Este kilenc óra négy perc. Leheveredtem Rodosz város legszebb strandjának egyik puha, párnázott napágyára úgy 8-9 méterre a halkan zubogó tengertől. Ilyenkor már ingyen is rá szabad feküdni ezekre a partot meghódító műanyag kényelmi alkalmatosságokra. Micsoda kilátás tárul elém. A középkori Szent Nikolasz világítótorony sárga fényei az öböl fodrozódó hullámain verődnek vissza ezer darabra törve pontosan velem szemben. Neki jobbra pedig a Mussolini parancsára épült ‘Ronda’ kupolája magasodik, amely alatt már igazi csoda hangulat világlik a meleg fényű, pálmalevél-tetőről lógó lampionokkal. Talán az egyik legimpozánsabb beach bar ez a szigeten, valóságos fine-dining fellegvár, instaképek mekkája. A párás édes fenyőillatú tengerlevegő kegyetlenül belesüvít időnként a fülembe és a tenyeremen meg a napágy műanyag borításán ülnek meg a sós pára cseppek. Ragadóssá és kifésülhetetlenné fújja a hajam pici, copfomból kimaradó szálait. Nehéz ez a nyárkezdet, nem olyan lágy és kíméletes, mint a görög ősz. Nem akarok innen mozdulni. Életemben talán először érzem hogy sehova se mennék. Jobban mondva mennék, de nem tudok jobbat. Este hétkor indultam meg a lakásból, ahol éppen tartózkodom. Kéretlen vándormadár életformám aktuális megállója. Nem volt célállomás, de el. A tengerre azért mindig lehet számítani. Persze volt már, hogy napozás közben nyakon öntött, vitte a papucsomat is. Végig a nyugati parton, séta a barlangkápolnáig. Készül a sziget a szezonra. Kedves turisták! Rodosz készen áll, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta a vírus érkeztével. Sőt! Az új normális a nejlonba csomagolt világ. Mindent sterilizálni és nejlonizálni. Mint dédelgetett fröccsöntött frázisainkat. Nehogy idegen, betolakodó gondolat fertőzze meg őket. Ismételni idétlen időkig defenzíven, fedezékeinkből. Néha olyanok vagyunk mint egy vhs kazetta. Analóg fossuk ugyanazt évekig. Még arra se vagyunk hajlandóak, hogy gyorsabban mondjuk el azt, amit már előtte ezerszer. Nem csak magunkat, másokat is büntetünk beragadt felvételeinkkel. Hogy a ménkőbe lesz ebből egy élhető élet? Már egy ideje csitítom az intellektus folyton zakatoló kényszerítő vezényszavát, mert nem éri be a szívem. Mindig csak cincálni darabjaira mindent, széjjelértelmezni a világot, közben meg hagyni lemaradni mindent nyaktól lefelé. Össze kell érjen a szó meg a tett, a szó meg a gondolat, végül gondolat és tett. Fedniük kell egymást. Máskülönben vhs kazettávà válunk, vagy didaktikusan szólunk, mert lehagyjuk magunkat, és ezt érezzük, mert feszültséget szül bennünk. Mást akar a bent, mint ami kint van. Szorongó, kettős valóságot kreálunk elszakadva önmagunktól. Panelek és hashtagek és szlogenek és hívószavak páncéljai veszik át az uralmat a jelenlét, a nyitott, értő, biztonságból táplálkozó kommunikáció, a valódi bátor adok-kapok felett. Nincs megnyílás, átadódás a dialógusnak, nincs lágy áramlás. Csőre töltött fegyverek instant frázisaink, melyeket készen állunk kiköpni bármikor, ha fenyegető álláspontot észlelünk, vagy ha nem bírjuk a csendet – ha épp azt érezzük fenyegetőnek. Jól belénk égett koreográfia, mely megöli a pillanataink eredetiségét. Időnket az értéktelenség tartományába hajtja. Óriásplakátok nyelvén szólunk egymáshoz. Közhelygyár. Jólvanazúgy. Legszívesebben addig ítéltetném magamat némaságra, míg minden szavam és csendem a legbensőbb igazságomat nem tükrözi. És legszívesebben addig állnék lélegzet-visszafojtott merev szoborként, míg minden gesztusom, mozdulatom – a szemhéjam rezdülésétől a mosolyomon át a kisujjam billenéséig – a legbensőbb lényemet nem sugározza annak torzításmentes valóságában. Hogy végre ne verjem át se magamat, se másokat. Hogy végre ne félnék az igazságtól annyira, és attól se, hogy más nem tudja azt elviselni.

Aranykor, hány eónra vagy még tőlem?