Blog HU, Személyes
Leave a Comment

Semmi komoly, csak egy kis káosz

Jó ideje semmi posztot, naplóbejegyzést nem hagytam magam után a virtuális térben, pedig nagyon szeretek mesélni. És nagyon szeretem a görög szigeteket – bármelyiken legyek is éppen. Három év után még most is csodálkozva nézem a horizontot, hogy végül is ott lehetek, ahová attól a pillanattól vágytam, hogy elsőként beleszagoltam az Égei-tenger-illatba. Abban nem csak a tenger testet-lelket gyógyító sós molekulái voltak, hanem beleszagoltam azoknak a dolgoknak a lehetőségébe, amelyek itt, a görög szigetvilágon történhetnének velem. Akivé ez a hely transzformálhatna. Nincs ebben semmi ezoterikus. Ha valahol jól érzem magam, ott általában lelkesen tekintek a jövőre. Részegség volt, vagy egy megbízható helyről jövő intuíció? Mai napig nem tudom. (És szeretném is fenntartani a jogot a magam számára, hogy bizonyos dolgokat ne tudjak. Illetve, hogy tévedjek.) De valljuk be, az is eléggé Hollywood szagú lenne, ha így történne: Egyszervolt hol nemvolt, egyszer csak kiköltözött imádott szigetére és boldogan élt, míg meg nem halt. Vagy ezt csak magam nyugtatására mondom, hogy ez túl Hollywood-os? Biztosan van ilyen is… Van? Az király.

Akár a covid helyzet tudat alatt bennem munkálkodó félelmei, akár életem feldolgozatlan/megoldatlan eseményei (vagy ezek kombinációja) miatt van, de ami van, az most a nagy semmi. És ezen kívül napi hárommillió kérdés azzal kapcsolatban, hogy maradjak, vagy menjek? Ha menjek, hova? Ha menjek, miért? Ha maradjak, miért? Ha maradjak, mit csináljak? És mindezekre hülyébbnél hülyébb válaszokat adok a magam számára, mert már nem érzem azt az Égei-tenger-illatot… pedig itt vagyok. Valójában semmilyen illatot nem érzek. Alapvetően egy folyamatos szerelmi viszonyt ápolok a természettel, de ebben a pillanatban olyan, mintha ezért a kapcsolatért is nap, mint nap küzdenem kellene. Pedig nem tudok olyan helyet a világon, ahol kékebb a tenger, és finomabb a narancs, és istenibb a föld illata eső után, és szebb a naplemente, gyönyörűbb a tél, mint Rodoszon.

Tény, hogy a nyári szezon kezdetéig még van időm. Az ember szépen el is képzeli a várva-várt szabadságot magának: “ha majd én oszthatom be az időmet, jajj, akkor megírok három könyvet is!” Ha nincs külső megkötés, rögtön saját belső valóságunkban (börtönünkben) találjuk magunkat, ami néha durvább, mint bármely ismeretes diktatúra, vagy hippimozgalom (kit hogyan kondicionált a múltja). Aztán az ember reklamálna, hogy hát ő kéri szépen, nem erre gondolt, amikor szabad akart lenni, de hát nincs kinek reklamálni. Az ember egész nagy jelentőséget tulajdonít a külső megkötéseknek egészen addig, míg rá nem lát saját öndestruktív valóságára. Őszintén szólva megértem azt, ha valaki ezekkel semmi áron nem szeretne szembesülni és mindenáron ragaszkodik azokhoz a külső keretekhez, sémákhoz, melyek (még ha teljességgel hazugságok is számunkra) valahogy eltakarják belső káoszunkat. Persze ez függhet a káoszunk mértékétől és egyéni teherbírásunktól is. Azt hiszem, az egó valami ilyesmi “védelmi” feladatot lát el. Mondjuk, ha hihetünk Nietzsche-nek, akkor ezt a káoszt be kellene előbb-utóbb vállalni.

“Mondom néktek: kell, hogy még khaosz légyen az emberben, hogy táncoló csillagot tudjon szülni.”

/Friedrich Nietzsche: Im-igyen szóla Zarathustra – fordította: Dr. Wildner ödön/

Na és ha már itt van a káosz, akkor mit csinálunk? Kérünk segítséget? Tanácsot legtöbbször kapunk akkor is, ha nem kérünk. De segítséget? Az, valljuk be ritka. Talán annyira ritka, hogy ha kapunk, még jól meg is ijedünk tőle, és visszamenekülünk a jól belakott nyomorúságba. Látjuk-e a saját helyzetünket ilyenkor reálisan? És az, aki segítene? Ő vajon milyen illúzió és fátyol mögül figyel minket és káoszunkat, amikor odalép mellénk? Láthat-e bennünket valaki tisztán, igazi szeretettel? Mi az a szeretet? Beavatkozhat a másik? Mennyire? Ha árt, végső soron azzal is használ? Úgyis minden úgy lesz, ahogy lennie kell? Vagy az nem lehet, hogy azért van értelemteremtő képességünk és felelősségünk, hogy használjuk? De hogyan?

