Lénye(ge)m hangszer az éneklő kozmosz szimfóniájában, csakúgy, mint a Hold, a Nap, a csillagok, a vizek, a jázmin, a hegyek, a pacsirta, a gekkó, a zsálya, a hűs meltemi szél, a gőzölgő vulkán, az aszfodélosz virága, vagy a méhek zsongása.
Bárcsak e tökéletes hangszert bitorló muzsikus elmém hagyná megszólalni a tiszta hangokat, és nem eme elhangolt dallamot, absztrakt, önkényes ütemben játszaná, hogy konformizálódjon a világi élet hubba bubba tiszavirág látszat pop-zenekarához, ahol a rögtönzött kölcsönzött karmester mélyen barázdált sebeink öröksége: a közös egyezményes szerepeink és az önmagunkról való megfeledkezés növekvő mértéke, az igazság külső-belső elkozmetikázása – hol hadjárattal, hol csenddel, leszegett fejjel, hol workaholizmussal, instagramprofillal – a pathé1, a hüllő önkívület2, a vérszegény mentális kísérletek3, az igazságpótló be nem épülő káros cukor pillanatnyi dopamin felszabadulások, harmóniavesztett konform megoldások, tudattalan egymàsba ájulások, kényszer szülte kapaszkodások, rettegéstől fűtött kóros vállalások.
Hallja valaki ezeket a hamis hangokat?
Az önkényes ritmust, a félrevert dobokat?
Feszengünk a létezésre félreszabott uniformisainkban, s bennük fuldokolva a szabót szidjuk minduntalan, meg a divatot, mert már eszünkbe sem jut, hogy le is vethetnénk a bádogruhát. Pedig minden csak egy fügefalevéllel kezdődött.
Hallja még valaki az éneklő világ4 szimfóniáját?
A szótlan nyelveket, nem csak a szemekét, a mozdulatokét, nem csak az elhallgatott érzések nyelvét, az állatok nyelvét, főként a madarakét, a csillagok fényének, a tenger zúgásának, az erdő zsongásának, a láng lobogásának, a virágok illatának nyelvét, Zeusz fáinak suttogását, a dagály beszédét a tengeren mélyen lélegző álmatag ütemben, a csillagok szikrázó beszèdét éjjel határtalan világokról, azt, mikor a zápor a tóra hull, és hogy az esőcseppek a vízen tipegnek, mint tündérgyermekek, azt, ha valaki a távolból rád gondol, azt is, hogy ki gondol, azt is hogy mit gondol?5
Lényegem vagyok, az a hangszer vagyok, mely hiányzik a kozmosz nagy szimfonikus zenekarából, hiányol a nagy Rend, az egyetemesség karmestere és minden, ami ezt a zenét átengedi önmaga matériáján: a szellem csókjától mámoros létezés. Engem várnak, hogy belépjek hangszeremmel a nagy zenekarba, mióta először felsírtam, és tüdőmbe eresztettem a nagy kettősség elsőre oly fájdalmas levegőjét. Egyből kettő. Várják, hogyan fogom teremtési traumám teremtési mámorrá fokozni6.
Vajon lesz kettőből Egy?
Megtalálom a lélek láthatatlan köldökzsinórját? Felépítem-e Delphoi7 szentélyét szívemben, életemmel?
De nem tehetnek semmit értem. Sem a zápor, sem a tenger, sem a tó, a csillagok, a madarak, a fák, a virágok… A kozmosz dalol, nélkülem is. Demeter tétlenül könnyezve várja Perszephonét vissza Hádész birodalmából. Ez Eleusis igazsága, innen szól Platón beavatottsága.
De József Attiláé is:
“Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábra állni bennem. Úgy segített, hogy nem segíthetett. (…) Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.”8
Nekem kell mozdulni, nekem kell lábra állni, fülemet hegyezni, menni, menni, tenni, keresni, Hádésszal a frigyet felbontani, amíg lelkem át nem ereszti a Teljességet, a Mind-Egyet, mint a virágba borult jázmin és a Szaturnusz és a legnemesebb bor.
A feladat nem más: visszatalálni oda, ahova tartozom. Kettőből újra Egy.
Hogyan?
