Vajon milyen (elfelejtett, de elfelejthetetlen) egyetemes mintázatra ismerünk rá a méhek világát tanulmányozva, amelynek megértése és életünkre alkalmazása jobbá, egészségesebbé, harmonikusabbá tehetné emberi világunkat?
Vajon milyen mértékben kell eltávolodnunk jelen világformáló paradigmáinktól ahhoz, hogy megtegyük értékrendszerünk szerves részévé mindazt, amit görög elődeink a méhekben (vagy rajtuk keresztül) megláttak?
A ‘Méhészet’ folyóirat 2022. novemberi számában jelent meg egy nagyon értékes esszé Arisztotelészről és a méhekről. Arisztotelész állította össze az élőlények első ismert rendszertanát, ezért, ha meg szeretnénk érteni hogyan gondolkodott az ember valaha az őt körülvevő világról (különösen akkor, ha mi magunk is gondolkodunk jelen világunkról, válaszokat keresünk, ha szeretnénk megérteni, kik vagyunk és mit csinálunk ezen a bolygón, és ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ne iratkozzunk ki az emberi kultúrából az algoritmusok, influenszerek és marketingstratégiák cunamijában), akkor nagyon értékes források ezek az ókori művek, és legalább ennyire értékesek azok, amelyek mai nyelven közel 2500 év távlatából reflektálnak e gondolatokra – ahogyan ez az esszé is teszi Arisztotelészről és a méhekről Weiner Sennyey Tibor tollából.
Idézem:
“(…) a méhek első jelentős megfigyelőjének legnagyobb tévedése az volt, hogy nem sikerült megértenie a méhek szaporodását, (…) s végül az anyát (vagy királynőt) hímnek vélve „királynak” nevezte el. Ennek óriási hatása lett az európai kultúrtörténetben, hiszen, mint említettem, már Arisztotelész is „ideálisnak”, „polisz” vagyis államalkotó és „szent” élőlényeknek írta le a méheket, s ezek a képzetek mindvégig végigkísérték az emberiség méhekkel való kapcsolatának történetét. Tanításait a méhekről átveszi az idősebb Plinius (Kr. u. 23-79) és Avicenna (Ibn Sina, 980-937) is, megismételve és terjesztve nagyszerű meglátásait és súlyos tévedését is. Később, az ideális királyságokat egy méhkashoz hasonlítják, amelyet a király irányít, mit sem tudva arról, hogy király valójában a méheknél nőstény.“
Weiner Sennyey Tibor: Arisztotelész és a méhek megfigyelése 1. (A méhészet művészete 11.)
És mi köze mindehhez a Rodoszon feltárt méhistennőt ábrázoló ékszernek?
Ugyanis a cikkben az egyik illusztráción található szárnyas méhistennővel díszített plakett innen Rodoszról származik az időszámításunk előtti 7-6. századból, melyet Kameiros (Κάμειρος) ókori városállam akropoliszában találtak meg az 1800-as évek ásatásai során. Az ékszeren egy hibrid (félig méh, félig nő) teremtmény látható nagy, drámaian felhajló szárnyakkal. Karakteres “csíkozott” haja az ún. daedalikus stílus tipikus stílusjegye, mely az i.e. 7. században megjelenő művészeti (főként szobrászati) irányzat volt a görög (jellemzően dór) világban a kelet nagy szobrászművészeinek hatására sok egyiptomi stílusjeggyel.
Mint a legtöbb kameiros-i akropoliszon feltárt műkincs, ez a szépséges egykori ékszer is ma Londonban, a British Museumban tekinthető meg (az első ásatásokkor Rodosz szigete még nem tartozott Görögországhoz, és a brit konzulátusnak dolgozó régész, Sir Alfred Biliotti által feltárt kincsek így javarészt a British Museumba kerültek, francia kollégája, Auguste Salzmann kameiros-i feltárásainak eredménye pedig a Louvre-ban található – a mai rodosziak szívfájdalmára).
Rodoszon megtekinthető a (részben feltárt és az ókorban több földrengés során összedőlt, majd újjáépített) kameiros-i polisz a sziget észak-nyugati (anatóliai partokra néző) részén egy rendkívüli természeti szépséggel és gazdagsággal megáldott helyszínen. Állítólag a poliszhoz a mai Salakos faluból érkezett a víz, Rodosz forrásokkal teli bájos hegyvidéki falujából. Ilyen adottságokkal Kameiros egy virágzó mezőgazdasággal, földműveléssel és kézművességgel bíró polisz volt. Ma pedig a leglélegzetelállítóbb ókori műemlék a szigeten – szerény véleményem szerint. (És ezt nem csak az akropoliszt körbeölelő tömérdek rozmaringbokor miatt gondolom így.)