És mi a segítség?

Iránymutatás? Hallgatás? Radikális szembesítés? Öltönyös nyakkendős influenszer lájfkócs? Egy pap? Egy kedves mosolygós terapeuta? Vagy egy brutális Csernus? Olyan, aki ordít a füledbe addig, míg el nem éred a kitűzött célod? Vagy, aki azt mondja, meditálj és “ráérzel” majd…? És ha valaki összekeveri az érzéseit (vágyak, félelmek, káosz) a “ráérzéssel”? Diétázzak? Melyik diétát a kilencmillió közül? Étkezzek úgy, mint a paleolit ember, vagy mint egy buddhista szerzetes? Lélegezzek? Hogyan? (lassan már úgy érzem ezt sem csinálom “jól”) Vipasana meditáció, vagy rage room? Vonuljak el csendtáborba, vagy ordítsak a szélbe? A terapeuták rock’n’roll sztárjához menjek, ahová 4 hónap az előjegyzés, vagy csak költözzek el egy farmra egy kecskepásztor mellé? De tejet akkor most lehet inni, vagy sem? Vagy csak fedjem fel káoszomat a barátaim előtt és kockáztassam kapcsolatunk szilárdságát? Egy kávé mellett? Vagy coming outoljak vele egyenesen a szosöl médián? Hiszen az bátorság és másoknak is segíthet… nem? Toljak le egy El Camino-t, vagy a négyes-hatoson találjam meg a belső csendet? Most akkor jó, vagy rossz az, hogy ennyi választásunk van? A kultúra globális, a szorongás lokális. Nagyon is konkrét. Bennem történik. Látszólag büntetlenül szemezgethetjük össze életvezetési elveinket, véleményeinket, szokásainkat, termékeinket és szolgáltatásainkat a világ összes létező pontjából és implementálhatjuk azokat életünkbe a sarkkörtől az egyenlítőig bárhol, mint ahogyan egy Big Mac is bárhol a világon összeállítható. Persze a Big Mac-et is meg lehet enni, és egyéni “életvezetési kosarunkat” is kikérhetjük magunknak – maximum az online térben jól megköveznek minket, de alapvetően “szabadság” van. De ha egy ekkora globális térből válogatunk mindent, és ezért nem észleljük közvetlenül egyéni választásainknak és tetteinknek a visszahatását a világra, akkor vajon nem nagy a veszélye annak, hogy

1. egy mesterségesen megkreált virtuális térben keressük eligazodási pontjainkat, és a visszajelzéseket létezésünkre? (amelyre most gyakorlatilag a pandémia miatt egyre inkább rá vagyunk késztetve)

2. illetve, hogy egy életet is leélhetünk anélkül, hogy szembesülnénk vele, hogy valamely szokásunk, döntésünk romboló?

Ilyen és ezekhez hasonló kérdések garmadájának újragondolása zajlik bennem, miközben azt érzem, hogy ebben a nagy-nagy szabadságnak gondolt káoszban semmi nincs, ami megtartson, ha zuhannék. Belső káosz ez? Bizonyára. Külső káosz is? Szerintem igen. Szükségszerű? Remélem.

Mert különben…

… táncoló csillagot hogy szülök?


Kép: Hieronymus Bosch: Battle between Carnival and Lent

This entry was posted in: Blog HU, Személyes

by

Hungarian woman using mainly writing and photos as an expression. Researching about authenticity, integrity, human values, wisdom of cultures, wisdom and diversity of nature, women's health, self-awareness, self-healing. Currently working on her first book on Rhodes island, Greece. ~ Főként az írás és a fotó nyelvén közlő önálló utat kijárni próbáló gondolkodó embernek, nonkonformistának tartom magam. Témáim a kultúra hatása az emberre, emberi sorsok és motivációk mély szinten történő megismerése és megértése, természet törvényszerűségeinek és diverzitásának megismerése és megértése, nőiség megértése és kibontása a saját életemben, valamint saját magam felfedezése, egy belső-külső tudatosság és az önazonosság fokozása ameddig csak lehet. Jelenleg első könyvemen dolgozom Rodosz szigetén.

Szólj hozzá Te is! / Tell us your opinion!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.