A napokban láttam Sebastiao Salgado 73 éves brazil “fénnyel író” művész fotográfiai tárlatát a Műcsarnokban. Salgado képeivel először idén tavasszal találkoztam egy civilizációkat magyarázó előadássorozaton, mely után lázas keresésbe fogtam a fotográfus munkásságával kapcsolatban. Nem vagyok hivatásos műértő, egyszerűen csak átrezonált a képeken valamiféle erő, igazság?, amely magával rántott. Hamar rájöttem, hogy nem egy egyszerű fotográfusról van szó, és újra eljutottam egy olyan alkotó emberhez, akinek élete eggyé olvadt alkotásaival, küldetése lett a művészete, és művészete vált a küldetésévé – mindezt akarata, tervei és közgazdasági tanulmányai ellenére. Miután megnéztem a róla szóló ‘The Salt of the Earth’ című dokumentumfilmet, napokig nem tértem magamhoz. Azóta vártam az alkalomra, hogy írhassak róla, és persze rohantam a november 12-ig Budapesten lévő, eddig a világ számtalan pontján bemutatott Genesis névre keresztelt kiállítására, ahogy csak tudtam. Jöjjön most mindaz, amit ez a tárlat a felszínre hozott bennem.   A kizárólag fekete-fehér fotók nyelvén “beszélő” Salgado munkásságának harmadik nagy léptékű, hosszútávú projektje a Genesis (ezt előzte meg a Munkások – 1993, és a Vándorlás – 2000), melyben a korábbi munkáihoz hasonlóan egy globális, …