Érdekes, hogy Arisztotelész “államalkotó” “szent” élőlényeit, a méheket (akik méh-társadalmának középpontjába természettudományos szempontból a ‘királyt’ tette meg) a mitikus világkép és a természetfelettivel kapcsolatot kereső rítusok világában mégis szinte kivétel nélkül NŐ nemű alakokhoz társítják már jóval Arisztotelész előtt is, pl. az archaikus korban a rodosziak – ahogyan ez a 3,3 cm hosszúságú apró kameiros-i ékszer is sugallja a rajta szereplő félig méh, félig nő alakkal, melyhez nagyon hasonló ékszerek kerültek elő Szantorini (Thíra) és Milosz szigetén is.
Lehetséges, hogy Artemiszt, a “Méhkirálynőt” ábrázolja a rodoszi kincs, aki efezoszi kultuszában a természet védőistenét jeleníti meg, a világot tápláló anyaistennőt. Az ókori kis-ázsiai jón városállam, Efezosz (mely Artemisz temploma az ókori világ hét csodájaként volt számon tartva) pénzérméjére méhet veretett, hiszen Artemisz kultuszának szent állata a méh volt (csakúgy, mint Athénének a bagoly), így a méh lett a városállam szimbóluma is.
De az is lehetséges, hogy a mitikus ‘Hármak’ (Thriae), vagyis a méh-nimfák közül a ‘prófétikus’ három nővér egyikét ábrázolja a plakett, akik Apollónnak a jóslás művészetét ajándékozták. Apollónnak, akinek dephoi-i szentélyében az orákulumot Delphoi-i Méhnek nevezték.
“Mert élnek bizonyos hajadon nővérek a földön,
hárman vannak, szentek, gyors szárnyuknak örülnek.
(…) a Parnasszosz alatt élnek s ott tőlem egészen
távoli jóstudományt oktatnak (…)
Ezek röpködnek a réteken erre meg arra,
lépeket épitenek, majd mindegyiket teletöltik.
Hogyha fehér mézet kóstolnak s lázbahevülnek,
megmondják a valót készséggel jóslataikban.”
– okítja Apollón Hermészt a hozzá szóló Homéroszi Himnuszban. (Devecseri Gábor fordítása)
A méh-nimfák (ókori görög tbsz.: ‘melissae’) gyermekgondozó szerepükben mézzel táplálják az újszülött Zeuszt az Ida-hegy barlangjában, ameddig meg nem erősödik. A gyermek Dionüszoszt is mézzel táplálja Makris nimfa megszelídítve, rávezetve a mértékletességre (így tudta beteljesíteni szent küldetését és elhozni az embereknek a szőlőművelést és borkészítést). Mindezt a gyámságot a gyermek istenségek fölött barlangokban teszik. A méh nimfákat ezen tulajdonságuk miatt kurotróf lényeknek tartották (κουροτρόφος = gyermekgondozó istenség, fiatalok védelmezője az ókori görög világban).
Démétér földanya vegetációs, termékenység istennő beavatott papnőit is ‘melissae’-nak nevezték. Demeter lányát, Koré-t (aki elrablása után Hádész hitveseként bejáratos az alvilágba) ‘Melitodes-nek’ becézik, amely azt jelenti: olyan, mint a méz.
Erich Neumann (C. G. Jung tanítványa) ‘A Nagy Anya‘ című könyvében a mézet az anyák legtisztább táplálékának, és a szerves természet legtisztább produktumának tartja, mely a növény és állatvilág intim összefonódásának alkotása.
Eileithyia-nak, a vajúdó, szülő nőket segítő istennőnek krétai eredetű kultuszában barlangszentélyeiben mézet ajánlanak fel már i.e. 1400 körül. Ő az, aki segíti az új lelkeket leérkezni a tapintható világba.
De az ókori görögök mézet öntenek a földre folyékony felajánlásként az alvilágban élő (és a vegetációval kapcsolatban álló) isteneknek is, a méheket a görög mitológiában pedig ‘psychopomp’ tulajdonsággal ruházzák fel, azaz a lelkeket a halottak birodalmába képesek kísérni. Az élők és holtak világa közötti átjárás szent képességével bírónak gondolták őket. Szerepük ebben az értelemben vigasztalás, útmutatás, vigyázás. Talán a több évszázadra visszanyúló, kelta eredetűnek gondolt főként Angliában elterjedt szokás az ‘Elmondani a méheknek’ ennek a ‘psychopomp‘ szerepnek a maradványait őrzi. Ennek a szokásnak az értelmében, ha a méhész (vagy valamely családtag) meghal, azt mindenképpen el kell mondani a méheknek. Tiszteletben tartva ezt a hagyományt így tettek II. Erzsébet királynő méheivel is halálát követően.
