All posts tagged: Hamvas Béla

Méh és kozmosz

Vajon milyen (elfelejtett, de elfelejthetetlen) egyetemes mintázatra ismerünk rá a méhek világát tanulmányozva, amelynek megértése és életünkre alkalmazása jobbá, egészségesebbé, harmonikusabbá tehetné emberi világunkat? Vajon milyen mértékben kell eltávolodnunk jelen világformáló paradigmáinktól ahhoz, hogy megtegyük értékrendszerünk szerves részévé mindazt, amit görög elődeink a méhekben (vagy rajtuk keresztül) megláttak?   A ‘Méhészet’ folyóirat 2022. novemberi számában jelent meg egy nagyon értékes esszé Arisztotelészről és a méhekről. Arisztotelész állította össze az élőlények első ismert rendszertanát, ezért, ha meg szeretnénk érteni hogyan gondolkodott az ember valaha az őt körülvevő világról (különösen akkor, ha mi magunk is gondolkodunk jelen világunkról, válaszokat keresünk, ha szeretnénk megérteni, kik vagyunk és mit csinálunk ezen a bolygón, és ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ne iratkozzunk ki az emberi kultúrából az algoritmusok, influenszerek és marketingstratégiák cunamijában), akkor nagyon értékes források ezek az ókori művek, és legalább ennyire értékesek azok, amelyek mai nyelven közel 2500 év távlatából reflektálnak e gondolatokra – ahogyan ez az esszé is teszi Arisztotelészről és a méhekről Weiner Sennyey Tibor tollából. Idézem: “(…) a méhek első jelentős megfigyelőjének legnagyobb tévedése az volt, …

Május végén és júniusban: a leander

Május végén és júniusban a leander (Nerium oleander, vagy ahogyan egyesek becézik: babérrózsa) kerül minden érzékeny csodálat középpontjába Rodosz szigetén. Így van ez minden évben. Hófehér és babarózsaszín virágok százai, ezrei díszítik kiváltképp Rodosz város utcáit. A városon belül is különösen az elbűvölő régi szomszédságok szűk utcáin sorakoznak a magas leander fák fegyelmezett sorokban egymástól pont akkora távolságra, hogy lombkoronáik egymást még érinthessék. A természet folyamatos alkotó munkában van. Az egyik pillanatban még egy csokor mályvával és virágzó, olajoktól ragadó zsályával érek haza a mezőről, a következő pillanatban pedig már le sem vehetem a szememet a virágzó orbáncfűről, és kaktuszfügéről, akik mellett addig gyanútlanul siettem el. Pedig végig itt voltak. A természetben minden hang a maga rendelt idejében lép be a nagy kozmikus szimfóniába. Erről az “előadásról” lemaradni kár. Mostanra érkezem meg (és ez nem éppen egy “soft landing”) ahhoz a felismeréshez, hogy mindig is mennyire vágytam ennek az egyetemes harmóniának hallani, érezni, látni minden lehetséges rezdülését. De ami még fontosabb: vele együtt mozdulni, lélegezni, táplálkozni, ünnepelni, megpihenni, ihletődni, kincseket világra hozni, fenntartani, elengedni. Élni. …

