazni mit akarok és mit keresek. Egyike volt azoknak, akik biztatásukkal katalizálták a munkámat, és akiknek a mondataiba kapaszkodhatok, ha úgy érzem, feladnám.

Hát így lettem én a “törzsvendége” az Orizontas névre keresztelt kafeneio-nak itt Lachaniában. A nagymama és a nagypapa, akik üzemeltetik mindig nagyon örülnek nekem, és emlegetik az első téli napot, amikor odatévedtem. Ezen a mostani októberi napon azonban pont zárva voltak, így a másik kafeneio-ba ültem be ebédelni. Ez a falu papjához tartozó kafeneio, aki egyébként mindig ott ül a bejárat melletti asztalnál jól látható helyen reverendában. Pár évvel ezelőttig tartott egy szamarat is az épület mellé kötözve, hogy a turistákat becsalogassa. Ez nagyon jól működött is neki. Hát nem abszurdak és ugyanakkor végtelenül egyszerűek vagyunk mi emberek? Minden esetre velem kedves és érdeklődő volt a pap, pont úgy beszélt hozzám folyamatosan és faggatott az életemről, mint ahogyan az bármely másik kafeneio-ban történne a szigeten. 😀 Ez a nagy nap, amikor végre eldöntöttem, hogy szocializálódok és a faluban eszem, hát úgy sikerült, hogy egy részeg bolgár férfi bámult végig, míg ettem, és hol ő, hol a pap faggattak arról, ki fia-borja vagyok. Majd olyan összeget fizettem a száraz szuflakiért, hogy azóta se dolgoztam még fel…

Eléggé enyhe ingerek érnek itt a vidéki élet során, és azok a ritka alkalmak, amikor eljutok a városba, az nekem olyan, mint egy gyermeknek a karácsony. Rodosz városban nagyon sok mindent imádok, de amikor ismét ott alszom egy éjszakát, mindig megállapítom, hogy jobb nekem a madárcsicsergésre kelni, mint a robogók száguldozására és az ütvefúrók hangjára (télen mindenki felújít!). Amikor nézem és hallgatom a városban az embereket a kávézókban, éttermekben, üzletekben, néha úgy érzem soha nem fogok ide tartozni, és elgondolkodok azon, hogy lehetséges-e itt élni nekem egy teljes életet. Persze ez is milyen idealisztikus fogalom: teljes élet… De nem akadok fenn ezen, hanem gyorsan magamhoz veszem Rodosz városból azt, ami számomra nem mérhető pénzben, vagy emberi léptékű dolgokban. Ilyenkor vagy az akropoliszra megyek fel futni, vagy a Kato Petres névre keresztelt tengerpartra, ahol egy Mihály Arkangyalnak dedikált barlangkápolna is található. Számomra egyik hely sem profán. Ezúttal a Kato Petres parton futottam, ahol a végállomásom egy pici pékség Kritika városrészen (ahol a sziget Krétáról betelepült muszlim közössége él). Hazafelé már az olívás kenyeremet majszoltam és gyönyörködtem ebben az emberfeletti szépségben:

Psaropoula partszakasz, Rodosz város / 2020. október
Kato Petres partszakasz, Rodosz város / 2020. október
Pékség, Kritika, Rodosz város / 2020. október
Olívás kenyér – Kato Petres partszakasz, Rodosz város / 2020. október
Kato Petres partszakasz, Rodosz város / 2020. október

Teliholddal zártuk a hónapot, pont úgy, ahogyan kezdtük. Talán emiatt, talán semmi köze hozzá, de baromi sokat álmodtam azt októberben, hogy meghalok. Vagy a szavaimba fulladok bele, amiket leírok (bajt hoznak a fejemre, nem lehet ilyeneket leírni, vagy nem tudok megfelelni annak, amit leírok, stb.), vagy valaki más akar megfojtani, és nem tudom kire bízzam a jegyzeteimet, hogy valaki akkor helyettem legalább megírja azt a sok gyűjtést, amit az évek során készítettem. Sokat félek, sokat szorongok és nagyon sokszor nulla motivációt érzek bármihez is. Nagyon rá vagyok utalva magamra abban, hogy mindezt kezeljem és megoldjam. A zenében, a mozgásban, a természetben, az önreflexióban, sok naplózásban, a jegyzeteim és gondolataim rendezésében találok megnyugvást és gyógyírt. De hiányoznak az emberek. Hiányzik a tudás arról, hogy hol van az én helyem. Mindemellett csodálattal és meglepődve állok azok előtt a mozgások előtt, amik történnek az életemben napról napra. Olyan soha meg nem történt dolgok történnek, amik valamit azért mégiscsak visszatükröznek arról az útról, amin haladok, és azokról az értékekről, amelyek mentén szeretném élni az életemet. Türelem – mondogatom magamnak. Szerintem egy kostól ez igen nagy szó…

Mars és Hold / Rodosz város, 2020. október 30.

by

Hungarian woman using mainly writing and photos as an expression. Researching about authenticity, integrity, human values, wisdom of cultures, wisdom and diversity of nature, women's health, self-awareness, self-healing. Currently working on her first book on Rhodes island, Greece. ~ Főként az írás és a fotó nyelvén közlő önálló utat kijárni próbáló gondolkodó embernek, nonkonformistának tartom magam. Témáim a kultúra hatása az emberre, emberi sorsok és motivációk mély szinten történő megismerése és megértése, természet törvényszerűségeinek és diverzitásának megismerése és megértése, nőiség megértése és kibontása a saját életemben, valamint saját magam felfedezése, egy belső-külső tudatosság és az önazonosság fokozása ameddig csak lehet. Jelenleg első könyvemen dolgozom Rodosz szigetén.

Szólj hozzá Te is! / Tell us your opinion!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.