Megállapítható, hogy e kozmológián belül a méhek mitologikus nyelven kifejeződő attribútumai transzformatív, regeneratív, reinkarnáló, gyámkodó, inkubáló, születésben és halálban bábáskodó, az életben szelídségre, mértékletességre, igazmondásra, ékesszólásra tanító, túlvilággal is kapcsolatot ápoló női alakokhoz kapcsolódtak. A holdarcú, ezerarcú anyatermészet megannyi univerzális szerepében megjelentek a méhek az ókori görögök világlátásában (de természetesen nem csak náluk).
Talán nincs is olyan távoli kapcsolat a méhcsalád életének centrumában lévő ‘anya’, és aközött, miszerint a világegyetem teremtő középpontjának (méhének) is egy Isteni Anyát gondolt megannyi ősi kultúra, illetve, hogy a galaxisok középpontjában az őket megszülő fekete lyukak vannak. A NASA Hubble űrteleszkópja idén (elsőként) fedezett fel egy csillagokat szülő fekete lyukat, amely egy 500 fényévnyi hosszúságú porból és gázokból felépülő köldökzsinóron keresztül van összeköttetésben “újszülöttjeivel”. És ez nem az én magasztos megfogalmazásom, a tudományos igényű cikkek szintén ezeket a szavakat használták a jelenség leírásakor.
Mielőtt a modern tudomány mindezt fejlett műszereivel bizonyította volna a maják már nevet adtak egy kozmikus köldökzsinórnak, amely az ő világlátásukban láthatatlan galaktikus életfonalak összessége, és amely a Nap segítségével az egyént és a bolygót is összekapcsolja a galaktikus maggal. Ez a Kuxan Suum, egy rezonancia alapú kommunikációs csatorna, vagy kozmikus életfonál. Ezen elgondolás szerint külön a Föld bolygó, és külön-külön mindannyiunk napfonata (solar plexus) kapcsolatban áll a galaktikus anyaméhhel (Hunab Ku a maják nyelvén). José Argüelles a ‘The Mayan Factor: path beyond technology’ című könyvében azt írja, hogy e galaktikus mag intelligenciája és az egyén napfonata közötti kapcsolat szabad áramlásához (vagyis ahhoz, hogy az egyén visszhangja, ekhója lehessen a kozmosz centrumának) megfelelő frekvencia, rezgésszám szükséges. Szerinte a maják ezen világképe nem sokban különbözik a püthagoreusi világképtől, a “szférák zenéjétől”, vagy éneklő kozmosztól.
Azt nem tudom, hogy Argüelles olvasott-e Hamvas Bélát, minden esetre az alábbi részlet Hamvas Püthagorasz című esszéjéből meghökkentően illeszkedik e gondolatmenetbe:
“Püthagorasz tanítványai között voltak exoterikusok, akiket a nagy udvarban tanított, és ezoterikusok, akik asztala mellé ülhettek, és vele élhettek. (…) az ezoterikusokon már a mérték tudata uralkodott, és már nem hallottak mást, mint belül a Pűthia hangját. Aki – mondja a püthagoreus hagyomány -, az emberi világ zsivaját önmagában tökéletesen el tudja hallgattatni, néha, pillanatokra, ritkán, sikerül semmi egyébre se figyelnie, mint a köldökén át áradó kozmikus létezésre, közvetlen tudomást szerez a világ életének természetéről, a szférák zenéjét hallja.”
A méhek zümmögése akkor vajon tolmácsa a “szférák zenéjének”? Vajon a méhek rezgése visszhangja ennek a maják által elgondolt galaktikus magnak? Ez volna az a próféciában való járatosság, mellyel az ókori görög világlátás felruházta természetfeletti méh-teremtményeit? Lehetséges, hogy Apollón profetikus méh-nővérei, akik “megmondják a valót”, szintén a “szférák zenéjének” értését tanították meg az istenségnek?