Jelentés a görög szigetekről 2022 első napján

Kezdek ismerkedni az újabb új otthonommal, mely ezúttal Ialysos (görögül: Ιαλυσός) település (ejtsd: Jáliszosz), vagy másik gyakori nevén Trianta (görögül: Τριάντα). Fokozatosan, mint egy kis patak csorgok vissza az ún. civilizált létformákba. Az ezer fős Nisyros szigete után – ahol a nyaramat töltöttem – október elején érkeztem vissza a Dodekániszosz legnagyobb szigetére, a bázisra: Rodoszra. De akkor még csak egy 600 fős hegyi faluba, Salakos-ra költöztem, ahol az idő csupa ‘kairos’, minden, ami zöld zöldebb a zöldnél, aminek oka a Profitis Ilias hegyről lefutó vizek, erek, források, és a folyamatosan magas páratartalom. Salakos, ahol a két darab szupermarketen és a három tavernán kívül nincsen egyéb hely, ahol az ember a pénzét elkölthetné (még ATM és patika sincs), nem beszélve a reklámtáblák, plakátok, molinók teljes hiányáról – a buszmegálló helyét se rágják senki szájába, a tér közepén áll meg a busz, ezt illik tudni, vagy van szánk, meg kell kérdezni, ha menni akarunk valahova. Heti egyszer pedig jön a pékárus fickó a furgonjával. Emiatt a vágyak se korbácsolódnak fel annyira, vagy ha mégis, akkor azoknak tárgya …

Lényegem vagyok.

Lénye(ge)m hangszer az éneklő kozmosz szimfóniájában, csakúgy, mint a Hold, a Nap, a csillagok, a vizek, a jázmin, a hegyek, a pacsirta, a gekkó, a zsálya, a hűs meltemi szél, a gőzölgő vulkán, az aszfodélosz virága, vagy a méhek zsongása. Bárcsak e tökéletes hangszert bitorló muzsikus elmém hagyná megszólalni a tiszta hangokat, és nem eme elhangolt dallamot, absztrakt, önkényes ütemben játszaná, hogy konformizálódjon a világi élet hubba bubba tiszavirág látszat pop-zenekarához, ahol a rögtönzött kölcsönzött karmester mélyen barázdált sebeink öröksége: a közös egyezményes szerepeink és az önmagunkról való megfeledkezés növekvő mértéke, az igazság külső-belső elkozmetikázása – hol hadjárattal, hol csenddel, leszegett fejjel, hol workaholizmussal, instagramprofillal – a pathé1, a hüllő önkívület2, a vérszegény mentális kísérletek3, az igazságpótló be nem épülő káros cukor pillanatnyi dopamin felszabadulások, harmóniavesztett konform megoldások, tudattalan egymàsba ájulások, kényszer szülte kapaszkodások, rettegéstől fűtött kóros vállalások. Hallja valaki ezeket a hamis hangokat?Az önkényes ritmust, a félrevert dobokat? Feszengünk a létezésre félreszabott uniformisainkban, s bennük fuldokolva a szabót szidjuk minduntalan, meg a divatot, mert már eszünkbe sem jut, hogy le is vethetnénk a bádogruhát. …

A világ eltűnt és csak a kép van

Életem központi dilemmáját mostanra sikerült megfejtenem és megfogalmaznom a magam számára. Megoldani nem oldottam meg, de ne siessünk annyira előre. Szeretném ünnepelni ezt a csekély eredményt is. Az egész arról szól, hogy hogyan próbáltam minden erőmmel fuzionáltatni két egymást teljesen kizáró területet az életemben. Ez a két terület a művészet (spiritualitás) és a megélhetésem biztosítása. Nagyon nem mindegy, hogy mit értek ebben az esetben művészet alatt. Ebben volt hatalmas mankó számomra Hamvas Béla két esszéje is. Egyik sem első olvasásra. Talán századikra. Lassan ülepedtek a gondolatok és velük együtt az idő közben szerzett tapasztalataim. Az egyik az Öt meg nem tartott előadás a művészetről című műve az írónak, a másik pedig az Arlequin. Számomra a rendkívüli ezekben az írásokban az, hogy további önálló gondolkodásba visz bele olyan kulcsszavak mentén, amelyeknek a lepárlásához, megtalálásához és helyes használatához valószínűleg hosszú évek és rengeteg kontempláció vezetett el. Az ember érzi a mű súlyát és magas koncentrációját. Ez történik, ha az ember nem szórja szét mindenfelé a gondolatait. Hamvas korában persze még nem volt facebook. Nem volt késztetés arra, …