“A tudás mindenki számára nyitva áll, (…) ó, a boldogtalanok, milyen közel vannak a jóhoz -, tovább kavarognak értelmetlenül a sors örvényében filozófiájukkal, vágyaikkal, szenvedélyeikkel, eszményeikkel, álmaikkal, vallásaikkal.”9
2021. szeptember 15., Nisyros szigete (Görögország)
1-2: Hamvas Béla által használt kifejezések Eksztázis című esszéjében: “Az ember a káprázatban eszméletét veszti. De a pathé a hideg szenvedély. A hüllő önkívület. Az, amiben nincs egy csepp erósz. Ez az esztelen sóvárgás. Annyi, mint kiszolgáltatva lenni annak, ami határozatlan és bizonytalan, ami szétfoszlik és inog, amiben nincs egység és állandóság és forma, és ami szétfolyik és elpárolog. Az ájultság is önkívület, de nem fölfelé, hanem a semmibe való szétfoszlás önkívülete. A narkotikumok nagy része ilyen ájultság. Az ember önmagát kioltja, és szemét behunyva beleveti magát az értelmetlenségbe.” (Megtalálható a Patmosz c. kötetben)
3: Hamvas Béla által használt kifejezés a Püthia című esszéjében: “Böhme szavaiban fontos
Sophia lénye, ez az egész világtörténet legfontosabb látomása és fölfedezése. Sophia pedig nem valamilyen vérszegény mentális kísérlet. Sophia Isten bölcsessége és hasonmása. Az
örök szűz. Az élő tündöklés. A kimondhatatlan varázslat. Isten bölcsességének bűvös
ragyogása, akivel szemben maga a Teremtő is tehetetlen. És mivel ő maga is ki van
szolgáltatva neki, csak egyet tehet, beleszeret. Sophia az a nő, akibe Isten szerelmes (…)” (megtalálható a Titkos jegyzőkönyv c. kötetben)
4: Éneklő világ, avagy koszmosz aoidész szókapcsolatok Hamvas Béla Püthagorasz című esszéjében fordulnak elő: “Aki – mondja a püthagoreus hagyomány – az emberi világ zsivaját önmagában tökéletesen el tudja hallgattatni, néha, pillanatokra, ritkán sikerül semmi egyébre se figyelnie, mint a köldökén át áradó kozmikus létezésre, közvetlen tudomást szerez a világ életének természetéről, a szférák zenéjét hallja. Hallja, ahogy a számok énekelnek. Ez a koszmosz aoidész, mint Orpheusz mondta. Feljegyezték, hogy Püthagorasz maga ezt a zenét életében kétszer hallotta.”
5: Hamvas Béla Püthia című esszéjének egyik részletére referálok: “Pythia ismeri a szótalan nyelveket. Nemcsak a szemekét, a mozdulatokét, nemcsak az elhallgatott érzések nyelvét. Pythia ismeri az állatok nyelvét, főként a madarakét. Ismeri a csillagok fényének, a tenger zúgásának, az erdőzsongásnak, a láng lobogásának, a virágok illatának nyelvét. Beszél a sas repülése, beszélnek a csillagok, a tenger hulláma, a tölgyfalomb. Dodonában voltak asszonyok, akik Zeus fáinak suttogásából jósoltak, de itt ismét nem az a fontos, hogy jósoltak, hanem, megmondták azt, ami van. (…) Érzék dolga. Meg van érintve. (…) így beszél a dagály a tengeren, mélyen lélegző álmatag ütemben, csaknem alva, az óceán titkairól és így beszélnek éjjel a csillagok szikrázva a határtalan világokról. Meg van érintve. Hallja, mikor a zápor a tóra hull és az esőcseppek a vízen tipegnek, mint a tündérgyermekek. Mindez érzék dolga. Érzi, ha valaki távolból reágondol, azt is, hogy ki gondol, azt is, hogy mit gondol.” (megtalálható a Titkos jegyzőkönyv c. kötetben)
6: Hamvas Béla Püthia című esszéjének egyik részletére referálok: “Sophia megjelenésével a létezés megkettőződése a teremtési traumát teremtési mámorrá fokozta.” (megtalálható a Titkos jegyzőkönyv c. kötetben)
7: Hamvas Béla Püthagorasz esszéjében így ír Delphoi-ról: “Delphoi, mondták a görögök régen, a világ közepe. A szentélyben ott állott a csodálatos kőoszlop, az omphalosz, amelynél a Föld valaha az istenek világához nőtt, de leszakadt. Az emberi léleknek is van ilyen köldöke, ez a kicsiny ragyogó pont, amely annál egyénibb, minél egyetemesebb, amit mindenki a legszemélyesebben önmagáénak érez, de ez az, ami mindnyájunkban azonosan él. Az emberi lélek minden időben ezen a köldökön át szívja magába a világegyetem törvényét. A lélek köldökén át érintkezünk a kozmikus renddel.”
8: József Attila: Az Isten itt állt a hátam mögött (1937)
9: Hamvas Béla: Püthagorasz (részlet)
Fotó kredit: Lipcsei Mariann / Nisyros, Hohlaki tengerpart annak 160 000 éves megszilárdult vulkáni láva köveivel, a háttérben Kos, Hippokratész szigete / 2021
Ilios art 