Az ókori Delphoi szentélyében a szent ‘omphalos’ kő, mely a Föld köldökét szimbolizálta, talán pont ezzel a galaxis-szülő Anyával volt hivatott összekapcsolódni Apollón papnőjének, a Püthiának, vagyis a ‘Delphoi-i Méhnek‘ a közvetítésével.
Mit is írt Hamvas Béla a Püthiáról?
“Püthia a megérintett, aki a magas léttel érintkezésben van. Ér, érint, érzés, érzékenység, érintkezés, érzelem, értelem, érzék, érték. Ez a Püthia nő birodalma. Ez az ő kizárólagos tudása. Aki elég érzékeny ahhoz, hogy az értelmekkel érintkezésben legyen. (…) Püthia minden embertől abban különbözik, hogy érintkezésben van a tudással, amelyet elfelejtettünk, de amely elfelejthetetlen. Eltemetett, de eltemethetetlen. (…) Nem a közvetlen tudás. Ennél több.”
Hamvas Béla: Püthia
Az Arisztotelész által elgondolt ‘király’ a méhcsaládok központjában soha nem létezett. De ha mindenképp ragaszkodunk ahhoz, hogy egy tökéletes emberi társadalmi berendezkedésre való törekvésünkben a méhektől tanuljunk, akkor talán úgy kerülhetnénk velük (és a püthagoreusok éneklő kozmoszával) közös, kozmikus nevezőre (harmóniába), ha (a gender kérdést és a politika színterét és fogalomkörét messze meghaladva) inkább arra próbálnánk meg ráérezni, hogy milyen nem múló erőkhöz, értékekhez, univerzális attribútumokhoz kapcsolható a méhek világa és annak középpontjában az anyaméh, melyet egész szerveződésükkel minden áron védenek, hiszen az ő elvesztése egyúttal a méhcsalád végét is jelenti.
Vajon milyen (elfelejtett, de elfelejthetetlen) egyetemes mintázatra ismerünk rá a méhek világát tanulmányozva, amelynek megértése és tovább visszhangzása jobbá, egészségesebbé, harmonikusabbá tehetné emberi világunkat?
Vajon milyen mértékben kell eltávolodnunk jelen világformáló paradigmáinktól ahhoz, hogy megtegyük értékrendszerünk szerves részévé mindazt, amit görög elődeink a méhekben megláttak:
- regeneráció, természetes megújhodás (nincs lineáris haladás, helyette van kiáradás-összehúzódás, a Nap útjának követése),
- inkubáció, gyámkodás (kurotróf szerep = fiatalok vigyázása, támogatása, felkészítése “szent” küldetésük beteljesítésére),
- születésben, halálban bábáskodás (lelkek kísérése az életkapun),
- az életben szelídségre, mértékletességre, igazmondásra, ékesszólásra törekedni,
- érzékennyé válni ahhoz, hogy meghalljuk az éneklő kozmoszt, a Püthia hangját.
Még a COVID-19 világjárvány 2020-as kirobbanása előtt írta az ausztrál Tyson Yunkaporta ‘Sand Talk’ című könyvét, melyben arról értekezik a szerző (saját maga az Apalech őslakos klán tagjaként), hogy miként menthetné meg a világot az őslakos gondolkodásmód, amely a közösségi élet rendező elveit a kozmosz mintázataival összhangban fogalmazza meg. A szerző a következő kulcsfontosságú mondatra hívja fel a figyelmet:
“A világegyetemnek, és benne mindennek mintázata van, és léteznek olyan tudás rendszerek és tradíciók, amelyek lekövetik ezt a mintázatot, hogy biztosítsák az egyensúlyt és felügyelet alatt tartsák a nárcizmus késztetéseit.”
Tyson Yunkaporta – Sand Talk: How Indigenous Wisdom Can Save the World
Talán közelebb kerülnénk nemcsak az igazsághoz, de a fent említett egyensúlyhoz is, ha hasonlóan próbálnánk meg a méhek világára tekinteni, mint ahogyan azt például az archaikus görögök tették anélkül, hogy tudományos információjuk lett volna arról, hogy mi történik pontosan a kaptár belsejében. Az, hogy ennek ellenére meglátták a méhek világában az Isteni Anyát, és annak attribútumait, az talán annak volt köszönhető, hogy világlátásuk természeti környezetükbe mélyen beleágyazva kereste az örök igazsággal való viszonyt.
“Ma nem hiszünk a görögök isteneiben, de tudjuk, hogy van valami, ami bennük örök.”
Hamvas Béla – Athén és Jeruzsálem
… vagy hozzászólásoddal és megosztásoddal! 🙂
Ilios art 