Május végén és júniusban a leander (Nerium oleander, vagy ahogyan egyesek becézik: babérrózsa) kerül minden érzékeny csodálat középpontjába Rodosz szigetén. Így van ez minden évben. Hófehér és babarózsaszín virágok százai, ezrei díszítik kiváltképp Rodosz város utcáit.

A városon belül is különösen az elbűvölő régi szomszédságok szűk utcáin sorakoznak a magas leander fák fegyelmezett sorokban egymástól pont akkora távolságra, hogy lombkoronáik egymást még érinthessék.

A természet folyamatos alkotó munkában van. Az egyik pillanatban még egy csokor mályvával és virágzó, olajoktól ragadó zsályával érek haza a mezőről, a következő pillanatban pedig már le sem vehetem a szememet a virágzó orbáncfűről, és kaktuszfügéről, akik mellett addig gyanútlanul siettem el. Pedig végig itt voltak. A természetben minden hang a maga rendelt idejében lép be a nagy kozmikus szimfóniába. Erről az “előadásról” lemaradni kár.

Mostanra érkezem meg (és ez nem éppen egy “soft landing”) ahhoz a felismeréshez, hogy mindig is mennyire vágytam ennek az egyetemes harmóniának hallani, érezni, látni minden lehetséges rezdülését. De ami még fontosabb: vele együtt mozdulni, lélegezni, táplálkozni, ünnepelni, megpihenni, ihletődni, kincseket világra hozni, fenntartani, elengedni. Élni. Elmúlni.

Nehéz erre rájönni. Nem sok embert hallottam életem során szenvedélyesen megnyilatkozni az éneklő kozmoszról… vagy törekedni hozzáigazodni annak ritmusához, ciklikus adományaihoz, időtlen szépségéhez és bölcsességéhez. Ha nincs tudomásom arról, aminek híján élek, akkor nehéz helyzetben vagyok. A megfoghatatlan, vagy jobban mondva talán: az elrejtett dolgok megfogalmazására szerencsére azért már többen is vállalkoztak. Mint oly sokszor, Hamvas ebben is segített. Amikor az alábbi sorokat elolvastam, onnantól tudtam: legelhagyatottabb benső világomban van egy nyugtalanító (addig meg nem fogalmazott) vágyam, amivel már nem voltam többé egyedül.

“Gyermekkoromtól az egész évet szerettem volna egyszer úgy eltölteni, hogy a természet mozgásából, a rügyezéstől a lombhullásig, egyetlen mozdulatot se mulasszak el. (…) Szerettem volna fákat és ágakat, növényeket és domboldalakat mindennap, sőt reggel, délben, este megnézni; a rügyek fakadását, a legelső zöld csíkot, ahogy a bimbó nyílik, fakad, a szirom lehull, egész addig, amíg a gyümölcs megérett, a levél lassan megsötétedik, aztán októberben vörösödik, sárgul, dohánybarna lesz és lehull.” [1]

Május huszonhetedike van. Már egy hónap sincs Szent Iván éjszakájáig. Tegnap a jázmin volt minden szépség és mámor forrása, mára virradóan azonban átadta helyét a leandernek. Nem mintha a “szűziesség” [2] és “a földi szerelem” [3] illatát nem árasztaná továbbra is minden járókelőre a telt jázmin bokor úton útfélen, csak éppen a pici fehér virágok tündökléséből adott alább. Hisz van itt más is, aki tündökölne, szépséget és újabb fajta csodát [4] hozna a világba. Most épp a leanderen van a sor, akit cseppet sem zavar Héliosz égető sugarai a nyár érkező zenitjén.

A természet nem szűnő pulzáló költészetét Oscar Wilde sem hagyhatta szavak nélkül. A Mediterráneum, a dél varázslatos jelenetei, az “antik ének”, a leander őbenne is az örökkévalóság távlatait ébresztgették. Első Itáliai utazása során az Arno folyó által ketté szelt Firenzével (és a toszkán tájjal) való szerelembe esésének (többek között) a ‘By the Arno’ című versével állít emléket.

Igazi mediterrán ima.

Rácsai Róbert csodálatos fordítását választottam.

---

Oscar Wilde: Az Arno mentén (1881)

Leander piros árnya nő,

Falra festi a hajnalfény,

Bár éj homálya Firenzén

Nyugszik még, mint egy szemfedő.

A dombon harmatos fények

És sok ragyogó virág vár,

Ám a tücskök elbújtak már,

Elnémult az antik ének.

Csak pár finom szellőfoszlány

Játszik a sok zöld levélen,

S mandula illatú völgyben

Szól egy magányos csalogány.

Múlik a nap s lecsendesít,

Csak fújd szerelmes éneked!

Míg az árnyas liget felett

A Hold szórja nyílvesszeit.

Tengerzöld ingben lopózik

Csendes gyep felett a reggel,

S nézi a szív ijedt szemmel

A hajnal fehér ujjait.

Keleten ébred a nappal,

Hogy éjt öljön – mindegy neki,

Szív bánata nem érdekli,

S az sem, ha a madár meghal.

– Fordította: Rácsai Róbert

---

[1] Hamvas Béla: Jázmin és olaj

[2] “Ahogy aranysárga porzóival a májusi harmattól duzzadt zöld gallyakon sűrűn nyílik, fehér és fehér, ez a szűziesség illata, az üdvözült boldogság illata, amiben semmi homály, semmi megtört, semmi keserű, semmi szenny.” (Hamvas Béla: Jázmin és olaj)

[3] “(…) az olaj meg fogja menteni a földi szerelem illatát, az ittas olvadást, az önkívületet.” (Hamvas Béla: Jázmin és olaj)

[4] “Mit nevezek csodának? Ha a természetfölötti a természetet felülről és belülről áttöri. (…) Észfölötti. Érteni nem, csak átélni lehet. A csoda-atmoszféra. A határon túl az enyémnél mérhetetlenül erősebb létezés. Én csak azt látom, hogy a szükségen valami átsugárzik és ez a legtöbb, amit még el tudok viselni. A logikát nem látom, ezért hívom csodának, mintha kivétel lenne, vagy véletlen. De tudom, hogy a magasabb, a nálam erősebb létezésnek, a csodának is van logikája. S ez a logika, ha megérint, önkívületbe esem, esetleg énekelek, vagy látomásom van, költeményt írok, vagy réten táncolni kezdek a rezgőfüvek között.” (Hamvas Béla: Jázmin és olaj)